Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  EH                  2011-01-06

 

 

Az ezredforduló tapasztalatai arra késztetnek, hogy kiegészítést írja a XX. századról írt könyvemhez. Az túlságosan politikai szemszögből íródott. Nem foglalkoztam az alapvető társadalmi változás lényegével, aminek következtében a jelen század egészen más lesz, mint az előde. Az még a tőkés osztálytársadalomként indult, és nem tudatosult, hogy a század második felében már minőségileg is más társadalom alakult ki nemcsak Nyugaton, hanem a Távol-Keleten is.

A tőkés társadalom, mint minden másik osztálytársadalom, egyetlen osztály érdekének érvényesítésén keresztül valósította meg a társadalom érdekét. Ezt azonban sem az uralkodó osztály, sem ennek kritikusai, nem vették tudomásul. Amikkor ezt a könyvet írtam, magam előtt sem volt olyan világos, mint ma. Ezért a kritikáját jogosabbnak tartottam, mint ma.

Ma világosan látom, hogy az osztálytársadalmak objektív szükségszerűséget jelentettek, mert nem lehetett volna más módon jobban érvényre juttatni a társadalom érdekét. Felismertem, hogy a társadalomtudományok csak akkor járnak helyes úton, ha nem azt javasolják, hogyan lehetne más a társadalom, hanem azt keresik, hogy miért kellett olyannak lennie, amilyen. Egy biológusnak eszébe sem jut, hogy tanácsot adjon az oroszlánnak, hogyan kellene élni, hanem tudomásul veszi, hogy neki úgy kell, ahogyan él, az ember legfeljebb azt vizsgálja, hogy mik az életét szabályozó okok.

Az osztálytársadalmak mindegyike látszólag embertelenül viselkedett. Ezt nagyon eltérő osztályszerkezetben, de nagyon hasonló hatékonysággal hajtotta végre. Ezért a társadalomtudományok az osztálytársadalmakat nem is kezelték azonos fejlettségi szintűeknek, hanem csak a különbséget látták. Ezért beszéltek, rabszolga, feudális és tőkés társadalmakról, de arra senki nem tért ki, hogy ezek mind osztálytársadalmak. Pedig ez a lényeg.

Az is csak e könyv megírása után ismertem fel, hogy miért volt minden termelő társadalom osztálytársadalom. Azért, mert a gyűjtögetéssel szemben a termelés jelentősen megjavította az életfeltételeket, csökkentette a halálozást. Ennek megfelelően a gyermekvállalás főleg ösztönösen, de részben önérdekből is, megmaradt azon a szinten, ami a gyűjtögetés százezer éve alatt biztosította a faj fennmaradását. Ennek következtében gyorsan jelentkezett a túlnépesedés, amit meg kellett állítani. Az osztálytársadalomban való szerveződés feladata a túlnépesedés féken tartása volt.

Ha ezt a tényt tudomásul vesszük, a társadalom jobbítói számra csak egyetlen feladat marad. Hogyan lehet jobb, emberségesebb eszközökkel védekezni a túlnépesedés ellen. Az osztálytársadalmak kritikusai azonban csak olyan javaslatokkal álltak elő, ami fokozta volna ez eleve elviselhetetlen túlnépesedést. Még azt sem tűrték el, hogy a túlnépesedés tényét, veszélyét felvessék, nemhogy javaslatok szülessenek ennek érdekében.

Ismereteim szerint, csak sejtések vannak arról, hogy volt olyan osztálytársadalom, ami a túlnépesedés következtében, mint magas-kultúra elpusztult. Ilyennek sejtem például a közép-amerikai, piramisépítő indián kultúrát. A többi osztálytársadalom valahogy megoldotta. A 19. század előtt nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, ahol tartós lehetett akárcsak az évi egy százalékos népességnövekedés is. Legfeljebb olyan volt, hogy a gyorsan szaporodó pásztortársadalmak, ha nem tudták szomszédjaikat kiirtani, kirajzottak, és rátelepültek a katonai képességekben nem olyan erős növénytermelőkre.

Az osztálytársadalmak összességében a népesség olyan lassan növekedett, ahogy a technikai fejlődés növelte az eltartó képességet. A 19. században a Nyugat iparosodott osztálytársadalmaiban jelentkezett gyorsabb népszaporulat, de azt elviselhetővé tette a garatok kizsákmányolásából származó jövedelem.

