Csökkentse áramköltségét

Csökkentse áramköltségét, növelje fénycsövei élettartamát: kattins ide!

balhasáb van, az oldaldobozaid viszont alapértelmezésben a jobbhasábba kerülnek. Menj be az Oldaldobozszerkesztőbe (Megjelenítés / Oldaldobozok), és kattints a Hasábcsere gombra!'; });
Csökkentse költségeit ! Növelje fénycsövei élettartamát, csökkentse áramfogyasztását egyszerre. www.energiatakarekos.com

Kopatsy Sandor gondolatai

Legidősebb közgazdász-gondolkodó irásai a múltról és máról.

Friss topikok

  • Urban Gorilla: A 18. Szazadban Kossuth meg meg sem szuletett. (2011.03.02. 22:43) Kossuth megítélése
  • syncumar: A rendszerváltás jelentős járulékos bűne, hogy megszakította a cigányság integrálásának a folyamat... (2011.02.23. 19:33) Deformálodott demográfia
  • Mr.Moonlight: Azt hiszem nyilvánvaló hogy a világ túlnépesedése korlátlanul nem folytatódhat. Az erőforrások kim... (2011.02.20. 09:19) A világ legnagyobb problémája a túlnépesedés
  • syncumar: Sajnos, ez az elképzelés is csak kormányzati akarattal és a megvalósítás lehetőségének biztosításá... (2011.02.19. 22:14) Haltermelés
  • UNIOHID.hu: "Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzette... (2011.01.03. 16:09) A nyugdíjak fedezete

Észrevételek Mihályi Péter Utolérési kisérletek Magyarországon

2011.02.21. 15:04 Kopatsy Sandor gondolatai

 

 
Kopátsy Sándor               EE                     2011-02-12
 
ÉSZREVÉTELEK I.
Mihályi Péter
Utolérési kísérletek
Magyarországon, 1870-2030
 
Bevezetés.
A tanulmány két okból keltette fel az érdeklődésemet.
1. A tanulmányt az általam is nagyon tisztelt, elhallat barátaim, Jánossy Ferencnek, Ehrlich Évának és Bródy András emlékének ajánlotta. Mindhármuktól sokat tanultam.
2. Mihályi Péter tudását tisztelem, de gazdaságpolitikai szemléletével mindig szemben álltam. A szakmai ellenfeleim véleményének megismerése mindig hasznomra vált.
 
Mindig nagyon fontosnak tartottam a hosszabb távú személetet. Ezen az sem változtat, hogy több éves tervhivatali gyakorlatom ellenére nem bízom a sok éves előreláthatóságban. Korunkban olyan gyorsan, és jelentősen változnak az eseményeket alakító tényezők, hogy tervezni érdemes, de a tervekhez ragaszkodni, súlyos hiba. Ezért megelégedtem volna, ha megkülönböztetett módon kezeli a tanulmány a 2010-2030 közötti becslését a megelőző 120 év adatainak ismertetésével, és elemzésével szemben.
Korunkban a legutóbbi 140 év nagyobb változásokat hozott, mint előtte ezer esztendő. Pedig az is többet hozott, mint előtte százezer év összesen. Az elemzett időszak tudományos elemzése azért fontos, mert ebben a gyorsan változó, és átrendező világban nagyon elgondolkodtatók a változások Jánossy és Ehrlich ebben adtak nekem sokat.
Ez a 140 év, Magyarország számára is számos olyan külső és belső változást hozott, amiket nem lehet egyszerűen sorba rakni. Ezek közül számos, nehézzé teszi a folyamatosság feltételezését, még inkább annak elvárását, hogy az országuk a világ, ezen belül Európa nyugati felénél gyorsabban fejlődjön.
 
Az utóbbi 120 éven két minőségében más társadalmi forma uralma osztozkodott.
A vizsgált időszak első fele, 1870-1950, a tőkés osztálytársadalmak, a gyarmattartás kora volt. Ebben a világ egy hatoda uralkodott szinte az egész emberiség felett.
Demokrácia csak az emberisség legfejlettebb hatodában, azon belül is csak az uralkodó osztály számra volt biztosítva. Vagyis az emberiség egészén belül 1-2 százalék számára volt társadalmi rendszer. Vagyis száz ember közül 1-2 élhetett demokrata állampolgárként. Tehát semmi alapja nincs annak a nézetnek, hogy a második világháború előtti demokráciákat, és a maiakat közös nevezőn kezeljük. A második világháború előtt demokráciában csak az uralkodó osztály tagjai éltek. Nem volt minőségi különbség a görög rabszolgatartók és az angol tőkések demokráciája között.
A nemzetközi munkamegosztás elsősorban a gyarmatbirodalmakon belül működött. A fejlett tőkés gyarmattartók egymással vetélkedtek, elsősorban a gyarmataikkal és a befolyási övezeteikkel kereskedtek. A tőke pedig a minél olcsóbb munkaerőt kereste. A klasszikus közgazdaságtan számra sem tudatosult, hogy a gazdasági fölényben lévő társadalmak komparatív előnye elsősorban a fejlettségi fölényükből fakad. A fejlett tőkés osztálytársadalmak egymásban látták az érdekeik leginkább sértőket, ölték egymást, és minél nagyobb elmaradt térség kizsákmányolására törekedtek.
