Csökkentse költségeit ! Növelje fénycsövei élettartamát, csökkentse áramfogyasztását egyszerre. www.energiatakarekos.com

Csökkentse áramköltségét

Csökkentse áramköltségét, növelje fénycsövei élettartamát: kattins ide!

balhasáb van, az oldaldobozaid viszont alapértelmezésben a jobbhasábba kerülnek. Menj be az Oldaldobozszerkesztőbe (Megjelenítés / Oldaldobozok), és kattints a Hasábcsere gombra!'; });

Kopatsy Sandor gondolatai

Legidősebb közgazdász-gondolkodó irásai a múltról és máról.

Friss topikok

  • Urban Gorilla: A 18. Szazadban Kossuth meg meg sem szuletett. (2011.03.02. 22:43) Kossuth megítélése
  • syncumar: A rendszerváltás jelentős járulékos bűne, hogy megszakította a cigányság integrálásának a folyamat... (2011.02.23. 19:33) Deformálodott demográfia
  • Mr.Moonlight: Azt hiszem nyilvánvaló hogy a világ túlnépesedése korlátlanul nem folytatódhat. Az erőforrások kim... (2011.02.20. 09:19) A világ legnagyobb problémája a túlnépesedés
  • syncumar: Sajnos, ez az elképzelés is csak kormányzati akarattal és a megvalósítás lehetőségének biztosításá... (2011.02.19. 22:14) Haltermelés
  • UNIOHID.hu: "Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzette... (2011.01.03. 16:09) A nyugdíjak fedezete

A szellem kiszabadult

2011.03.29. 15:53 Kopatsy Sandor gondolatai

 

 
Kopátsy Sándor                EE                    2011-03-08
 
A SZELLEM KISZABADULT
 
A jelenkor fajunk történetének legnagyobb fordulatát éli át, de erről még a társadalomtudományok sem vesznek tudomást. Még az sem tudatosult, hogy miért volt az osztálytársadalmak korában a legnagyobb emberi bűn a tudásvágy.
Gyermekkorom óta zavart a biblia paradicsomi jelenete, amiben az isten a kiűzés okát Ádám tudásvágyában látta. Az én koromban, a tudomány és technika diadalának hajnalán anakronisztikusnak tűnt az ítélet. A kétségeimet csak zavarta, hogy a mózesi tíz parancsolatban említés sem történik a bűnök között az eredendődről.
Aztán a kereszténység, ha nem is hangsúlyozottan, de a megváltás célját az eredendő bűntől való megszabadításnak tekinti.
Az aggályaim csak növekedtek az évtizedek során, amikor azt tanultam meg, hogy minden osztálytársadalom, valamilyen formában, elsődleges bűnek tekintete a tudásvágyat. Értve ez alatt a dogmák feletti kételkedést.
A Nyugat kulturális bölcsőjét jelentő görög kultúrában a legnagyobb bűn a tradíciók megsértése. Ami ugyancsak a dogmák megkérdőjelezését, az igazságkereső kíváncsiságot tiltja.
Lassan azt is megértettem, hogy minden vallásnak a tudás elleni védekezés volt az elsődleges feladata.
Ez az általános gyakorlat a tudós számára azt jelenti, hogy ami minden osztálytársadalomban jelen van, az objektív társadalmi érdeket szolgál.
Maradt, de módosult a kérdőjel. Milyen érdeke fűződött minden osztálytársadalomnak ahhoz, hogy bűnként üldözze a tudásvágyat?
E kérdésre nagyon kerülő úton, a nyolcvanas éveimben találtam meg a választ.
Az emberi fajra is jellemző, hogy az életkörülményei javulásával együtt jár a szaporodásának felgyorsulása.
Ha fajunk életét kereken százezer évesnek tekintjük, akkor az első kilencvenötezer évben nem volt túlszaporodása. Legalábbis az adott életterében, a változatlan természeti környezetében, évezredek alatt sem változott a népesség száma. A gyűjtögető életmódban ugyanis nem állt az ember módjában a megélhetésének forrásait gyarapítani.
E viszonylag hosszú idő alatt azonban, az ember rendkívül fejlett agyának köszönhetően, fajunk a föld szinte minden életterében képes volt berendezkedni.
Fajunk korai történetnek kutatói sem szentelnek kellő figyelmet annak a fajok éltében egyedüli jelenégnek, hogy egy faj szinte minden természeti környezethez képes volt igazodni, kialakítani az annak megfelelő életformát.
A homo sapiens őshazájában, Dél-Afrika kontinentális részén jelent meg, és ott szinte mindmáig néhány tízezres populációnál nem nőtt nagyobbra, de néhány tízezer év alatt berendezkedett a földünk minden természeti környezetében. A gyűjtögetésnek nagyon eltérő formáit alakította ki, amelyek azonban csak olyan népsűrűséget értek el, amit fedezett a térségük természetes élelemforrása. Ez az adott forrás kemény korlátot jelentett a túlnépesedés ellen. Az éhhalál volt a populációs szabályozó. Mindenütt csak annyi ember élhetett, amennyinek élelmezését biztosította a természet.
Az a csoda, hogy az ember a fajok történetében perecnek számító tízezer év alatt mindenütt más életmódot kialakítva berendezkedhetett, a rendkívül fejlett agyának volt köszönhető. Ezeket az egymástól nagyon eltérő életmódot folytató, gyűjtögető közösségeket nem a szelekció, hanem az ember rendkívül fejlett agya hozta létre.
Fajunk tehát a fejlett agyának köszönhetően terjedt el a földön. Tekintettel arra, hogy ebben a százezer évben, egészen a jégkorszak megszűnéséig nem fordult elő jelentős éghajlati, természeti környezeti változás, a kialakult közösségek szinte változatlanok maradtak. Eszközeik nagyon lassan, egymástól függetlenül fejlődtek.
 
