Csökkentse költségeit ! Növelje fénycsövei élettartamát, csökkentse áramfogyasztását egyszerre. www.energiatakarekos.com

Csökkentse áramköltségét

Csökkentse áramköltségét, növelje fénycsövei élettartamát: kattins ide!

balhasáb van, az oldaldobozaid viszont alapértelmezésben a jobbhasábba kerülnek. Menj be az Oldaldobozszerkesztőbe (Megjelenítés / Oldaldobozok), és kattints a Hasábcsere gombra!'; });

Kopatsy Sandor gondolatai

Legidősebb közgazdász-gondolkodó irásai a múltról és máról.

Friss topikok

  • Urban Gorilla: A 18. Szazadban Kossuth meg meg sem szuletett. (2011.03.02. 22:43) Kossuth megítélése
  • syncumar: A rendszerváltás jelentős járulékos bűne, hogy megszakította a cigányság integrálásának a folyamat... (2011.02.23. 19:33) Deformálodott demográfia
  • Mr.Moonlight: Azt hiszem nyilvánvaló hogy a világ túlnépesedése korlátlanul nem folytatódhat. Az erőforrások kim... (2011.02.20. 09:19) A világ legnagyobb problémája a túlnépesedés
  • syncumar: Sajnos, ez az elképzelés is csak kormányzati akarattal és a megvalósítás lehetőségének biztosításá... (2011.02.19. 22:14) Haltermelés
  • UNIOHID.hu: "Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzette... (2011.01.03. 16:09) A nyugdíjak fedezete

A MAGYAR ZSÁKUTCA EREDETE

2011.03.31. 16:27 Kopatsy Sandor gondolatai

 