A gyarmatokat és a befolyási övezeteket sikerült úgy kizsákmányolni, olyan szegénységben tartani, ami lefékezte a lakosságuk gyors szaporodását. A kevésbé fejlett, helyesebben az elmaradottabb térségek kegyetlen kizsákmányolása nem deformálta úgy azok társadalmi egyensúlyát, mint a jelenlegi liberális világgazdaság.
Ezt bizonyítja, hogy a 20. század közepéig a gyarmatok társadalmai alig változtak. Ennek ellenére már ebben az időben a nem fejlődőket fejlődő világnak titulálták. Az emberiség öthatoda olyan társadalmakban élt, amelyikek nagyon kevés hasznot húzhattak a Nyugaton megjelent technikai vívmányokból. Ezzel magyarázható, hogy a korábbinál ugyan lényegesen gyorsabba, de csak harmad olyan gyorsan nőtt a népesség, mint az utolsó hatvan évben.
Technikai tekintetben a világgazdaság egészre a legnagyobb változást szállítás forradalma, a szárazföldön a vasúté, a tengeren a gőzhajóé, jelentette. Ennek köszönhetően a távolságok legyőzése közelebb hozta egymáshoz a világgazdaság résztevőit. Először vált munkamegosztás lehetővé ott is, ahol annak érdekében a szárazföldön több száz kilométert kellett legyőzni, a tengeren, és a nagy folyamokon pedig, minden távolság gazdaságosan legyőzhetővé vált.
A második világháborúig, vagyis a vizsgált 120 év nagyobbik felében, a gyarmattartók számra létfeltétel volt, hogy saját szenük és vasércük legyen. Az imperialista országok hisztérikusan törekedtek saját tengerparti kikötőre, és szinte minden fontos nyersanyagból, és alapélelmiszerből autarkiára. Ezért az első hetven évben, a már iparosodott országok földrajzi elhelyezkedésének megítélése erre az igényre épült.
A gazdaságnak és a hadseregnek olcsó emberanyagra, munkaerőre, élelmezésre és nyersanyagokra volt szüksége.
A vizsgált időszak második fele, 1950-2010, pedig már az osztálynélküli társadalmak példátlan fölényének a kora.
A fejlettek fölénye már abból fakadt, hogyan illeszkednek be az egymásközti kereskedelembe. Ugyanakkor csökkent a nyersanyagforrások feletti politikai uralom gazdasági jelentősége. Ez az általános változás alig tudatosult, pedig a fejlett társadalmak között az átlagnál gyorsabban azok fejlődtek, akik szegények nyersanyagokban. Ugyanis nagyobb előny származott abból, hogy a gazdaság rákényszerült a nyersanyagokkal való takarékosságra, mint abból, ha a nyersanyag gazdagságából akart megélni.
A világkereskedelem súlypontja egyre inkább a fejlettek közti forgalma felé toldódott el. Ebben az időszakban már nem a minél több tőke és munkaerő, hanem a minél jobb munkaerő lett a társadalom elsődleges igénye. Bármennyire nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenkori társadalom gazdasági teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségén múlik, a közgazdaságtudomány ezt nem hajlandó tudomásul venni. Pedig elég volna megnézni a legutóbbi ötven év eredményeit.
Európában azok a népek voltak a legsikeresebbek, a skandinávok, és az alpiak, akiknek a puritanizmusa felel meg legjobban a tudományos és technikai forradalom igényeinek. Éppen a liberális közgazdászoknak kellene végre tudomásul venni, hogy korunkban már nem a tőke mennyisége, hanem az emberek minősége az elsődleges. 2010-ben a világ legfejlettebb
A négy volt angol gyarmat, Kanada,Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok. Ez a világ leginkább befogadó négy országa, amelyik lakossága még messze van a területének optimális befogadó képességétől, ahol a legkevésbé számít a származás, az etnikai, faji hovatartozás, ahol az embereket elsősorban a teljesítményük alapján mérik. Ez a négy állam képviseli leginkább a jövő társadalmát, a múltjának a legkevesebb görcsét hordja magával.
Az elmúlt ötven év a Távol-Kelet fölényét bizonyítja. Ebben a térségen az egy lakosra jutó eredmények messze megelőzik a legsikeresebb nyugati társadalmakat. Az ok ugyan kézenfekvő: a konfuciánus életvitel, a munkaszeretetet, a tanulási szorgalom, a megtakarítás, a fegyelem, tekintetében még a legpuritánabb nyugatiakat is megelőzik, a nyugati társadalomtudomány még mindig úgy viselkedik, mintha a tőkés osztálytársadalomban ragadtunk.
A fenti három jelenség azt bizonyítja, hogy ötven éve a társadalom fejlődése, gazdasági teljesítménye a lakosság minőségén múlik.