Büszke vagyon arra, hogy fajunk fejlődésében az első termelő társadalomra felfigyeltem.
Erre a háziállatok szekértői hívták fel a figyelmem. Ők megállapították, hogy a kutya és a rénszarvas a többi háziállatnál sokkal korábban, mintegy huszonötezer éve állt az ember szolgálatába.
Mint sok évtizedes vadásznak, ezen indult el a fantáziám. Azt már korábban felismertem, hogy a háziállatok többségét a kihalás veszélye szelídíttette az emberhez. Tehát csak azt kellett keresni, mi kényszeríttette a kutyát és a rénszarvast arra, hogy az ember védelme alá meneküljön.
A válasz mindkét esetben ugyanaz, a kipusztulásra lettek volna ítélve.
Kezdem a kutyával. A legostobábban élő ragadozó.
- Nem ismeri a zsákmány óvatos megközelítését. Amint valamit észlel, csahol, felhívja magára a kiszemelt áldozat figyelmét. Ezzel rontja az esélyét.
- Akkor is vadászik, ha nem éhes. Tehát ebben a tekintetben is pocsékolja az energiáit. Ebben is egyedülálló az állatvilágban.
- A számára reménytelen zsákmányt is támadja. A nála húszszor nagyobb jávorszarvast is megugatja.
A kutya tehát életképetlen ragadozó. De ami rossz vadásztulajdonsága a kutyának, az a legjobb segítséget jelenti a vadászó embernek. A kutyákkal vadászó ember számára óriási hatékonysági ugrást jelentett a kutyával közös vadászat. A lándzsával vadászó ősünk eredményességét megsokszorozta a kutyák segítsége.
A rénszarvasokkal való pásztorkodás.
A kutyákkal való vadászat sem jelentett közösségfenntartó színvonalat. A hideg, táplálékban szegény tundrán nagyon gyér a vadállomány. A megélhetést, a térben való mozgékonyságot, a ruházkodást a rénszarvasok jelentették.
A rénszarvas is a kutyákkal együtt élő ember védelmére szorult. A ragadozóknak ki volt szolgáltatva. A medvék és a farkasok számára ideális zsákmányállat volt. Nagy létszámban csak azért maradhatott fenn, mert védelmet kapott.
A szálláshelyek közelében a részszarvas biztonságban élhetett. A kutyák időben jelezték, ha ragadozók közelednek. Az emberek tűzzel, fegyvereikkel elűzték a ragadozókat, megvédték a nyájat, ami élelmet, szállító igaerőt, bőrt biztosított.
Ez volt fajunk életében az első olyan társadalom, amelyik már döntően az állattartásból élt, élelmezése biztosított volt.
A rénszarvas tartása abban az értelemben jelentett problémát, hogy nem az ember terelte, hanem az állat kereste a táplálékát, tehát az emberi közösségnek az állatokkal kellett vonulni. Méghozzá nagyon nagy távolságokra. A rénszarvas tápláléka a hó alatt rejtőző zuzmó. Azt, csak ezek tuják, hol keressék, és csak az ő orruk érzi meg a vastag hótakaró alatt is, hol van. A közösségnek tehát a nyájával együtt kell vonulni.
A három faj kooperációja tehát tökéletes egymásrautaltságon alapszik.