 
Kopátsy Sándor                   PH                 2011-03-15
 
A MAGYAR ZSÁKUTCA EREDETE
 
Vitányi Iván ezzel a címmel írta meg a Népszabadság hétfői számában a vezércikket. Az ő írásaira mindig kíváncsi vagyok, hiszen ő volt az utolsó, az úri középosztályból származó, nyugati értelemben vett értelmiségi a magyar politika baloldalán. Vitányit tartom az MSZP utolsó értelmiségijének.
Mielőtt Vitányi mondanivalóját elemezném, végigpásztázom a magyar szellemi elit rövid politikai szerepét 1945-2011 között.
Az első két év.
Annak ellenére, hogy a Szovjetunió csapatai vonultak be az országba, a magyar szellemi elit ott akarta folytatni, ahol Hitler oldalán elkezdte előbb a Szovjetunió elleni háborút, majd hadat üzent az egész demokratikus Nyugatnak. Akkor már tudni kellett, hogy Jaltában hogyan határoztak. Az úri középosztály, néhány kivételtől eltekintve abban a hitben politizált, hogy a szovjet megszállás időleges, rövidesen visszanyeri az ország szuverenitását, és választások fognak dönteni arról, hogyan alakuljon a politika.
Két évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a régi rendszer hívei észrevegyék, hogy itt Sztálin diktálja a feltételeket, és a fontos döntések őket meg sem hallgatva történnek.
Azt, hogy itt, jó időre, a Szovjetunió fog diktálni, csak a megmaradt magyar zsidóság vette tudomásul. Nem azért, mert a magyar zsidóságnak tetszett, ami itt, szovjet parancsra történik, hanem azért mert félt az úri középosztály, és a katolikus klérus hatalmától. Ez a félelem ugyan túlzott, de nem alaptalan, és érthető volt.
A bolsevik rendszer bevezetése mögött csak a Szovjetunióból hazatérő, főleg zsidó emigránsok álltak. Ők letteka hatalomrakiszemelt Kommunista Párt vezetői. A hatodára lecsökkent magyar zsidóság csak rájuk számíthatott. A pártnak pedig rájuk kellett építeni, hiszen a zsidókon kívül nagyon kevés értelmiségi támogatására számíthattak. Választói támogatásukat pedig a volt nyilasok jelentették. Ezek két okból lettek kommunisták. Egyrészt bűntudatból, mentséget keresve, másrészt bennük is az ébredt fel, hogy a két párt között nincs nagy különbség, és más pártokra nem számíthatnak.
A történészek máig is csak azt látják, hogy a Rákosi vezette párt kelet-európai módszerekkel működött. Azt nem teszik hozzá, hogy csak annak lehetett politikai hatalma, aki Moszkva bizalmát élvezi. Vagyis akiknek nem volt hazai támogatottsága. A Rákosi-rendszer olyan diktatúra volt, ami mögött nagyon keskeny réteg állt. Márpedig az olyan diktatúra, aminek nagyon gyenge a támogatottsága, fél, és kegyetlen. A nem támogatott diktátor nem bánhat kesztyűs kézzel.
Ez ugyan nem meneti a bűnösek bűneit, de a történésznek meg kell érteni, hogy nem volt más útnak, módszernek lehetősége. Nem véletlen, hogy egyetlen minden csatlós országnak megvolt a maga embertelen diktátora. Ami pedig általános, az szükségszerű.
A magyar zsidóság és a nyilasok többségén kívül csak a Nemzeti Parasztpárt radikális szárnya vállalta a kommunistákkal való szövetséget, de ezek a saját erejükéből aligha maradhattak volna a pártja élén.
1947-1956
Bármennyire egyértelművé vált, hogy Moszkvából parancsolnak, egyetlen párt sem vette ezt tudomásul.
- A Szociáldemokrata Pártot beolvasztották, de a tagság nagy többsége ezzel nem lett kommunista.
- A Kisgazdapártot és a Parasztpártot felszámolták.
- A nyíltan ellenzékieket és a Katolikus Püspöki Kar politikai szerepét megsemmisítették.
Azt, hogy a Rákosi-rendszer nem fogadható el tartósan, Moszkvában ismerték fel. 1953-ban, Moszkvában helyzeték Nagy Imrét és körét az államvezetés élére. De felemás döntést hoztak, a kormányt ugyan Nagy Imrére bízták, de a párt a Rákosi bizalmasai kezén maradt. Másfél év után Nagy Imrét sikerült félreállítani annak ellenére, hogy nem vesztette el teljesen Moszkva bizalmát, és Rákosi sem maradéktalanul élvezhette azt. De Rákosi és társai nem vették tudomásul, hogy nem lehet ott folytatni, ahol 1953-ban abba hagyatták. A közvélemény szellemét nem lehet a palackba visszaszorítani.