A tények tanúsága szerint, az osztálytársadalmi formák mindegyikét a túlnépesedés elleni védekezés hozta létre, és működésüket csak ennek a célnak a tiszteltben tartása mellett lenne szabad bírálni. Ezt azonban senki nem gyakorolta.

Aki túl akart lépni az osztálytársadalmakon, azok „embertelenségein”, annak a népességnövekedés megállítását célzó javaslatokkal kellett volna kezdeni. Ennek azonban mindenki az ellenkezőjét tette.

A 20. század közepére azonban, számos tényező szerencsés összhatására a Nyugat fejlett tőkés osztálytársadalmaiban leállt a természetes népszaporulat, ezzel létrejött az osztálytársadalmon való túllépés lehetősége, sőt szükségessége. Szerencsére, ezzel azonos időben, berobbant a tudományos és technikai forradalom, aminek hatására a társadalmak, országok közti versenyben a mennyiség elvesztette jelentőségét, és a társadalmi hatékonyságot a munkaerő minőségétől tette függővé.

Márpedig, ahol leállt a népesség gyors növekedése, ott megszűnik az osztálytársadalom szükségessége, és ahol teret nyert a tudományos és technikai forradalom, ott nem tartható fenn, sem a vérségi, sem a vagyonöröklési alapon való társadalmi tagozódás. A képesség ugyanis nem örökölhető, mivel mindenkinek személyi tulajdona. A jelenkori társadalom tehát csak osztálynélküli lehet.

Magyarázatra szorul az osztály fogalma. A társadalomtudomány fogalmi rendszerében az osztály gyakorlatilag zárt társadalmi egység, ami inkább többé, mint kevésbé zárt. Tagjainak nagy többsége bele születik. Osztálynélküli az a társadalom, amiben a nagy többség olyan osztályba, rétegbe tartozik, amibe bedolgozta magát. Az ilyen társadalom azonban csak ott jöhet létre, ahol leállt, vagy erőszakkal leállították a népszaporulatot. Az emberiség háromötöd része azonban még mindig gyorsan szaporodik, és körükben remény sincs arra, hogy ezt meg tudják állítani. Ebből fakadóan naiv minden olyan kísérelt, ami a szaporodó társadalmakban osztálynélküli társadalmat kíván létrehozni. Ennek klasszikus példája India, és minden latin-amerikai ország. Ezzel szemben Kínában a gyermekvállalást korlátozó politika nem hibának, hanem történelmi példát mutató érdemnek tekintendő.

A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtudománya még reális alapon állt, amikor a társadalmi egyensúly alapfeltételének tekintette a pénzügyi egyensúlyt, egyedüli szabályozónak a piacot. A pénzügyi egyensúly ugyanis megteremtette nemcsak a gazdasági, de a társadalmi egyensúlyt is. Ez a logikai felépítés azonban megbukott. A klasszikus közgazdaságtan nem láthatta előre, hogy jöhet olyan technikai változás, ami a logikai felépítést megfordítja.

A tudományos és technikai forradalom, és a népesség növekedésének leállása azonban fordított társadalmi struktúrát követel.

A náci borzalmak és a japán kegyetlenségek hatása alatt a történészek máig úgy fogják fel a második világháborút, mint a jó és a rossz arcát. Ez már így volt a fasizmusok jelentkezése idején is. Nem a történész objektív szemével, hanem a tőkés, polgári liberalizmus szemszögéből ítélték meg a fasizmust, már akkor is, amikor még nem volt antiszemita, csak imperialista.

A faizmusok imperializmusát nem fogja az utókor szigorúbban megítélni, mint a polgári demokráciákét. Legfeljebb a japán imperializmus módszerét lehet legyetlenebbnek minősíteni. Tartalmában minden imperializmus kezdetben kegyetlen, és mindvégig lenéző és kizsákmányoló volt. A 20. század első felében, a gyarmatosítókat annak alapján kell megítélni, hogy akkor voltak, akik már birokban voltak, és azok, akiket az első világháború után, ettől megfosztottak, és most akartak gyarmatokhoz, befolyási övezetekhez jutni. A portugál és spanyol gyarmattartás nem volt rosszabb, mint a tőkés demokráciáké, például a belgáké.

A második világháború a gyarmattartók közötti háború volt. Csak a végső győztes, az Egyesült Államok nem akart gyarmatokat rabolni a többiektől. Kezdetben még a Szovjetunió sem volt imperialistának tekinthető. Azzá csak a Ribentrop-Molotov Paktumban vált, de a század évgén a leginkább imperialistaként esett szét.