Azt pedig még később ismertem fel, hogy a gyűjtögető ember könnyebben, biztonságosabban élt a hidegben, mint a melegben.
A biblia a paradicsomot valahol a melegben képzeli el. A modern nyaraló ember számára természetes volt, hogy az őseik számára a legkedvezőbb természeti környezet, a paradicsom valahol a kellemes melegben volt. Ezért tűnik meglepőnek, hogy az ember sokkal biztonságosabban élhetett a hideg északon, mint a melegben. Ez ugyan a munkátlan életforma számára igaz, de nem igaz a biztonságban élni akaró ősünk számára.
A trópusban megjelent ősük azonban egyre inkább északra vonult. Ennek az általános jelenségnek az oka, hogy az ember munkájával képes volt a hideg ellen védekezni, de a meleg legyőzéséhez nem voltak eszközei.
A hideg két legnagyobb előnye a meleggel szemben. Egyrészt a hidegben az élelem tárolható volt, másrészt sokkal kevésbé éltek ott a kórokozók, amik ellen nem volt védelem. A hidegben többet kellett dolgozni, de biztonságosabban lehetett élni.
Aki nem próbálta meg, nem tudja, hogy a baktériumok, a rovarok, a puhatestűek jobban megkeserítették, és jobban veszélyeztették az életet, mint a nagytestű ragadozók. Ezek sokkal kevesebb gyötrelmet okoznak a hidegben, mint a melegben.
A meleg másik nagy hátránya az ételek gyors megromlása volt. Északon ugyan táplálékszegényebb a természet, de a megszerzett táplálék hosszú időre beosztható.
A hideg ellen lehet fűtéssel, ruházattal védekezni, a meleg ellen őseink ki voltak szolgáltatva.
Elég arra gondolni, hogy a szorgalom, a beosztás csak a hideg ághajlat alatt vált jellemzővé. Európában puritánok csak északon és az Alpokban élnek, vagyis ott, ahol a télre fel kell készülni.
A gyűjtögetéssel, vadászattal és halászattal foglalkozó történészek sem figyeltek fel arra, hogy annak a kedvező adottsága csak kettő volt. A dagály és apály járta lapos tengerpart, és a hideg észak.
Először az Afrikából kivándorló őseink a lapos tengerpartokon terjedtek szét. Itt elég volt a dagály visszavonulása után összeszedni a tenger nagyon tápláló gyümölcseit, a puhatestűket. Amiket naponta kihordott a dagály. Ez volt a gyűjtögetés legkényelmesebb, leghatékonyabb formája.
Arra is kevesen gondolnak, hogy a halászat paradicsoma az északi folyókba visszavándorló lazacok és irkái tömege volt. Ez a nagyon tápláló élem, ráadásul a hidegben egész éven keresztül tárolható volt.
Még az sem olvastam, hogy a kézifegyverekkel legkönnyebben elejthető vad a fóka volt, ami nagyobb közösség számára is egész évre tárolható bőséges élemet, világító olajat adott.
Meglepetten tapasztaltam, hogy az őstörténetünk kutatói is mennyire kevéssé élik át a kor emberének problémáit.
 