Moszkvában, Pekingben és Belgrádban megindultak az előkészületek Nagy Imre és csapata visszahozására.
1956 októbere 23.-án azonban robbant a helyzet, órák alatt a nép vette át a hatalmat. Ez mind Nagy Imre csapatát, mind a támogatóikat váratlanul érte. Nem tisztázták előre, hogy mi a cél, meddig lehet menni. Ugyanakkor nem becsülték fel az úri középosztály befolyását, és bosszúját, ugyanakkor túlbecsülték a felfegyverzett erők megbízhatóságát.
A forradalom túllépett az adott világpolitikai lehetőségek határán, és elbukott.
Bármennyire divat haragudni Kádárra, nála mindenki, aki szóba jöhetett volna. Kádár uralmát csak az ítélheti el, akinek van elképzelése arról, ki jöhetett volna helyette.
A jóval hosszabb Kádár-rendszerben már kevesen maradtak a politikai porondon olyanok, akiket nyugati értelemben értelmiségnek lehetett tekinteni, és a korábbiak a rendszerváltás után a politikai élet élcsapatából eltűntek, aztán sorba meghaltak.
A háború után a kommunisták között szinte csak a polgárságban felnőtt, a fasizmus által baloldalra kényszerült zsidó értelmiségiek voltak olyanok, akik a Nyugat humán értelmiségi köreiben is otthonosan mozogtak volna. Lukács Györggyel az élükön, néhány tucatnyian voltak. Eleve kevesüket tartottam marxistának, különösen nem született bolseviknak. Ők liberális nyugtai zsidó polgárok lettek volna, ha Hitler nem fenyegeti a létüket. Ez azonnal kiderült, hogy érezve, a bolsevik rendszer összeomlását, és látva a polgári Nyugat össznépi társadalommá válását, a bolsevikok fiai gyorsan angolszász típusú liberálisok lettek. Kevesen voltak annyira politikai tekintetben érzékenyek, hogy belátták volna, hogy sem a kelet-európai marxizmus, sem az angolszász liberalizmus nem felelhet meg a magyar társadalom többségének, Magyarországon mindkét ideológia politikai bukásra van ítélve.
A Parasztpártban nem voltak zsidó értelmiségiek, oda az úri középosztályból került néhány oda. Számomra, ilyen volt Farkas Ferenc és Bibó István volt. A fiatalok köztük csak néhányan voltunk, köztük Vitányi Iván, akik a Nyugaton is megállták volna a helyüket. Annál többen voltak olyan értelmiségeik, akik Nyugton paraszt-polgárok lettek volna, olyanok, ahogyan én a puritán, és az alpi népek polgárait megismertem. Nem liberálisok, hanem nyugati szociáldemokraták. Ezek általam nagyon tisztelt reprezentánsa volt Erdei Ferenc.
1956-1990
A forradalom szovjet fegyveres erőkkel való leverését még minid romantikus alapon ítéljük meg. Nem vesszük tudomásul, hogy október 31.-e után túlléptük a reális lehetőségek határát, attól kezdve nem volt a forradalomnak jövője, elkerülhetetlen volt a szovjet katonai beavatkozás.
Ez esetben is megismétlődik a magyar történelemfelfogás jellemző hibája. Nálunk azok a hősök, akik az eleve lehetetlenre vállalkoznak.
Sem Rákóczi, sem Kossuth szabadságharcának nem volt realitása. Mégis a történelmünk két alapkövének tekintjük.
Az első világháborút követő polgári, majd a bolsevik forradalomnak sem volt társadalmi bázisa. Az úri középosztálynak annál inkább. Ezt még elfogadta mind a világi, mind az egyházi arisztokrácia.
Az 56-os forradalom nemcsak a bolsevik tábor, de az Egyesült Államok számára is rossz időben történt. Ezt csak az értheti meg, aki tudomásul veszi, hogy Jaltában Roosevelt a gyarmattartókkal szemben a bolsevik Szovjetunióval szövetkezett. Ez a szövetség nemcsak 1956-ban, de 1968-ban is, az eredeti célját szolgálta, a gyarmattartók leértékelését. Ideje volna belátni, hogy a 20. század második felének reformjai az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetkezésének, majd a hidegháborúnak köszönhetők. A gyarmatok felszabadulása, Nyugat-Németország és Japán befogadása, a tőkés osztálytársadalomnak össznépivé átalakulás gyorsan és simán azért történhetett meg, mert a tőkés gyarmattartóknak félni kellett az imperialista Szovjetuniótól.