A nácik, és csatlósaik elszabadult zsidóirtását történelmi gaztettnek kell minősíteni, de nem tudóshoz illő, ha ezzel azonosítják a fasizmusokat, és említést sem tesznek arról, hogy mi volt a történelmi szerepük.

A fasizmusok voltak a liberális tőkés polgári társadalmak első kritikái. Az imperialista első világháború után a vesztesek, elsősorban a Nyugat fél-perifériáiban a társadalom belső erői nem viselték el, az őket az átlagosnál is jobban érintő munkanélküliséget, másodosztályú kezelést, és önerőből fasiszták lettek. Ideje volna hangsúlyozni, hogy a fasizmusokat nem külső erők, hanem a belsők választották. Nem ismerek olyan fasizmust, amit nem a belső erők hoztak uralomra. Olyant sokat, ami a nácik hatására lett egyre durvább. Ilyen volt a mienk is.

A történész nem teológus, akinek eretnek, aki nem vele egy vallású. A tudománynak el kell fogadni minden jelenséget, ami általános, akkor is, ha neki éppen nem tetsző. Mivel a két háború között a Nyugaton, minden fél-perifériához tartozó, illetve oda kényszerültnek érző társdalom fasiszta lett, tudomásul kell venni, hogy ennek objektív oka volt. Mint a kor tanújaként, átéltem, hogy minden fejlett tőkés osztálytársadalomban is voltak lényeges fasiszta erők. Nemcsak a kispolgárok és munkások, hanem még az arisztokraták és a tőkések között is.

Miért volt népszerű a fasizmus?

Két okból.

1. Épített a nacionalizmusra. A nemzetközi tőke uralma sértette a nemzeti büszkeséget. Ezt nemcsak akkor, de ma is tudomásul kellene venni.

2. Felszámolta a katasztrofális munkanélküliséget. A foglalkoztatottság katasztrofális helyzete volt a fasizmussal szembeni társadalmi fogékonyság fő oka. Ez is, nemcsak akkor, de ma is a politikai közvélemény másik alakítója.

A két háború közti európai történelmet nem lehet megérteni annak, aki figyelem kívül hagyja a foglalkoztatás megoldatlanságát. A 20. század elejére kiderült, hogy a liberális tőkés demokrácia, békeidőben képtelen biztosítani a munkaerő alsó minőségi negyedének a foglalkoztatását. Ez oda vezet, hogy kereslethiány következtében állandósul a társadalmi válság. Ezt jelezték már az elsős világháborút követő proletár forradalmak.

Az sem véletlen, hogy a háborúban megfáradt társadalmakban látták kilátástalannak a békeidőt, és hogy a forradalom csak a Nyugat fél-perifériáján, Kelet-Európában stabilizálódott. Az erős polgársággal rendelkező nyugat-európai társadalmak nem fogadták el a proletárdiktatúrát. A mediterrán fél-periférián Portugáliában és Olaszországban azonban a diktatúra fasiszta formája stabilizálódott, majd Latin-Amerikában, a legfejlettebb fél-periféria, Argentína tért erre az útra. Közép-Európában már a háború után fél-fasiszta rendszer alakul ki. Ez történt meg, sajátos kelet-ázsiai formában, Japánban is. A fél-perifériák fasiszta útválasztására a koronát Németország rakta fel a nácizmus győzelmével.

A 30-as évek végéig, a nyílt imperialista háborúskodásig, a fasizmusok népszerűsége gyorsan nőtt. Általában azért, mert sokkal sikeresebbnek bizonyultak, mint a liberális polgári, tőkés osztálytársadalmak. A fél-perifériákon pedig azért, mert csodálták a német fasizmus sikerét, és élvezhették azok politikai támogatását. Spanyolországban és a közép-európai államokban a kemény fasizmus győzelmét már a náci Németország fergeteges sikerének csodálása, és a tőle kapott fegyveres támogatása hozta hatalomra.

A fasizmusok gazdasági sikere, elsősorban a munkanélküliség felszámolása, olyan elbizakodottá tette, hogy kiprovokálták a második világháborút.

