Kopátsy Sándor EE 2010-10-09
A MAKROGAZDASÁGI MÉRCE
Hatvan éve hadakozom azért, hogy a közgazdaságtan ne az országra, hanem annak egy laksora vetítse a mutatóit. Eddig csak azt bizonygattam, hogy félrevezetők az országra vetített adatok, mutató, mert nem számolnak a növekvő, illetve a változó lakossággal. Ma döbbentem rá az egyszerű matematikai tévedésre. Az ország csak akkor volna megengedhető vetítési alap, ha változatlan volna. Márpedig nem az, mert állandóan változik a lakosság száma. Változást csak akkor mérünk reálisan, ha a vetítési alapja változatlan. Ezért az országos változások csak akkor nem félrevezetők, ha egy lakosra vetítjük.
Az egy lakosra vetített mutató ugyanis kiszűri a lakosság változásait. Ezzel a fejlődés csak az, ami egy laksora vetített pozitív változást jelez. Ráadásul nemcsak az egy lakosra jutó jövedelmet, hanem a vagyont is növelni kell.
Ezt a követelményt ugyan sokszor leírtam, magamnak ezzel számoltam, de nem hangsúlyoztam, hogy elméletileg miért rosszak a közgazdaságtanban használt országra vetített mutatók. Csak az ország nemzeti jövedelmének növekedését nézték, függetlenül attól, hogyan alakul a lakosság száma. Még az egy laksora jutó jövedelmet sem mutatták ki, holott az sem elég, mert az egy laksora jutó vagyont is újra kell termelni. Az pedig mintegy ötször nagyobb, mint az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, azaz új érték.
Még itt sem állhatunk meg a közgazdaságtanban által használt hibás mérésnél. A nemzeti vagyon alatt csak a fizikai vagyont érti, a tudásvagyonnal nem számol. Az egy laksora jutó fizikai vagyon körülbelül a nemzeti jövedelem háromszorosa. Ezt azonban ki kell egészíteni a szellemi vagonnal is, ami jelenleg az éves nemzeti jövedelem kétszerese, és gyorsan növekszik. Ez a szorzó, minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb.
Ha az újratermelést egy laksora vetítjük, és ez azt jeleni, hogy mind az egy laksora jutó jövedelmet, mind az egy laksora jutó teljes nemzeti vagyont újra kell termelni, akkor azonnal kiderül, hogy a gyorsan növekvő lakosság esetén még az újratermelés sem érhető el.
Lássuk ezt néhány egyszerű példán.
Ha nem változik az ország lakosságának a száma, akkor az országra és az egy laksora vetített adatok azonosak. De csak akkor.
Ha a lakosság száma évi 1 százalékkal nő, akkor az egyszerű újratermelés csak akkor valósulhat meg, ha mind a jövedelem, mind a vagyon 1 százalékkal nő. Ehhezazonbana nemzeti jövedelmet évi 6 százalékkal kell növelni. Egy százalékkal azért, mert 1 százalékkal nő a lakosság, és 5 százalékkal azért, mert 1 százalékkal kell növelni a nemzeti jövedelemnél ötször nagyobb nemzeti vagyont is. Tekintettel arra, hogy évi 6 százalékos nemzeti jövedelemnövekedést nem ismertek az osztálytársadalmak, azok nem viselhették el tartósan még az 1 százalékos népességnövekedést sem. Az utóbbi ötven évben ugyan volt néhány olyan kelet-ázsiai ország, ahol a nemzeti jövedelem növekedése néhány évtizeden keresztül elérte a 6 százalékot, ilyenek voltak Japán és a távol-keleti kis tigrisek, ott megvalósulhatott a bővített újratermelés. Ennek hatására leállt a népszaporulat is, és tanúi lehettünk a történelemben példátlan mértékű fejlődésnek. A Nyugaton nem volt olyan ország, amelyik akárcsak az 1 százalékos népességnövekedés mellett, fejlődhetett volna.