A vizsgált 160 év első felében még a tőkés osztálytársadalom volt a világgazdaság élcsapata, a második felében azok a társadalmak kerülnek fölénybe, amelyekben a lakosság viselkedése jobban megfelel a kor követelményeinek. 1870 és 1945 között azok a társadalmak voltak a leggazdagabbak, amelyek gyarmatok és befolyási övezetek felett gyakorolhattak politikai és gazdasági hatalmat. 1945 óta azok kerültek fölénybe, akik jobb emberanyaggal rendelkeznek, kevesebb a nagypolitikai ambíciójuk.
Ennek a térségnek a gazdaságföldrajzihelyzete a vizsgált 140 és során néhányszor jelentősen megváltozott. Ezekkel külön kell foglalkozni annak, aki Magyarország világgazdasági súlyának alakulást vizsgája ebben a 140 évben.
A vasúthálózat kiépítése előtt ennek a térségnek nem volt vízi útja a Nyugat felé. Ez alól csak a Prágai Medence, Lengyelország és Balti térség jelentett kivételt. Ezért a Nyugattal való munkamegosztásban a térség országainak csak másodlagos szerepe lehetett, mezőgazdasági fél-perifériának számított. Ez különösen a Kárpát Medencére volt igaz.
A vasút a szárazföldi közlekedésben forradalmat jelentett abban a tekintetben, hogy a holt termékek, és az emberek tíz kilométerekre való hatékony mozgatása ennek köszönhetően elérte az ezer kilométereket. Ezzel a nem nagyon értékes mezőgazdasági termékek is hatékonyan szállíthatókká váltak a nyugti piacok felé. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy csak a vasút tette hatékonnyá a Kárpát Medencéből a termékeknek a nyugati piacokra való szállítását. Ezzel Közép-Kelet Európa mezőgazdasága először került a nyugat-európai piacok hatékony közelségébe.
A vasúthálózat kiépítésével Európa keleti fele az első világháborúig felzárkózóban volt. A térség minden államábana gazdasági növekedés gyorsabb volt, mint a már iparosodott nyugati országokban.Sajnos, ez a 20. század elejére megváltozott, az Európa keleti felén termelt gabona elvesztette versenyképességét. A világ távoli, nagy, olcsóbban gabonát termelő térségeiben is kiépült a vasúthálózat, a gőzhajók kiszorították a vitorlásokat.
Ahogy megjelentek a hűtőhajók, Európa keleti feléről a hús nyugati exportja is elvesztette versenyképességét.
Vége lett e térség fellendülésének.
A változást megértését szolgálja az is, hogy Európa keleti felén a gyors fejlődés motorja az államokban élő zsidó és germán etnikum volt. Ennek a két etnikumnak a szerepét utólag sem tárták fel a térség államai. Ez érthető volt addig, amíg e két etnikum tagjai a nemzeti államok polgárai voltak. A politikai uralkodó osztály nem akart tudomást venni arról, hogy az eredményekben neki nincs szerepe, illetve ha van, inkább negatív. Az elmaradott közvélemény is lehitte, hogy a két etnikum az ő rovásukra gazdagodik.
Annál kevésbé érthető, hogy akkor sem látják be ezek jótékony hatását, amikor e két etnikum szinte eltűnt, illetve eltűntették.
Becslésem szerint, Európa keleti felén, az 1870 és 1945 közötti az államok teljesítményének negyede, harmada a zsidó és germán etnikumoknak volt köszönhető. Másként megfogalmazva: az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 1940-ben alig kétharmada lett volna az elértnek, ha nincsen jelen köztük a zsidó és a germán etnikum.
Ezt az 1950-2010 időszakra lefordítva. 2010-ban Európa keleti felén, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem harmadával, felével nagyobb volna, ha a térség államaiban akkora zsidó és germán kisebbség marad, amint amennyi a második világháború előtt volt.
Nemcsak a zsidó és germán etnikumok elvesztése játszott, illetve játszik történelmi szerepet, de a második világháborút követő, 45 éves bolsevik megszállás is.
Erről sem készült reális kép. Ma csak az kap hangot, hogy a bolsevik megszállás brutális gyakorlatot, és idejét múlt politikai és gazdasági módszerek ránk erőltetését jelentette. Az azonban csak az igazság egyik oldala.
Szerintem, jelentősebb volt a bolsevik megszállás másik oldala, hogy összetörte azt az idejét múlt, fél-feudális társadalmi struktúrát, aminek összetörésére az érintett államokban nem lett volna elég belső társadalmi erő. Ez is olyan tény, amit az érintett államok politikai elitje, és közvéleménye nem hajlandó tudomásul venni.
Az egész 1870-2010 közötti időszakot nem lehet közös nevezőre hozni.
1870 és 1920 között Magyarország a Kárpát Medence egészét birtokló állam volt, amiben a lakosság etnikai, civilizációs, nyelvi és vallási tekintetben példátlanul tarka volt.
Ideje volna, legalább utólag, tudomásul venni, hogy a Trianon előtti Magyarország nemcsak etnikai tekintetben volt nagyon tarka, hanem minden tekintetben az volt.
Az 1870-2030 közötti idők Magyarországát elemzőnek, tisztázni kell, hogy 1920-ig országunk minden tekintetben nagyon tarka, utána pedig jelentősen, 1945 után pedig erősen egyetlen etnikumú állam lett. Ezt a politikai, etnikai és gazdasági változást figyelmembe kell venni.