A második világháború volt az utolsó imperialista világháború. Ezt csak nagyon erőszakoltan lehet a demokráciák és a diktatúrák közötti háborúnak beállítani. Az öreg, már gazdag, és a fiatal, a gyarmatok kizsákmányolását nem élvező imperialisták háborúja volt. Egy olyan koncért vívtak élet-halál harcot, aminek már nem is volt értéke. A 20. században már nem volt előny a gyarmatok és a befolyási övezetek feletti politikai hatalom. Ennél sokkal jövedelmezőbb volt a békés kereskedelem, amiben a fejlett országok komparatív előnye egyre nagyobb lett, a kevésbé fejlett térségek elnyomása drágábbnak bizonyult. Az imperializmus felett eljárt az idő. Erről azonban sem a politikusok, sem a közvélemény nem vett tudomást.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a második világháborúban a tényeges erőket csak Roosevelt látta tisztán. A háború alakulása kezdettől fogva az ő tervei szerint alakult, és műve csak a század végén, az imperialista Szovjetunió szétesésével koronázódott. Megszűnt miden imperialista hatalom, és egetlen példátlan világméretű szuperhatalom, az Egyesült Államok, maradt a porondon.

Roosevelt, kezdettől fogva, nem látott minőségi különbséget a demokrata és a fasiszta gyarmattartók között. Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy nehezen érhető, a történészek általános véleménye, hogy Churchill szövetségese volt. Erre ugyanis nincs semmi tárgyi bizonyíték. Annál több az ellenkezőjére. Ő ugyanis örült, hogy a nyugati gyarmattartók és arra törekvők ölik, pusztítják egymást, hogy minél tovább tart a háború, nemcsak az Egyesült Államoknak, de a világnak is, annál jobb.

A nyugat-európai gyarmattartókat nem sajnálta, de érekében állt, hogy ne veszítsenek, hanem fáradjanak bel éppen úgy, mint a nácik.

Örült annak, hogy a Németek Megtámadták a Szovjetuniót, amit közel sem tartott olyan imperialistának, mint a nyugati gyarmattartókat. Az utóbbiakat ugyan támogattak, de soha nem ingyen. A Szovjetunió mindent ingyen kapott.

Japán hadba lépését az Egyesült Államokkal szemben, Hitler olyan jelentőségűnek tartotta, hogy elvesztette az eszét. Ő üzent hadat a legyőzhetetlen Egyesült Államoknak.

Nehéz elképzelni, hogyan alakul a második világháború, ha Hitler józan, a katonai szakvezetés kezében hagyja a háborús döntéseket. Ha Hitler kitart a Szovjetunióval való szövetség mellett, akkor Roosevelt stratégiája nehezen működik.

Már a Ribentrop-Molotov Paktum bizonyította, hogy a gátlásos Sztálin örömmel lesz imperialista, ha erre alkalom kínálkozik. Roosevelt ebből tanult, és ez adta számára a lehetőséget arra, hogy Jaltában a gyarmattartó nyugat-európai demokráciákat, és Japánt a tenyeréből etethesse.

Hitler őrültsége a kezére játszott. A Brit Birodalom tovább vérezett és adósodott el az Egyesült Államokkal szemben, a Szovjetuniót pedig meg lehetett ajándékozni azzal, hogy mind Nyugat-Európa, mind Japán nyakába üljön, és félni kelljen tőle. Amíg félnek a bolsevik imperializmustól, amiben országa számára nem látott reális veszélyt.

Jaltában Roosevelt minden vágya teljesülhetett. Ott már ő volt az egetlen nem kivérzett döntéshozó. A Szovjetunióban, a háborút követő időre szövetségest hozhatott létre, amitől mind a volt gyarmattartóknak, mind a fasiszta veszteseknek félni kellett, és az Egyesült Államok védelmére kényszerültek.

A hidegháborút a történészek még mindig nem úgy látják, aminek Roosevelt szánta. Ő, tudatosan hozta a bolsevik Szovjetuniót olyan helyzetbe, hogy a szövetségeseinek félni kelljen tőle.

Általános az a vélemény, hogy Churchill volt a bölcs, aki először észrevette, hogy a Szovjetunió imperializmusa a legfőbb veszély. Az Egyesült Államok azonban nem volt hajlandó Churchill bölcs előrelátását megérteni. Churchillnek abban igaza volt, hogy számukra a szovjet imperializmus veszélyes volt, nekik félni kellett tőle. Az Egyesült Államoknak, de a társadalmi fejlődésnek az érekét szolgálta, hogy a volt gyarmattartók, és a gyarmattartásra törekvők féltek az eszetlen mértékben fegyverkező Szovjetuniótól.