A társadalomtudósok azért nem érthették meg e társadalmak működési formáit, mert nem ismerték fel, hogy ezek a társadalmak állandó népesdési nyomással, és tudásfelesleggel küzdöttek.
A gyűjtögetésről a termelésre való átérést az éghajlatváltozás kényszeríttette ki, és olyan mértékben növelte meg az életterek eltartó képességét, és rendszeresé a táplálékellátást, ami elviselhetetlen népességnövekedéssel járt. A túlnépesedés lefékezése elsődleges társadalmi feladattá vált.
Röviden az éghajlatváltozásról.
Jelenkorban a tudomány a bekövetkezhető éghajlatváltozással rémiszti a közvéleményt. Az ugyan nem vitatható, hogy mint minden változás, ez is, nehézséget okoz.
Legalább a tudósoknak tudni kellene, hogy a fejlődés motorja a környezetváltozás. Változatlan környezetben nincs fejlődés. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy fajunk életében az első nagy minőségi ugrást a klímaváltozás okozta. Ha ezelőtt mintegy tízezer éve nem következik be egy nagyon jelentős felmelegedés, nem jönnek léte termelő, osztályok közti hatalom- és munkamegosztásra épülő társadalmak. A felmelegedés hatására kontinensnyi területeken drasztikusan megváltozott az éghajlat, fajok millió pusztultak el, sok millió négyzetkilométer kedvező életteret lepett el a tenger, megváltozott a kultúrákat létrehozó folyamok folyása.
Ahol nem változott meg a környezet, mint az előbb említett rénszarvaspásztorok, és fókavadászok esetében, semmi nem változott.
Ahol jelentős természeti változás történt, a korábbi életformát fel kellett adni, és át kellet térni a termelésre.
A termelő életforma a gyűjtögetésnél sokkal több, és sokkal biztosabb táplálkozást eredményezett. Ennek következtében csökkent a halálozás, ugyanakkor a gyermekvállalás megmaradt, sőt nőtt. A gyors népszaporulat és a tudás fejlődésének fékezésére osztálytársadalmak alakultak ki. Bármennyire nehéz megérteni az osztálytársadalmak elődleges feladta a népszaporulat féken tartása volt. Ezt csak azzal lehet bizonyítani, hogy mindegyik állandó túlnépesedési nyomás alatt volt, és ha az életviszonyok javultak, nem lehetetett volna féken tartani a nagyobb népszaporulatot. Mind az életviszonyok javítása, mint a tudás szabadon engedése még nagyobb népességgel járt volna.
Az osztálytársadalmakat négy okból érte állandó kritika.
1. A lakosság többségét súlyosan nyomorítják. Egyrészt az indokoltnál nagyobb jövedelmet fonnak el, másrészt kényszermunkára kényszerítik.
Az indokoltnál nagyobb jövedelmet az bizonyítja, hogy az elvont jövedelem nagy hányadát elpocsékolták, luxusra, kincsképzésére fordították. De azt senki sem gondolta végig, mi lett volna, ha több jövedelem marad a lakosságnál, még nagyobb lett volna a népszaporulat, ami így is elviselhetetlenül nagy volt.
Az így létrehozott szegénység volt a fő közvetlen és közvetett halálok.
2. A nemzeti jövedelem nagy hányadát a hadikiadás és a hadviselés emésztette fel. A hadviselés volt minden társadalomban a fő halálok. Nemcsak a háborús életveszteségek, de a háború okozta nyomor, járvány is nélkülözhetetlen szerepet játszott. Még nem akadt történész, aki kimutatta volna, hogyan alakul a népesség, ha nincs fegyverkezés, és nincsenek háborúk.
Tehát, aki el akarta kerülni a hadviselést, a háborúkat, naiv idealista volt. Nem beszélve arról, az ilyen társadalmat a környezete gyorsan elpusztította volna. Nemcsak fegyverkezni és hódítani, de fegyverkezni és védekezni kellett.
3. A szegény többségtől elvont jövedelem jelentős hányadát improduktív célokra kellett pazarolni. Produktív beruházás szinte csak az öntözőcsatornák kiépítése volt, aminek nagy részét az eleve kizsákmányolt lakosság közmunkáival építették. A nagy építkezések, várak, paloták, egyházi épületek nem szolgáltak gazdasági hatékonyságot.
Arra azonban nem gondolt senki, hogy mire lehetett volna ezt a jövedelmet fordítani, ami nem növeli tovább az elviselhetetlen népszaporulatot. Semmire.