Ideje volna az etnikai tarkaság tényét nemcsak nacionalista, de tudományos tárgyilagossággal kezelni.
A nemzeti államok kialakulása után, egészen a jelenkorig, az etnikai elvet úgy egyszerűsítették le, hogy a közös nyelv etnikai közösséget is jelent.
- Ezen az alapon teljesedett be a germán népek közös állama Hitler uralma alatt. A második világháborúig, ezt nemcsak a nacionalisták érezték így, de a német közvélemény is. A náci Németországban a poroszok, szászok, bajorok nem vették tudomásul, hogy milyen kulturális, gazdasági és viselkedési különbségek vannak köztük. Nemcsak a külön államban élő osztrákok, de a nem germán nemzeti államok germán kisebbségei is elsősorban németeknek érezték magukat, és nem az országuk állampolgárainak.
- Olaszország ugyan egy nyelvű, de kétkultúrájú ország. Az észak-olaszok lényegében ugyanolyan alpi népek, mint a svájciak, bajorok, tiroliak, stájerek és szlovének. Azaz a Nyugat legjobban megfelelő viselkedésű népei, a legdélebb olaszok életmódja pedig az egyik, a kor követelményeinek legkevésbé megfelelő. A Po völgye két és félezer éve Európa egyik legfejlettebb térsége. A hosszú ország a két európai véglet közötti átmenet.
- Spanyolország egy ország, de elég egy órát Barcelonában és Sevillában tölteni, hogy belássuk, ez is két világ a közös országon belül.
- Jugoszlávia volt a nyelvrokonságra épített politikai abszurdum. A szlovének igazi alpi népek, a koszovóiak pedig a legkevésbé európaiak.
- Csehszlovákia, vagyis a csehek és szlovákok közös országa, logikusnak tűnhetett, még sem maradt tartóson a két rokonnép közös állama.
- A Szovjetunió, minél nagyobb lett, annál inkább igazolódott, hogy egy imperialista tákolmány.
- Ami minket legjobban érint, azelső világháború előtt, az Osztrák-Magyar Monarchia volt a legkaotikusabb állam. Azon belül is, elsősorban Magyarország.
A tények tanúsága szerint a történelmi térségében minden nép a saját államát akarja. Ha egy más földön, ahol nincsen történelmi gyökerük, jönnek össze, kiváló keveréket alkotnak, de saját földjükön a szomszédokat idegenek, sőt ellenfélnek látják. Ezt bizonyítja a fent említett négy, volt angol gyarmat. Az etnikai, kulturális tarkaság csak a mindenki számára új hazában működhet sikeresen. Ez a falvak népe nyelvén: Csak olyan falu számíthatsz sikerre, amelyikben minden lakos „gyütt-ment”.
A nagy irredenta lázban senkinek nem jutott eszébe, hogy a Kárpát Medencét ne csak Magyarországnak, hanem térségnek nézze. Trianon előtt ez a térség egy ország volt, ezért nem vettük tudomásul, hogy mennyire tagolt. Nemcsak földrajilag, de kulturálisan is. Legalább most, kellene megnézni, hogyan módosult Trianon óta a gazdaságföldrajzi értéke.
Kulturálisan, nagyon leegyszerűsítve, egy észak-kelet dél-nyugat irányú tengely mentén kettészakadt. A Kassa-újvidék vonaltól dél-keletre gazdasági, kulturális, és etnikai tekintetben Balkánná vált, észak-nyugatra pedig még inkább közép-európaivá. 1870-ben Kassa, Brassó, Nagyárad és Temesvár voltak a legnyugatosabb városaink. Ma már, ebben a tekintetben, egyik sem versenyképes a Kárpát Medencében a tőlük észak-nyugatra lévő városokkal.
Mint Ady rajongó, Debrecent és Nagyváradot tekintem illusztrációnak. Az erdélyi Adynak Debrecen egy nagy, konzervatív falu volt, szemben a kisebb lakosú Nagyváraddal. Mára a helyzet megfordult.
Ideje volna végre tudomásul venni, hogy a Trianon utáni Magyarország modernebb, nyugatosabb, ugyan messze nem elég nyugatos, mint akkor lenne, ha nincs Trianon. Ezzel szemben a magyar szélső-jobb 63 vármegyés országról fantáziál.
Ez úgy is igaz, hogy a jelenlegi Magyarország lakossága jobban él, mintha a történelmi Magyarországon belül élne. Ezen az állításon nem lehet vitatkozni, de éppen ezért nem is szabad kimondani. Elég volna arra gondolni, ha nincs Trianon, akkor a történelmi Magyarországon játszódtak volna le olyan események, mint Jugoszláviban a kilencvenes évek után. Közgazdászként azt mondom, hogy nemcsak elviselhetetlen politikai, de nehezen elviselhető gazdasági teher lett volna a Kassa-Újvidék tengelytől nyugatra lévő térség, és élő lakosság támogatása. Ennek belátásához azonban nem volt elég kilencven év, talán másik kilencvenre lesz szükség.
Az etnikai átrendeződés.
Nemcsak a területi, de az etnikai átrendeződésről is gondolkodni kellene. 1970-1940 között Bácska és a Bánát volt az ország leggazdagabb területe. Ez két tényezőből fakadt.