Azt, hogy miért játszott pozitív történelmi szerepet a hidegháború, könnyű megérteni, ha arra gondolunk, mi lett volna, ha Jaltában nem kap semmi szerepet a Szovjetunió, ha nem gerjesztik fel imperialista étvágyát azzal, hogy neki adják egész Közép-Európát, ezzel együtt Németország keleti harmadát, és néhány japán szigetet a Távol-Keleten.

A történelem egészen más útra tér.

Ha nem is azonos mélységű, de mind a négy állítás, bizonyításra szorul.

Ad 1. Európa nyugati felének történelme, különösen az utolsó háromszáz éve, példátlan mértékű hadakozásról szól. A nemezállamok története az egymással való háborúskodásról szól. A két háború között elképzelhetetlen volt a szomszédos nemzetállamok békés egymás mellett élése. Mégsem csodálkozunk azon, hogy ez megvalósult, sőt természetesek tartjuk. Németországot a vesztett háború után sokkal jobban megbüntették, mint az elsőt követően. Ennek ellenére az elsőt fékevesztett sértettség, a másodikat példátlan önkritika követte. Ez csak azért történhetett meg, mert a Szovjetunió összeomlásáig, nyugaton reménytelenül ki voltak szolgáltatva az Egyesült Államok védelmének, keleten pedig a Szovjetuniónak való szolgai alárendeltségnek. Ha nem kellett volna tudomásul venni, hogy a volt nyugati „nagyhatalmak” együtt is kicsik a Szovjetunió katonai erejével szemben.

Csak a Szovjetunió szuperhatalmi szerepe kényszeríttette a volt nyugat-európai nagyhatalmakat erre, hogy az Egyesült Államok engedelmes szövetségesi szerét vállalják. Ezt a szerepet viszont könnyebb vállalni közösen, mint egymással veszekedve.

Ad. 2. Japánalázatos, szövetségesi szerepvállalása sem jött volna létre, ha nem kell félni a kor utolsó imperialistájától. De az európai történészeket kevésbé érdekelte.

Ad. 3. A gyarmattartók azért szálltak szemben a náci Németországgal, mert mindenre képesek voltak a gyarmataik megtartása érdekében. Az angolokat és franciákat nem Hitler kelet-európai terjeszkedése sértette, ahhoz nem fűződött érdekük. India és a távol-keleti támaszpontok, Szingapúr és Hong-Kong mindent megért. Azt, hogy a gyarmatbirodalom fennmaradás már értelmetlen, céltalan volt, az okos Churchill is képtelen volt megérteni. Churchillt ma is zseniális politikusnak tartják, holott a történelmi folyamatok megértésében ostoba volt. Győztesnek tartják, holott mindent, amit országa háborús céljának érzett, elvesztett.

Ad. 4. Az, hogy Jaltában a Szovjetuniónak ajándékozott országoknak jót tett a bolsevik rendszer, hosszabb indoklást igényel, de számos írásomban, és az említett könyvemben ezt részletesebben kifejtettem. Itt csak annyit, hogy a megszállás közel fél évszázada is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az úri középosztály hatalmától, nacionalizmusától megszabaduljunk. Múltunk még mindig kísért.

A fentiek is egyértelművé tették, hogy Roosevelt volt a Nyugat legnagyobb alakja. Annak történelmét, mindenkinél jobban, ő alakította.

Lenin történelmi nagysága azonban nehezen indokolható. A zsenialitásában ma is hiszek, ami Kínában történik, annak ő az előfutára. Európa keleti fele azonban nem kapott olyan történelmi szerepet, ami valakit a legnagyobbak egyikévé emelhet. Azt, amint akart Kelet-európában, politikai diktatúrát, de piacosodott gazdaságot, rajta kívül senki nem ismerte fel. De azt nem mérte fel, hogy a pravoszláv emberekkel nincs megoldás.

Mao szerepét ma még nagyobbnak tartom, ezer év múlva, ő lesz Kelet-Ázsia, az emberiség harmadának felemelője. Ez pedig nemcsak egyelten század, hanem az évezred legnagyobb történelmi tettének számít. Nem kell száz év, hogy Kelet-Ázsiához képes a Nyugat másodhegedűs lesz. A kelet-ászai népek ugyanis sokkal jobban megfelelnek a tudásalapú társadalom követelményének, ráadásul sokkal többen is vannak.