Kopátsy Sándor PV 2011-01-09
ÉRIK A REFORMÁCIÓ
Történelmi megközelítés
Ezelőtt ötszáz éve már itt volt az ideje, hogy megreformálódjon a pogány elemekkel teli kereszténység. A kevésbé puritán nyugati kultúrában mégis megélt újabb ötezer évet. A jelen viszonyok között, a fejlett Nyugaton már anakronizmus, amihez görcsösen ragaszkodik. Krisztus már kétezer éve felismerte, hogy a kor logikájának már nem fele meg a törzsi zsidó vallás, a vallás már nem származástól, és a dogmák babonás tiszteletétől függ, hanem életformát diktál.
A zsidó vallás klérusa azonban felismerte, hogy ilyen vallási reformra a zsidóságnak nincs szüksége.
A római kultúrában otthonos Pál viszont azt vette tudomásul, hogy a görög-római világban ugyan eljött az egy istent hívő vallás ideje, de nekik még kemény lett volna Krisztus tanítása. Ezért engedményeket tett az égi világ benépesítése felé. Szent Pál kereszténysége megfelelt mind a népnek, mind a császárnak. Ezzel a kereszténység és az állam, szövetséget kötött. A törzsi zsidó vallásból a Római Birodalom vallása lett.
Ami azonban megfelelt a görög-római kultúrának, nem felt meg a közép-ázsiai és észak-afrikai népeknek, akik már a zsidókéhoz hasonló, kemény egyetlen istent igényeltek. Ezért Mohamed tanítását viharos gyorsassággal elfogadták. Rejtélyes számomra, hogy a Mohamed tanítványai mennyire felismerték, hogy a görög-római kultúra nem érett a kemény egyetlen isten elfogadására, ezért Európában nem térítettek.
A sötét középkor végét hozó nyugat-európai agrártechnikai forradalom hatására kialakult kiscsaládos feudális társadalom azonban minőségileg új társadalmat hozott létre. Amíg a görög-római társadalom a városok lakóinak társadalma volt, a nyugat-európai közép-kor a vidéken élők, a földművelők társadalma lett. A mediterrán a városi polgároké, az azokból toborzott katonáké, a 9. században magas-kultúrává emelkedett Nyugat-Európa a vidéken, mezőgazdaságból élőké, a latinul által „paganus”-nak nevezett népé, akik a földes uraik kiscsaládos jobbágyként felügyelték. Ezek a pogányokból hirtelen lett keresztények igényének megfelelt a kereszténység rejtett több istenhívése, bálványimádása.
Az Alpoktól északra elterülő Nyugat-Európa kiscsaládos társadalma nyugati keresztény lett. Sokukkal együtt a frissen érkező magyarság is.
Azzal párhuzamosan, hogy az Alpoktól délről, az Alpoktól északra tevődött át a súlypont, a nagycsaládos Balkánról és egyre inkább áttevődött az ugyancsak nagycsaládos Kelet-Európába.
A 11. századra nyilvánvalóvá vált hogy a két családtípus nem fér meg a közös vallásban. Megtörtént a két európai kereszténység kettészakadása.
Ahogy az óceánok meghódítása után Nyugat-Európa egyre nagyobb fölénybe került a mediterrán térséggel szemben, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a puritán észak-nyugat nem viseli el a mediterrán kereszténységet. A puritánoknak puritánabb, racionálisabb kereszténységre volt igényük. Ez ma már egyértelműen jelentkezik abban, hogy a Nyugat legfejlettebb társadalmai többségben protestánsok, a katolikusnak maradtak pedig egyre inkább a gazdag protestánsok támogatására szorulnak. Még világosabban jelenik meg a két kereszténység közti minőségi különbség a két Amerikában. A protestáns Észak Amerikában az egy laksora jutó jövedelem, iskolázottság többszöröse a római katolikus Latin Amerikáénak.
Az elmúlt száz évben a római katolikus vallás elmaradottságát jól bizonyítja, hogy az elmaradt térségekben, Latin-Amerikában, Afrikában terjeszkedik. Ötszáz év alatt, különösen az elmúlt hatvan évben, a protestáns és a katolikus kereszténység között egyre tágul a rés. A római katolikus vallás ott terjed, ahol a lakosság igényének még a Vatikán teológusainál is több pogányságot kell beépíteni a kereszténységbe. Ezzel szemben a Lisszabon – Róma tengelytől északra a katolikusok egyre jobban érzik, hogy reformációra, következetesebb, azaz krisztusibb egy istenhitre van szükségük. Ezt a kétoldalú igényt nem lesz képes a Vatikán sokáig közös vallásban tartani.
Azon soha nem lehet vitatkozni, hogy van isten, vagy nincsen, de azon, hogyan viszonyuljunk feltételezett létéről, a hozzánk való viszonyáról, nem lehet a fejlett Nyugatnak és Afrika népeinek közös véleménye.
A Vatikánnak el kell dönteni, hogy kiknek a vallási igényét elégítse ki.