Arra sem gondolt senki, hogy az európai bolsevik rendszerek századvégi összeomlására sem kerül sor, ha a Szovjetunió nem válik éhes imperialistává, ha bezárkózik.
A Szovjet rendszert előbb a Molotov-Ribentrop Paktum, majd a Jaltai Szerződés vitte az imperializmus útjára. Az előbbit Hitler imperializmusa, az utóbbit Roosevelt gyarmattartókkal szembeni averziója diktálta.
Még nem akadt történész, aki végiggondolta, mi lett volna, ha nincs Jalta, és hidegháború. Meggyőződésem szerint, sokkal hátrább tartanánk.
Visszatérve Magyarországra. Az 1956-1990 időszak, a lehetőségekhez képest, kivételesen sikeres volt. Ideje volna, ha a politikusok és a történészek nem annak alapján mondanának ítéletet, hogy mennyire tetszik valami nekik, hanem azt mérlegelnék, hogy mennyire használták ki a lehetőségeket. Az 1956-1990 közti időszakban a szovjet megszállásból fakadó kötöttségek mellett, minden másik csatlós országnál bölcsebben viselkedtünk. Aki ebben az időszakban, keletről jött hazánkba, azt hitte, hogy más Nyugaton van. Aki Nyugatról jött, azt látta, hogy ez az ország nem is olyan barakk, mint a többi.
Bár a rendszerváltás óta élvezett szuverenitásunkkal éltünk volna olyan bölcsen, mint a rabságunk lehetőségeivel élni tudtunk.
1990-2010
A rendszerváltás után a bolsevik elvtársak, illetve azok fiai gyorsan angolszász liberálisok lettek. A bolsevik szerepük még reális volt, hiszen más szerepre nem kínált alkalmat a szovjet megszállás. Szinte csak a zsidók voltak olyan okosak, hogy belátták, több évtizedes szovjet megszállásra kell berendezkedni, és az úri középosztály és a katolikus felsőpapság uralmától csak Moszkva segítsége szabadíthat meg bennünket. Én is azok közé tartozom, akik tudják, mert megélték, hogy sem 1945-ben, sem 1956-ban, a magyar társadalomban nem volt olyan társadalmi modernizációs erő, ami meg tudta volna akadályozni a két háború közti úri világ visszarendeződését. Ezt nemcsak az első két, még viszonylag szabad választás, és 1956 második hete utáni események bizonyították, de még a rendszerváltást követő első választás, az Antall kormány is erről tanúskodott. Szerencsénkre, az hamar megbukott.
Amíg a történészek ezt nem veszik tudomásul, nem alkothatnak reális képet a bolsevik évtizedekben bekövetkezett társadalmi változásokról.
A magyar zsidóság nem vette tudomásul, hogy demokráciává átalakult több pártrendszerben sincs az angolszász liberalizmusnak kellő társadalmi támogatottsága. Lehetett volna, ha sokkal szerényebbek, kevesebb eredménnyel megelégednek, hiszen az első választáson még az úri középosztály pártjává átalakult Demokrata Forum után a második legerősebb párt lettek. Erre nem volt példa a fejlett nyugati országokban sem. 1990-ben Magyarországon a pártjuk az SZDSZ volt a legerősebb európai liberális párt.
A választási sikerüket azonban félreértették. A nagy választói támogatást nem a liberalizmusuknak, hanem a többi pártnál sokkal nagyobb kádererejüknek köszönhették. Több politikai tapasztalattal, szellemi erővel rendelkeztek, mint a többi párt összesen.
Az MSZP szellemi tekintélyek nélkül kiüresedett, a középszerű baloldaliak pártja lett. Kisebbrendűségét érezve, még a fényesen megnyert második választás után sem volt képes elszakadni a nagyon népszerűtlen, de káderekben erős liberális párttól. Az MSZP abból élt meg, hogy a Kádár-rendszert a választók többsége többre becsülte, mint az úri középosztály pártjává süllyedt MDF-et, hogy nem volt közép-jobb párt, és a liberálisok szellemi fölényére támaszkodhatott.