4. Üldözni kellett a tudást, a fennálló viszonyokat javítani akaró szándékot. Ez azért volt szükségszerű, mert nem volt olyan társadalmi korrekció, ami nem fokozta volna a népszaporulatot. Az előző három „igazságtalanság” mindegyike az elsődleges társadalmi érdeket, a túlnépesedés elleni védekezés elengedhetetlen eszköze volt. Látszólag, a termelést fokozó eszközök kitalálása, bevezetése társadalmi érdek volt, hiszen növelte a térség eltartó képességét, csökkentette a munkaerőigényt. De az ilyen technikai újítások, találmányok is nagyobb népesség növekedéssel jártak, ami az első három elnyomás fokozását jelentette.
Erre már ismert történelmi példa volt a 9. század agrártechnikai forradalma, a hármas vetésforgó, a talajforgató eke, a hám, a patkó, a kengyel megjelenése. Ez jó néhány tíz százalékkal növelte a termelékenységet, ami száz év alatt olyan túlnépesedést okozott, amit csak a Nyugat leginkább nyilvánvaló emberpusztításával, a két századon keresztül tartó keresztes háborúkkal lehetett lecsapolni. Ezek eleve irracionális célja olyan emberveszteséggel, járványokkal járt, amire nem is lehetett elfogadható magyarázatot adni. A tényleges társadalmi feladat a népesség számát a rendelkezésre álló jobbágytelkekhez kellett igazítani.
Ezt a nyilvánvaló célt azonban, a történészek máig nem merik leleplezni.
De az ipari forradalom technikai vívmányai is egyértelműen mutatják, hogy Európa nyugati felének gazdagodása úgy felgyorsította a népszaporulatot, amit csak a még emberpusztítóbb háborúk, és a két Amerikába való kivándorlás tudott úgy mérsékelni, hogy ne növekedjen az emberpusztító nyomor.
Máig nem akadt történész, aki fel merte volna vetni, hogy mivel járt volna az ipari forradalom, ha nincs a Nyugat számára a területének tízszeresét jelentő benépesíthető, új erőforrásokat biztosító üres térség, és nincs olyan tengeri és katonai fölény, ami biztosítja a világ szinte egészének kizsákmányolását.
A tudományok szinte minden csodára képesek, a társadalomtudomány mégsem jutott el annak bevallásáig, hogy a minden osztálytársdalomra jellemző tulajdonságok nem véletlenek, hanem a társadalom érdekét szolgáló szükségszerűségek voltak. Az ugyanis nem tudós, aki a jellemző tények mögött nem lát szükségszerűséget.
Általános tapasztalat, hogy az emberek viselkedési módját elsősorban a társadalmi környezetük határozza meg. Puritán országokban az emberek eleve puritánok lesznek. A társadalmi környezetben születés szerepe abban, hogy kinek hogyan bontakozhat ki a veleszületett képessége, korábban csak az uralkodó osztályon belül játszott fontos szerepet, de ott is csak az uralkodásra való képességnek volt jelentősége. Ezen kívül, nagyon ritkán, a művészetek esetében volt lehetőség a felemelkedésre. Az uralkodó osztálynak az a része, amelyikből fel lehetett emelkedni, a társdalom egyetlen százada volt, abból minden századiknak a képességére volt a társadalomnak igénye, vagyis tízezerből egy. Ha a nőket, vagyis a társadalom felét kiemeljük, mert számukra nem volt olyan felemelkedési lehetőség, amit a társadalom hasznosítani tudott, akkor az ipari forradalom előtti társadalomban jelentős vertikális előrelépésre, képesség kibontakozásra, jelentős társadalmi szerephez jutásra, húszezerből egynek volt lehetősége. Az uralkodó osztályon elüli jelentős emelkedés nagy többsége, még a férfiak számra is, a házasság volt.
Ennek a ténynek a felismerését tanúsítja a Habsburg család jelmondata. Viseljenek mások háborút, te szerencsés Ausztria házasodj.
A tőkés polgárság volt az első olyan uralkodó osztály, amelyik viszonylag sok, a vállalkozás működtetésében értékes képességet hasznosított. Ezért a tőkésosztályon belül miden tizedik a társainál lényegesen töbre vihette. A tőkésosztályhoz tartozók aránya elérhette. A paraszti társadalomban, kicsiben az volt a jellemző, ami a polgárok világában is. Ezért a házasságkötés, mint a legáltalánosabb gazdagodási lehetőség, mindig a szülők gondja volt. Képességen alapuló felemelkedésre leginkább a falusi kereskedelem nyitott lehetőséget, de ezt is csak a falusi közösségen belül.
Az osztálytársadalomban a vertikális felemelkedésnek egetlen útja az iskola volt. Ez a kínai és a mohamedán társadalmaktól eltekintve, csak a vallási klérus számára volt többé-kevésbé nyitva.