1. E térségnek páratlanul kedvező mezőgazdasági adottsága van, amit megnövelt a gabona felértékelődése a Monarchia egészében, és nyugat-európai exportban. Ami a vasúti szállítás hatékonyságának volt köszönhető.
2. E térség a Határőrvidékhez tartozott. A magyar történészek máig mélyen hallgatnak a Határőrvidék társadalmi, gazdasági szerepéről. A térségnek az oszmán uralom után való felszabadulása után osztrák katonai közigazgatás alá került. Ezzel a történelmi Magyarország e része kiszakadt a magyar jobbágyrendszerből, és modernizálódhatott. A határőrök ugyan katonai szolgálatra voltak kötelezve, de nem voltak földesuraik, nem fizettek tizededet, kétszer akkora, és jobb adottságú volt a telkük, nem voltak jobbágykötelezettségeik. A határőrök legnagyobb hányada sváb, de szép számmal voltak köztük magyarok szerbek és románok. Általános volt számukra az akkor még modernségnek számító tankötelezettség. A határőrök, etnikai hovatartozásuktól függetlenül mind társadalmi, mind gazdasági tekintetben messze a királysági területek jobbágyai előtt jártak.
Nemcsak 1849-ben, de 1920-ban is a Bánát és a Bácska volt a Királyság leggazdagabb, legmodernebb területe. Ma a Kárpát Medence egyik legszegényebbje. Itt történt a legnagyobb zuhanás, egyértelműen Balkánná vált.
Erdély is balkánivá süllyedt. Elsősorban etnikai tekintetben. Trianon óta elvesztette a térség két leggazdagabb etnikumát, a germán szászokat és svábokat, valamint a zsidóságát. A szórvány magyarság is felére csökkent. A székelyek viszonylag megmaradtak. A románok száma, a Regátból bevándorlókkal megkétszereződött, a cigányság száma ennél is sokkal jobban gyarapodott.
Arról még mélyebb a hallgatás, hogy ezt a két térséget már az 1849-es Olmützi Alkotmány leválasztotta volna Magyarországról. Erdélyt a Bánáttal, önálló Erdélyi Fejedelemség néven, a Bánátot Szerb Vajdaságként, Temesvár székhellyel, örökös tartományként önállósította. Ezt azért nem szabad a magyar közvélemény tudomására hozni, mert akkor kiderül, hogy a Trianoni rendezést nem 1920-ban találták ki zsidók, és valósították meg a franciák. A feldarabolást hetven évvel Trianon előtt, a császár kancelláriája szövegezte meg, és Ferenc József írta alá. Még nem találkoztam olyannal, aki ki merte volna mondani, hogy a trianoninál sokkal jobb megoldást jelentett volna, ha a szabadságharc leverése után ez az alkotmány lép életbe. Azzal ugyanis értelmét veszette volna a trianoni csonkítás, és az önálló Erdély a románok, magyarok, szászok és svábok Svájca lehetett volna.
Van egy másik érvem is.
Nem ismerem annyira az osztrákok véleményét a Monarchia felszámolásáról, de világosan látom, hogy ma sokkal szegényebbek lennénk, gondok között élnének, ha megmarad a birodalmuk. Ezt ők természetesnek veszik, mi meg most hozunk törvényt a Trianoni emléknapról, és a Jobbik a 63 vármegyéről ábrándozik.
A jelenlegi ország társadalmában legnagyobb változás a második világháború alatt, és utána történt azzal, hogy a zsidóság öthatodát, és a svábok kétharmadát elvesztettük, és Jaltában a bolsevik megszállás sorsára ítéltek bennünket is.
A magyar zsidóság kirekesztése azonnal Trianon után azonnal elkezdődött. További felemelkedésüket korlátoztuk abban, hogy létszámuk arányánál magasabb hányaduk magas képzettséget szerezhessenek. Ennek érdekében meghoztuk a jelenkor első zsidó törvényét. Húsz évvel később, érezve a fasizmus erősödését, üldözésüket fokoztuk. Előbb megfosztottuk állampolgári jogaitól, rövidesen tulajdonától, megaláztuk, majd a vidéken élő zsidóságot elpusztítottunk, illetve elpusztításukhoz szállítottuk. A háború után, a megmaradtaknak nagy részét hagytuk kivándorolni. Végül százezernél kevesebben maradtak, főleg Budapesten.
A Trianon utáni országban mintegy hat százalék zsidó maradt, akiknek többsége örömmel asszimilálódott volna, annak ellenére, hogy a gazdagodásuk a hatalom ugyan eltűrte, de a politikai és társadalmi antiszemitizmust egyre jobban érezniük kellett.
Ennek ellenére a Rajnától nyugatra nálunk, elsősorban Budapesten, maradt meg a zsidóság tizedére csökkenés ellenére, a legtöbb, és a legnagyobb befolyást élvező zsidóság. A velük szemben elkövetett iszonyú bűnünk ellenére elmondhatjuk, hogy a térég többi államalkotó népe még nálunk is következtesebben megszabadult tőlük.