Ha a népesség 2 százalékkal növekszik, akkor már az egy lakosra jutó újratermelés már a nemzeti jövedelem 12 százalékos növekedése kell ahhoz is, hogy az egy laksora jutó újratermelés megvalósulhasson. Ez pedig már a mesék világába tartozik.
Ezzel szemben a lakosság 1 százalékos csökkenése esetében az újratermelés akkor is bővített lehet, ha a nemzeti jövedelem 6 százaléknál kevesebbel csökken. Ez történik évek óta Japánban, ahol nagyon lelassult a nemzeti jövedelem növekedése. Ezen szörnyűködik a közgazdász világ, és nem veszi tudomásul, hogy az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon gyorsabban nő, mint az 1 százalékos lakosságnövekedésű Egyesült Államokban. A sok buta közgazdász azon kesereg, hogy az ilyen országokban a 65 évnél idősebb korosztály aránya nő. Azt nem veszik észre, hogy ugyanakkor a csökkenő lakosságú országban kevesesebb fiatalt kell munkaképes korig felnevelni, és kevesebb vagyont kell képezni, nem kell annyi munkahelyet, infrastruktúrát, lakást, stb. létrehozni. Elég volna arra gondolni, hogy Indiának, ahol évente 20 millióval nő a lakosság, csak ennek okán, ennyi ember számára kell többlet életfeltételt, és vagyont biztosítani. Ennek csak az évenkénti vagyonigénye, még indiai szinten is, fejenként 30 ezer, összesen 600 milliárd dollár. Márpedig ez a népesség növekedéséből származó vagyonigény minden éven újra jelentkezik. Ez még mindig csak az egy laksora jutó vagyon egyszerű újratermelését fedezné! Ennek ellenére, a közgazdaságtudomány még addig sem jutott, hogy számolna a lakosságnövekedés vagyonigényével.
A fentiek még mindig nem adnak teljes képet arról, mivel jár a népességnövekedése. Az erőforrásaihoz képest ritkán lakott országokban ez elég. Ilyenek is bőven vannak, de az emberiség kilencven százaléka túlnépesedett térségben él, és a természeti erőforrásokban rohamosan nő a hiány. Nem véletlen, hogy a népesség növekedésének tudatos fékezése a leginkább túlnépesedett távol-keleten jelent meg. De túlnépesedett Ázsia déli fele, és az eltartó képességéhez képest, a Közel-Kelet és Észak-Afrika is. A Szaharától délre fekvő térség pedig civilizációs elmaradottsága miatt viszonylag túlnépesedett. Ezért szinte általánosan érvényes elvárás, hogy a népesség növekedésével járó természeti erőforrásokban történő túlterheléssel is számolni kell. Elég arra gondolni, hogy Indiában az egy lakosra jutó termőterület negyven év alatt a felére esett.
A természeti környezet túlterhelése ugyan divatos témája a zöldeknek, de a közgazdászok körében fel sem merül, hogy milyen költségvonzata is van annak, hogy egy eleve túlnépesedett országban nő a lakosság.
Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a matematikai logika megsértése elég ahhoz, hogy egy nagyon fontos gyakorlati tudományban káoszt okozzon.
Ha a közgazdaságtan nem az ország, hanem annak az egy laksora jutó adatait nézné, egyszerre minden kivilágosodna.
Mi derülne ki?
A társadalmi és gazdasági fejlődés előfeltétele a népesség növekedésének megállítása, hogy a népesség lassú fogyása nem hátrány, hanem előny. Ez a követelmény csak a puritán Nyugaton, és a konfuciánus Távol-Keleten történt meg. Ma közel hárommilliárd ember él olyan társadalomban, ahol a népszaporulat spontán leállt, illetve politikai erőszakkal leállították. Egyelőre semmi sem utal arra, hogy a világ másik háromötödén meg lehetne állítani. Ezek, és nem a felmelegedés, vagy az erőforrások kimerülése, jelenti a fajunkat fenyegető legnagyobb veszélyt.