A tőkés osztálytársadalom számára elengedhetetlen közigazgatás, oktatás és egészségügy nyitott az iskolákon keresztül lehetőséget arra, hogy az alsó osztályokból is felemelkedhessenek. Ez az értelmiségnek nevezett középosztály azonban sokkal vékonyabb volt, mint napjainkban elképzelik. Például, a két háború közti Magyarországon a férfiak 4.2 százaléka szerzett középfokú végzettséget, ezek nagy többsége azonban a középosztályból származott, és tanító, tanár és pap lett. A diplomások aránya azonban már csak ezrelékben volt számítható.
A második világháború után a polgári társadalmakban berobbant a vertikális felemelkedés. Ennek utat nyitott a társadalom megsokszorozódott tehetségigénye. Az új korosztályok számára a 12 osztály átlagos iskolázottságit jelentet, a nagy többség 16 osztályt végzett, és az évfolyamok harmada egyetemre, főiskolára került.
Máig nem hangsúlyozzák a jelentőségét annak, hogy Európa keleti felén a bolsevik rendszer, az iskolai végzettség évit tekintve, felzárkózott a fejlettebb, gazdagabb országokhoz. A minőség ugyan nem volt ugyanaz. De az 56-os magyar menekülteket harminc évvel később az Egyesült Államokban, a nyugti zsidók után, a 20. század legsikeresebb európai bevándorlóiknak minősítették. Az óta sem találkoztam ehhez hasonló elemzéssel, pedig aligha van ennél jobb módszer annak megállapítására, hogy mire mehet egy nép, ha politikai és gazdasági szabadságot élvezhetne. Emlékeim szerint ez az 1984-es felmérés azt mutatta, hogy a második világháború utáni bevándorlók közül Európából a zsidók, és a magyarok, Ázsiából a koreaiak, a kínaiak és a vietnámiak voltak a legjobbak. Ha megnézzük a jelenig elért hazai eredményeiket, akkor kiderül, hogy Tajvan 2010-ben, fogyasztói árparitáson megelsőzte Japánt, Dél-Korea az elmúlt ötven évben, Kína és Vietnám az elmúlt húsz évben a világ leggyorsabban gazdagodó országa.
Számunkra különösen tanulságos, hogy közvetlenül a második világháború után kitelepült magyarok nagyon hátul végeztek, vagyis az úri magyar középosztályban nem volt sok dinamika.
Azt is kevesen ismerik, hogy a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma a nyugati zsidó és a távol-keleti kínai diaszpóra. Ennek a kétetnikumnak még ország sem kell ahhoz, hogy másokat megelőzzön. Tegyük hozzá, hogy a zsidóság is csak a Nyugaton volt ilyen sikeres, akik az arab világban maradtak, ezer éve a környezetükkel együtt maradtak egyre jobban le. Izraelben ma két szidóság él együtt, a világ legdinamikusabbjai és a közel-keletiek.
A fentiekből levonható, hogy a jelenkorban az újszülöttektől várható eredmény, társadalmi hatékonyság elsősorban attól függ, milyen fejlett országban született. Ez teljesen új jelenség, hiszen az osztálytársadalmakban a várható életteljesítmény elsősorban attól függött, hogy a saját társadalmán belül melyik osztályba cseppent bele. Szerencsére az egyre inkább másodlagos lett.
Az egyszerűség kedvéért a várható életteljesítményt az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nagyságával mérem. Ez, fogyasztói árparitáson, Norvégiában a legmagasabb, 59.000 dollár, és Burundiban csak 400 dollár. Vagyis, aki átlagos fizikai és szellemi adottságokkal születik százötvenszer nagyobb eséllyel indul, mint aki Burundiban. Száz éve az arány mintegy ötszörös lehetett. De az átlagnál sokszorosan nagyobb a különbség, ha az átlag feletti képességgel születetteket vetjük össze. A fejlett társadalmakban, Norvégiában is, a felső tized által termelt nemzeti jövedelem az átlag ötszöröse körül mozog. Burundiban ez alig jelent előnyt. Ezért azt mondhatjuk, hogy aki Norvégiában olyan szerencsés, hogy ilyen képességekkel születik, mintegy ötszázszor hasznosabb lesz, mintha Burundiban született volna. A legtehetségesebbnek születet ezrelék estében a különbség százezerszeres lehet.
Abból, hogy ki milyen fejlett társadalomba születik, fajunk korábbi százezer éves történetében alig volt jelentős előny, vagy hátrány. Szinte csak az számított, hogy a saját társadalmán belül hol helyezkedett el a családja. Mint majd látni fogjuk, az továbbra sem maradt jelentételen, de óriási a változás.