A politikai befolyásuk, a legtúlzottabb mértékben, a Rákosi uralkodása alatt, és a rendszerváltást követő húsz évben érvényesült. Mindkettő után ellenhatás jelentkezett. A Rákosi idején elkövetett hibáiért, módszerért aránytalan mértékben tették őket felelőssé. Sem a történészek, sem a politikusok nem veszik tudomásul, hogy Sztálin idejében az ország politikai és gazdasági függetlensége illúzió volt. Csak az történhetett, amit Moszkvában jóváhagytak. Az 1947-1968 közötti évek magyar politikája nem lehetett más, mint amit a Szovjetunió elvárt.
Ha ekkor nem Rákosi és Kádár élvezi Moszkva bizalmát, akkor is csak olyan lehetett a magyar politikai és gazdasági élet élén, akiben Moszkva bízott.
Rákosi és Kádár csak abban az értelemben minősíthető, hogy ki lett volna jobb megoldás a helyében.
Ez áll a zsidóság minősítésére is. Milyen lett volna a Rákosi-rendszer, ha nálunk nem marad közel százezer zsidó?
Könnyű a válasz, mert a többi csatlós országban ennyi zsidó sem maradt, ezért ott nem kerülhetett sor a zsidóság nagyobb befolyására. Egyértelmű a válasz. Ott sem voltak humánusabbak a módszerek, és még rosszabbak a teljesítmények. Mint a kor szereplője mondom, hogy a nem zsidó kommunisták között sokkal kevesebben voltak azok, akikkel lehetett vitatkozni, akik képesek voltak a racionális ellenérveket elfogadni. A politikai demagógia ugyan megélhet abból, hogy a Rákosi éveit, és Kádárnak az első néhány éve ázsiai politikai erőszakosság jellemezte, de egy árva szót sem említ meg abból, hogy mi volt akkor lehetséges, és milyen jelentős társadalmi változások történtek.
A történelemtudomány évezredek múlva is a felszabadulást követő 45 évet az elmúlt ezer év legsikeresebb éveinek fogja tekinteni. Véleményét arra építi, hogy e korból származó csontvázak, és a katonai sorozások adatai lapján megállapítja, hogy az átlagos testmagasság ekkor nőtt a leggyorsabban. A régi korok jólétnek ugyanis ma már az a mércéje, hogyan alakult a testmagasság. Ehhez hasonló növekedést még nem élt meg az ország lakossága.
Ezek az adatok engem is megleptek, mert e kor üzemi konyhájának a színvonala jutott az eszembe, ahol nem emlékeztem egyetlen lakomásra. De elgondolkoztam. A korábbi paraszti és munkás koszt mennyire szegény és egyoldalú, fehérjében szegény, a nyers gyümölcsöket nélkülöző kosztjánál korszerűbb volt a menzák változatossága, húsban való rendszeres ellátottsága.
A kortanújaként, én hozzá tudok tenni még néhány olyan eseményt is, amire napjainkban érdemes volna emlékezni.
Előbb a földreform, aztán az erőltetett iparosítás hárommillió koldusnak adott munkát, majd szakmát. Ezzel szemben az elmúlt húsz év megszüntetett kétmillió munkahelyet, és újat csak félmilliót hozott létre helyette. Tehát húsz év alatt másfélmillió munkahelyet számoltunk úgy fel, hogy az óta sem létesült újabb. Most, végre bátran azt tervezik, hogy tíz év alatt egymillió új munkahelyet hoznak létre. De ennek még a megkezdése is nehéz, és kevesen hiszik el, hogy ilyen óriási feladatnak van realitása.
Nem kisebb eredménye ennek a nagyon nehéz évtizednek, hogy nép fiaiból felnevelték a sokszor tízezres népi értelmiséget. Belőlük élünk ma.
Aki minősíteni akarja Rákosi és Kádár politikáját, azzal kezdje, hogy megvizsgálja, kik lettek volna jobbak helyettük. Ilyeneket keveset találnak. Márpedig, ha a sorsunk determinált volt, akkor csak a determináción belül válogathatunk.
Sajnos, a háború előtti politikai osztályból nagyon kis hányad vállalta az országra Jaltában mért sorsunk alakításában való aktív részvételt. Hosszú életem egyik nagy tanulsága, hogy a két háború közti politikai osztályokból százszor annyian vállalták a Hitler, mint a Sztálin által ránk mért sorsban való aktív szereplést. Nálam, a magyar úri középosztály ezzel járatta le magát. Még a népi vonalat vállaló Nemzeti Parasztpárt sem volt tized úgy elfogadható az úri középosztály számára, mint Szálasy Nyilas Pártja. Az utóbbit akkor is támogatták, amikor már a laikus is láthatta, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút. A Sztálin elvárásaihoz való alkalmazkodást pedig akkor sem vállalták, amikor nyilvánvaló volt, hogy minket az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt, bölcs előrelátásából adott oda évtizedekre a Szovjetuniónak.