A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az első két választáson nem volt a magyar társadalom nagy többségére szabott közép-jobb párt. Ezért a másodikon katasztrofális vereséget szenvedett az úri középosztály pártjává vált MDF, és győzhetett a szoclib koalíció.
Azt, hogy milyen pártot akar a magyar közvélemény, az Orbán Viktor vezette Fidesz ismerte fel. Orbán az ifjúság nemzeti liberális pártjából közép-jobb pártot formált, magához vette az Antall előtti MDF kádereinek jelentős hányadát, és olyan párt lett, amilyennek az MDF-et az alapítói szánták. Kellő tapasztalat hiányában azonban az átalakult Fidesz is csak egy ciklust bírt ki. A több és tapasztaltabb káderrel rendelkező MSZP-SZDSZ koalíció megnyerte a két következő választást, amihez a Fidesz hibái is hozzájárultak.
A két utolsó ciklusban azonban a szoclib koalíció olyan politikát folytatott, ami 2010-ben katasztrofális vereségüket okozta. Az SZDSZ megsemmisült, az MSZP felére zsugorodott, és ma már reménye sincs arra, hogy a belátható jövőben kormányzó párttá váljon.
Nem a magyarok, hanem a Kárpát-medence népeinek zsákutcájáról írnék. A Kárpát-medencét kilencven évvel Trianon, és hatvan évvel Jalta után már nem volna szabad a magyarsággal azonosítani. Nemcsak azért, mert e térség kétharmad része nem Magyarország, hanem azért mert, Trianon óra, e térség különböző részeinek nagyon eltért a sorsuk, és azért is, mert ideje volna kigyógyulni a „magyar zsákutca” szemléletből.
Kezdem azzal, hogy Trianon óta a Kárpát-medence különböző részei különböző utakra tértek, és azon nagyon eltérő eredménnyel jártak.
Trianon jobb megértéséhez két megjegyzést teszek.
1. Az országot nem Trianonban osztották fel először, hanem 1849 tavaszán, Olmützben. Ráadásul nem is az általunk kezdett világháborúban győztesek, hanem a szabadságharc legyőzésén már biztos Császári Kancellária végezte el, és a császár hagyta jóvá a feldarabolást. Az Olműtzi Alkotmány leválasztotta a Magyar Királyság nagyobbik felét, azon pedig négy örökös osztrák tartományt hozott létre.
Horvátország bánságként, a Bánát vajdaságként, Erdély pedig fejedelemségként lett a császárság örökös tartománya.
Annak tisztázása, hogy a szabadságharc befejezése után, mégsem az Olműtzi Alkotmány lépet életbe, a magyar történelemírás egyik legnagyobb bűne. Trianont sokkal előbb meg tudtuk volna emészteni, ha ez közismerté válik.
Arról sem írnak a magyar történészek, hogy miért változtatta meg véleményét a császár, miért borított sötét lelet az Olműtzi Alkotmányra.
Én is csak vélekedek, a logikáját keresem.
A bécsi Kancellária rájött, hogy neki szüksége van a magyar katolikus klérusra, és az arisztokráciára, és félni kell a cseh polgárosodástól. Azt, hogy a csehekben nem bíztak, jól bizonyítja az Olműtzi Alkotmány, amelyikben a szlovákok és a csehek logikusan közös államát fel sem vetették.
Először is tisztán kellene látni az etnikai összetételt. Ebben a kérdésben mi az 1910-es népszámlásához ragaszkodunk, az utódállamok azonban ezt vitatják. Tegyük hozzá joggal.
A népszámlálás adatai szerint, az ország lakosságának 51 százaléka volt magyar. Ehhez azonban a történészeknek hozzá kellene tenni, hogy ez a szám nem volt reális.
- Egyrészt előtte törvény mondta ki, hogy a zsidó és a cigány nem etnikum, azokat a nyelvük alapján vették, döntően magyarként, számításba. E két etnikum az ország lakosságának mintegy kilenc százalékát alkotta.
- Az analfabétákat, a lakosság jó harmadát, a jegyzők kérdezték, és az adatokat ők rögzíttették, akik szinte mindenütt, a szász térségektől eltekintve, magyarok voltak. Ezek tárgyilagosságát fel sem lehet tételezni. Ezt azon is lemérhetnénk, hogy mennyivel más eredményeket hoztak a Trianon utáni népszámlások, akkor is, ha az idemenekült magyarságot korrekcióként, figyelembe vesszük.