Miből fakadt a társadalmak közti hirtelen differenciálódás?
Fajunk eddigi története az ember fizikai képességére épült, amiben viszonylag kicsi a szóródás. A jelenkor fejlett társadalmai a szellemi képességekre épülnek, amiben sokszor, talán ezerszer nagyobb a szóródás. A jelenkor abban is új szintet jelent a biológiában, hogy egy faj, amelyik a legfiatalabb, alig százezer éves, élete elérkezett abban a szakaszba, amikor már az agy kapacitása az elsődleges. Abban pedig óriási tartalékok rejlenek. Az ember eddigi életében a fizikai erejét nemcsak maximálisan kihasználta, de az utóbbi ötezer évben megsokszorozta, előbb az állatok, majd a gépek erejével. Most eljutott odáig, hogy a szellemi kapacitása vált az elsődlegesé, amiben a kapacitáskihasználás alig néhány százalék volt, arra is alig volt szükség.
Ahhoz, hogy az emberi szellem kiszabadulása milyen jövőt jelent, egyelőre nincs iránytűnk. Csak azt láthatjuk, hogy az utóbbi száz évben többet mentünk előre, mint előtte százezer év alatt, és a szédítő tempó, egyelőre gyorsul.
Ahogy ötven éve még senkinek sem lehetett fogalma arról, hova jutunk mára, nem lehet fogalmunk arról, hogy hol lesz fajunk újabb ötven év után.
A fentiekből annak kellene következni, hogy ott szaporodjon gyorsabban az ember, ahol jobbak a felnevelés feltételei, és ott kevésé, ahol kedvezőtlenek. Ennek azonban az ellenkezője történik. Az azzal egyenlő ostobaság, mint amikor egy pásztor az adott területen már eleve sok birkát tart, de azokat tovább szaporítja, méghozzá úgy, hogy nem növeli azoknak az egyedeknek a számát, amelyek az átlagnál húszszor értékesebb gyapjút termelnek, csak azokat, amelyek gyapja semmit nem ér. Ez azonban olyan ostobaság, mit még egyetlen pásztor sem követett el. Ilyen csak a tanmesében fordulhat elő, no meg a tudomány korában az emberek között.
A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogy milyen népességáramlásra kell felkészülni a jövőben, pedig ennek egyértelmű a mozgatóereje. Már ma is, a lemaradó állampolgárai számára nincs ígéretesebb jövő annál, hogy kedvezőbb környezetbe vándorol. A világ népességének kilencven kilenc százaléka számára ez a felemelkedés legígéretesebb útja. Nemcsak az országon belül, de világviszonylatban is.
Kezdem a saját államán belüli horizontális mozgással.
Még a leghomogénebb országon belül is óriásiak az érvényesülés különbségek. Csak a saját példámon illusztrálom. Tanyán születtem. Ha ott maradunk, aligha viszem sokra. Ezt látva, szüleim a négy gyerekkel előbb faluba, majd városba, megyeszékhelyre költöztek. Az elemi iskolát faluban, a gimnáziumot városban jártam. Az érettségi után, már saját akartból a fővárosba mentem egyetemre. Ez volt az akkor választható legjobb út a felemelkedés felé. Vertikális mozgásom számára tehát az optimális utat jártam. Természetesen ezt nem teheti meg minden ki, és mindenkinek nem is kell. De milliók többé-kevésbé az életem során ezen az úton jártak. Az elmúlt nyolcvan év során, a tanyán élők száma harmadára csökkent. A falvakon élők száma megfeleződött, és egy millióan Nyugatra mentek.
A nyolcvan év horizontális lakosságmozgását erőszak, politikai meggondolások is motiválták, de a lakóhelyváltozások többsége mögött egyéni érek motivált. Ez jellemző mindenütt a világban. Az elmúlt száz évben többel nőtt a városlakók száma, mint fajunk eddigi élete során összesen.
Az urbanizáció annál gyorsabb nő, minél szegényebb, az utolérésre reménytelenebb a társdalom. A leggyorsabb a világ lemaradó háromötödében. Csak a gazdag országok állampolgára engedhetik meg magunknak, hogy barátságosabb környezetben éljenek.
Nyolcvan éve a világ szegényebb négyötödében az urbanizáció átlaga tíz százalék alatt volt. A szakma véleménye szerint, 2050-ban a világ szegényebb kétharmadán 70 százalékos urbanizációt várnak. Még nem találkoztam olyan bátor szakemberrel, aki felvetette volna mi lesz ennek a politikai következménye, hogyan lehet az órás városokat örvények keretei között tartani.
 