Az is meggyőző volna, ha meghallgatnák a nyugati történészek véleményét, akik egyet értenek abban, hogy a bolsevik rendszert Kádár működtette a legjobban, és hogy ezt, nagyrészt a magyar zsidóságnak köszönhetjük. Meggyőződésem szerint, az úri középosztály azzal, hogy kivonult a politikából, mivel azzal nem értett egyet, sokkal több társadalmi kárt okozott, mint a kínálkozó politikai lehetőségekkel nyüzsögve egyetértő zsidóság. A nemzetüknek mindig többet ártanak, a nekik nem tetsző politika miatt visszahúzódó, mint az együttműködés feltételeivel megalkuvók. Ezt a magyar politikai elit utólag sem érti meg.
A magyar zsidóság a rendszerváltást követő húsz évben is a létszámából és minőségéből fakadónál sokkal nagyobb szerepet vállalt. Az első választáson elnyert sikerét túlértékelte, azt hitte képes a magyar társadalmat gyorsan liberalizálni. Ennek lett a következménye, hogy a magyar társadalom azt a liberalizációt is visszautasítja, amire szüksége volna.
Valami olyan valósult meg kicsi országunkban, ami a vizsgált időszak, 1870-1940 között történt. Európa keleti felén meginduló polgárosodás lehetőségeit a magyar zsidó etnikum is példátlan sikerrel hasznosította. A sikertől megrészegülve olyan politikai és gazdasági fejlődést, liberalizációt akart, amire, ilyen mértékben, és tempóban, nem volt a térség társadalmainak befogadó képessége. Ezért aztán, a helyett, hogy ment volna a zsidó kisebbsége után, a zsidósága ellen fordult.
Ennek lett a szükségszerű következménye, hogy húsz év után súlytalanná váltak. Amit ma, a magyar zsidóság ellenez, népszerűbbé válik.
Annak elismerésével, hogy az antiszemitizmus nemcsak a keresztény erkölccsel nem egyeztethető össze, és önpusztító, a zsidó etnikumnak is rá kellene ébredni arra, hogy nemcsak magának, de az ügynek is árt, ha az államalkotó etnikumot annak befogadóképességét messze meghaladó liberalizálással provokálja. Félreértés ne legyen, az sem menti az antiszemiták bűnét, hogy ezt a zsidóság is provokálja, de azért a provokációról sem szabad hallgatni.
A 20. századi zsidóüldözés úgy fog bekerülni a történelembe, mint Európa keleti felének legnagyobb bűne, aminek a negatív következményei még száz év múlva is súlytani fogják a térség egészét. Ez vezetett oda, hogy az érintett társadalmak fejlődése lényegesen lassabb lesz, mint a zsidóság megtartása esetén lett volna. Ez a bűnhődés a térség minden népét súlytani fogja. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy ezt a bűnt azért követte el a térség szinte minden népe, mert a zsidósága nem volt képes tudomásul venni, hogy milyen társadalmi környezetben él. Olyan társadalmakban, amelyikek nem örököltek a Római Birodalomból elég polgárságot, nem lehetett és nem lehet ma sem gyorsan liberalizálni. Az iparosításhoz lelkesen, sikerrel csatlakozó zsidó etnikum, Európa keleti felén, a társadalmak egésze antiszemitává vált.
Ahhoz, hogy Európa keleti felén egy államalkotó nép ne legyen antiszemita, számos történelmi előzményre lett volna szükség. Ezt a csehek bűntelensége illusztrálja.
- A csehek eleve úgy csatlakoztak a feudális, kiscsaládos, keresztény Európához, hogy a német-római császártól, és nem a pápától kértek koronát. Ennek köszönhették, hogy a Német-Római Birodalom szerves részévé váltak, és ezzel egyértelműen a nyugat-európai útra tértek. A fővárosuk, Prága néhányszor a császárság fővárosa lehetett. Ez látszik raja ma is.
- Csehek a huszita reformációjával a nyugati kereszténység nagy forradalmának úttörői lehetettek. Sajnos, a pápától koronát kérő Magyarország ilyen dicsőségben nem részesülhetett.
- Csehországot az is a Nyugat felé lendítette, hogy a Habsburg császárok nem tekinthették a türelmetlen katolicizmusukban megbízható szövetségesüknek. Mindennél jobban bizonyította ezt a tény, hogy a fehérhegyi csata után a császár szinte lefejezte a cseh arisztokráciát. Ezzel azonban utat nyitott a cseh polgárosodás számára. Mi magyarok kéjelgünk abban, hogy az osztrák császár milyen brutális bosszút állt az aradi tábornokok kivégzésével, de szót sem ejtünk arról, hogy jó kétszáz évvel korábban, a csatavesztés után, szinte lefejezték a cseh arisztokráciát. A Cseh Királyság pedig, még Magyarországhoz viszonyítva is, másodrendű politikai szerepre lett kárhoztatva. A császárok Csehországot a Monarchia ipari műhelyének szerepére, tehát polgárosodásra ítélték.
- A győztes nyugati hatalmak, az első világháború után Csehországot nem büntették, hanem megjutalmazták, partnerüknek tekintették, és nem alaptalanul, neki adták Szlovákiát is. A két háború között az ország lehetett Közép-Európa legfejlettebb, legpolgárosultabb országa. Ezért a szerepéért azonban, Hitler büntetését érdemelte ki. Ebből fakadóan nem is lehettek fasiszták.