Ki hogyan járt Trianon után?
Az Ausztriához került Burgenland járt a legjobban. Ma már szerves része a nyugati társadalmak családjának, és messze jobban él, mint a térég bármelyik része. Sopron, ma háromszor gazdagabb lenne, ha az osztrákok nem egyeznek vele a népszavazásba.
A Trianon után megmaradt Magyarország, lényegesen jobban járt, mintha fennmarad a történelmi Magyar Királyság. Azt elismerve, hogy a jelenlegi határ szomszédságában élő mintegy félmillió magyar jobban érezte volna magát, ha a történelmi országában maradhat. Trianon azonban több igazságot osztott, mint igazságtalanságot. A történelmi ország lakosságából sokkal több ember élhetett a saját hazájában, mint amennyit megfosztottak ettől.
A második világháborút, majd a Jugoszlávia szétesését követő események megmutatták, hogy milyen árat kell fizetni a más népek elnyomásáért. Az olyan kisebbség, amelyik nem érzi jól magát, anyagi és erkölcsi teher.
Ideje volna végre tudomásul venni, hogy a határok mellett lévő magyar többségű területek elvesztése igazságtalan, és fájó, de ez ugyancsak EU tag szomszédok esetében egyre inkább elveszti jelentőségét.
Maradjunk annyiban, hogy a jelenlegi országunk területén élők jobban élnek, mint élnének akkor, ha az egész ország a mienk volna.
Szlovákia Trianonnal jobban járt, mintha Magyarország része marad. A két háború között, a mienkénél sokkal demokratikusabb, lényegesen gazdagabb országban élhetett. Ez az ott élő magyarságra is igaz, még akkor is, ha 1939-ben örömmel tértek vissza.
Kárpátalja magyar lakossága a két háború között jobban élt, mint velünk élt volna, Ukrajnának részeként azonban az ott élő magyarság veszett a legtöbbet, újra a Kárpát-medence legszegényebb népe. Az ukránok sem nyertek, ma is a Kárpát-medence legszegényebbjei.
Erdély sorsáról is ideje volna tárgyilagos képet alkotni. Ez a terület lénygében kulturálisan, és gazdaságilag Balkánná vált. Elveszette a szászokat, a svábokat, a zsidókat, és a nem székely magyarokat, vagyis mindazokat, akik Erdélyt kulturálisan nyugativá tették. Erdély jelenlegi etnikai összetétele eleve lehetetlenné teszi a felzárkózást. Ez sem elég arra, hogy mi magyarok belássuk, Erdély sírját mi ástuk meg az Unió meghirdetésével és bevezetésével. (Éppen ma ünnepljük a napot!)
Akik kimondták Erdély egyesülését az országgal, kimondták felette a halálos ítéletet is. A szabadságharc egyik megbocsáthatatlan bűne a szászok kitagadása az Erdélyi Fejedelemséget alkotó népek sorából, és hogy Erdély egészét a magyar közigazgatásnak szolgáltatták ki. Bemnek máig nem rójuk ki, hogy Kossuth utasítására, fegyvereivel szétverte a szászok gyűlését. Egy másik elhallgatott tény. A fent említett Olműtzi Alkotmány Erdély államalkotó népei sorába felvette a románokat is, akik akkor már a legnépesebb etnikumot jelentették.
Az erdélyi románság elriasztását a több nemzetiség közös államának gondolatától elriasztotta az ortodox romáság erőszakos áttérítése a görög-rómaikatolikus vallásra. Amit a magyar katolikus klérus is lelkesen támogatott. Arról is hallgatunk, hogy az erdélyi magyar uralom a románok pravoszláv kereszténységét hisztérikusan üldözte, a pópákat a többi keresztény egyház papjainál alacsonyabb rendűekként kezelte.
Legalább utólag, látni kellene, hogy az önálló, soknemzetiségű Erdélyt a magyarok rakták a Balkán felé vezető útra.
Vitányi udvariasan kezeli a magyar nemesség, és utóda, az úri középosztály szerepét.
Fentebb már említettem, hogy a Monarchia rá volt szorulva a magyar arisztokráciára, és a magyar katolikus püspöki karra. Nem kisebb történelmi szerepe volt a magyar nemességre, majd a magyar úri középosztályra való utaltságnak.