Amióta az osztálytársadalmak kialakultak, és az osztályok közti vertikális mozgás minimális, elhanyagolható volt, családi környezet szinte determinálta a születéskor induló életpályát. Ezt olyan természetesnek vesszük, hogy alig tudatosul, hogy vajunk életének első kilencvenöt százalékában az nem így volt, szinte minden újszülött tiszta lappal indult az életbe. Ami akkor igazságtalan volt, az a velük született képességből fakadt. De azzal aztán mindenki maga gazdálkodhatott. Aki azok között a primitív eszközök és lehetőségek között a képességének megfelelően boldogult, de csak addig, ameddig szerencséje volt, mert az élete megőrzése érdekében nagyon keveset tehetett.
Az osztálytársadalmakban azonban az életpályát elsősorban a hova születés determinálta. Hol a vérvonal, hol a vagyon, de mindkettő nagyon determinálta az életutat.
A társadalmak egyedeinek hatékonysága között még nagyobb a különbség, mert a java az átlag sokszorosát hozza, az alsó tizede pedig negatív értékű, vagyis még öneltartásra sem képes. Ebből fakadóan a modern társadalmak gyermekvállalása is olyan, mint a korábban említett pásztoré, aki azok számát növeli, akiktől a legkevesebb értéket várhatja, és azokat hagyja fogyni, amelyek az átlagnál sokkal többet ígérnek.
Jelenleg minden társadalom, amelyikben van családtámogatás a gyermekneveléshez a gyermekek darabszáma alapján ad támogatást, ami a leszakadt rétegben, tehát ahol nagyon gyenge, sőt negatív eredmény várható, bőséges, ahol pedig nagy, jelentéktelen a neveléssel járó ráfordításhoz képest. Ennek ugyancsak az a következménye, hogy ott vállalnak több gyermeket, ahol kevesebbet kellene, és ott keveset, ahol annak nagy a várható eredménye.
A következő generációtól várható eredményt semmi sem ronthatja olyan mértékben, mint a gyermekek darabszáma alapján folyósított családtámogatás.
Mindezt azért írtam vastagon, mert az adott társadalom semmiféle intézménnyel nem tehet annyi távlati kárt, mint az ilyen családtámogatással. Magyarország jelenlegi gyermekvállalása a következő generációtól várható eredményt jobban rontja, mint bármilyen társadalompolitika. Fordítva, a jövő generáció értékét semmi nem alakítja olyan mértékben, mint az olyan családpolitika, ami a szülők jövedelme és iskolázottsága, vagyis a gyermeknevelés várható értéke alapján differenciál, és a támogatás nagysága a felnevelés eredményességére épül. Minél sikeresebb a gyermeknevelés, annál nagyobb a támogatás. Egyetlen gyermek diplomássá képzése után több támogatás járjon, mint nyolc alapfokon, vagy azon sem képzet után összesen.
Mindezt már sok alkalommal kifejtetem, de süket fülekre talált, mint az is, hogy az öregkori ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függjön. A ma családalapítókat annak alapján jutalmazza az állam, hány és milyen gyereket neveltek fel. Ezt most, itt nem is részletezem.

Szólj hozzá! · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://kopatsysandorgondolatai.blog.hu/api/trackback/id/tr412782229

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Centauri | BÁTRAKÉ A SZERENCSE 2011.04.20. 14:26:31

Biztos sokszor hallottad már, milyen fontos a tudás. Unos-untalan mondják otthon, az iskolában – még a tévében is. Mintha a tudás volna a legfontosabb! Szerintem pedig van, ami a tudásnál is fontosabb: a tudásvágy. Ez aztán csakugyan nélkülözhete...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.