Az 1967-es kiegyezés lényegében az arisztokráciával, a katolikus klérussal, és az úri középosztállyal való megállapodás volt. Aki ezt nem látja, nem értheti meg a „magyar zsákutca” lényegét.
Közép-Európa négy történelmi államalkotó népe, a porosz, a lengyel, a cseh és a magyar nemesi állam volt. Nemcsak abban az érelemben, hogy a nemességé volt az állam feletti hatalom, mert ez, Nyugaton minden feudális államban így volt, hanem abban, hogy a nemesek száma sokszorosan meghaladta a városi polgárokét. E népektől nyugatra ugyanis a lakosság egy százaléka volt csak nemes, és ha százalék, vagyis hatszor annyi volt a városi polgár. Ezzel szemben az említett négy nép államában fordított volt az arány. Hatszor annyi nemes volt, mint amennyi polgár. Azaz harminchatszor több nemes jutott egy polgárra, mint Nyugat-Európában.
E négy nép történészei elsiklanak e különbség felett, holott két minőségben különböző társadalomról volt szó.
Azt, hogy a nyugat-európai feudális társadalom egészen más volt, mint Európa keleti felén mélyen elhallgatjuk. Ezért nem került a három nemességben gazdagon ellátott nép esetében a jobbágyság nagyobb szabadságára, majd még jobban megkésve a félszívű felszabadulására.
A három nép nemcsak sok nemessel, de nagyon kevés polgárral rendelkezett, ráadásul a nagyon kevés között is nagyon kevés volt az államalkotó etnikumból.
Azt Pach Zsigmond már felismerte, hogy a Kárpát-medencében a középkor végétől kezdve nőtt a jobbágyok kiszolgáltsága, amit ő második jobbágyságnak nevezett. Ez azért fontos, mert a második feudalizmus kergetette e népeket zsákutcába.
Ebből a négyesből eleve kilógtak a csehek. A kettéválás már a királyi korona kérésével elkezdődött. Ők, szerintem, okosan nem a távoli pápától, hanem a császártól kérték a koronát. Mint a Német Római Birodalom választó fejedelemsége, valamint a Prágai-medencének földrajzi adottsága miatt, eleve a másik háromnál nyugatibb orientációjuk volt. A 17. században, a Fehérhegyi Csata után, tehát nagyon korán kiléptek a feudális államformából. A földbirtokosait, azaz arisztokráciáját és nemességét kiirtották a Habsburgok. Ezzel a polgárosodás útjára terelték őket. A Habsburgok azért sem bíztak a csehekben, mert számukra vonzó volt a Német Birodalom felé való kapcsolódás.
Mindezeket azért lenne fontos a magyar történészeknek, mert a 17. század vége óta, a magyar politikai nagyjai betegesen féltek a nyugati szláv terjeszkedéstől. A beteges félelmük hisztérikussá vált a kiegyezés után. A Monarchiában a nyugati-szláv népek jelentették a legnépesebb etnikumot. Ez állt Magyarországra is. Ráadásul, minket harapófogóba fogtak ezek a népek. A magyar történészek mélyen hallgatnak arról, hogy hányszor felmerült javaslat arra, hogy a Nyugat-Dunántúlon folyosó létesüljön egy oldalról a cseheket, szlovákokat, másik oldalról a horvátokat és a szlovéneke összekötésére. A korabeli magyar politikai elit előtt nyilvánvaló volt ez a törekvés, azért nem akartak hallani a Cseh Királyság bevonásáról a dualizmusba. Deák a kiegyezés során nagyon büszke volt arra, hogy sikerült ezt megakadályozni.
Vitányi meg sem említi, hogy a Rajnától keletre élő népekhez hasonlóan, a társadalmi lemaradásunkra rátetettük azzal, hogy a magyar zsidóság négyötödét kiüldöztük, Hitlerek kiszolgáltattuk, és a svábok felét a háború után kitelepítettük.
A csatlós szerepre ítélt országok a bolsevik megszállásnál sokkal nagyobbat vesztetek azzal, hogy a 20. század második felétől kezdve a zsidó és germán etnikumok nélkül kell boldogulniuk.
Ma már ideje volna felvetni, hogy hol tartanánk akkor, ha ötszázezerrel több zsidó és német marad az országban. Aligha írhatná, hogy zsákutcában vagyunk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kopatsysandorgondolatai.blog.hu/api/trackback/id/tr752788564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.