- A második világháború után is a győztesek közé számítottak. Ennek ellenére, Jaltában ugyan nem kaphattak még az osztrákokéhoz hasonló elbánást sem. Sztálin előtt azonban nem voltak jó pontjaik, hiszen számára az erős polgári társadalom a nyugati demokráciák rokontestvére volt.
Tegyük hozzá, hogy a csehek a kelet-európai zsarnoksághoz képtelenek voltak illeszkedni. A 68-as forradalmukat tehát nem lehetett a fél-feudális állapotok visszaállítási kísérletének minősíteni.
Egy fasizmusba süllyed fél-feudális társadalmat, aminek nem volt sem magyar etnikumú polgársága, sem internacionalista munkássága. Csak a megmaradt zsidó polgárság, a néhány száz kommunista munkás, és a politikai karrieristák vállalkoztak a bolsevik megszállókkal való együttműködésre. A háborút követő első években csak ezekre támaszkodhatott a hazai bolsevik rendszer.
Ez ellen a nyugati szövetségeseknek szava sem volt. Sztálin módszereit alkalmazva, három év után már minden belső hatalom azok kezében volt, akikben Moszkva megbízott. Azt, hogy ezt a vezetést a magyar társadalom nem képes elviselni Moszkvában előbb észrevették, mint itthon. Öt év után, Rákosit és társait visszaszorították, és Nagy Imre vezetése alatt igyekeztek olyan káderekre építeni, akiket a magyar nép számára elfogadhatóbbak tartottak. Rövidesen a kádercserék hívei azonban Moszkvában is meggyengültek, Nagy Imrének pedig nem volt a hazai pártapparátusban elég erős befolyása, a magyar társadalom többségének pedig keveset ígértek a lényegében a mezőgazdaságra korlátozott reformok.
A politikai feszültség nem csökkent, hanem nőtt.
- Moszkvában a vezetés megosztott lett. A reformok hívei Rákosival, és körével szemben Nagy Imrét és körét támogatták. Velük volt közös véleményen Mao és Tito is.
- Nagy Imre és hívei, akik között az urbánusok és népiek egyaránt voltak, képtelenek voltak előzetesen felmérni, hogy meddig mehetnek el. A forradalom példátlan társadalmi támogatásának hatása alatt elvesztették realitás érzéküket, és elfogadták a közvélemény követeléseit.
- A közvélemény kezdettől fogva, nem volt megelégedve az uralkodó párton belüli hatalomcserével, a bolsevik párt hatalmának felszámolást követelte. Nagy Imre maga sem értette meg, hogy a több pártrendszer elfogadása nemcsak a saját pártjának felszámolását, hanem ennek elfogadása a bolsevik táborban minden korábbi támogatónk elvesztését is jelentette.
- A magyar történészek ma sem képesek tudomásul venni, hogy az 56-os forradalomnak hol volt a még elfogadható határa az adott világpolitikai helyzetben. Nálunk ezzel kapcsolatban is csak azok a hősök, akik a lehetetlent erőltették.
Ezzel is úgy vagyunk, mint Moháccsal és Világossal.
Azt kellene a történészeknek, ez esetben is, feltárni, hogy mekkora volt a bukott forradalmakat követő megtorlás mértéke. Azt ugyan nem vitatom, hogy a legenyhébb megtorlás is fájdalmas, hiszen többségben ártatlanokat érint. A történésznek azonban mindig mérlegelni kell, hogy mikor, milyen megtorlás a jellemző. Ez esetben a bolsevik rendszerben jellemző megtorlásokat kell összevetni. Sztálin ugyan már nem élt, de a rendszere működött. Márpedig abban nem ilyenek voltak a megtorlások. Ezt mindenkinél jobban, éppen Nagy Imrének kellett tudni.
Tegyük hozzá, hogy Nagy Imre utólag sem ismerte el, hogy messze túlment a bolsevik táboron belüli támogatói által megengedett határon. Soha sem derül ki, hogy milyen lett volna a megtorlás, ha Nagy Imre és társai belátják, hogy a szovjet csapatok bevonulása idején már a Nyugat is csak a szájával támogatta a forradalmat, a nyugati nagyhatalom felső vezetése megegyezett Hruscsovval.
A jelenlegi magyar helyzet a klasszikus példa arra, hogy mind az egész társadalomra, mind a zsidóságra milyen ártalmas, ha többet erőltetnek, mint amennyit a társadalom befogadni képes.
A jelenlegi kormány azért élvezhet kétharmados többséget, mert a magyar társadalom példátlan többsége, az elmúlt húsz év során, megcsömörlött a liberalizmustól. Most a nép olyan kormányt választott magának, amelyik garanciát jelent arra, hogy nem engedi meg a zsidóság túlzottnak érzett liberalizációját.
A magyar zsidóság pedig nem érti meg, hogy a magyar társadalom elvárásainak a Fidesz közép-jobb politikája felel meg. A Fidesz olyan, amilyen a magyar társadalom. Ebben az országban még mindig csak az jut könnyebben a hatalomhoz, aki ezt tudomásul veszi. A még mindig kifejezést azért használom, mert a háborút követő évek első három választása során, és 56-ban is azt kellet látnom, hogy a közép-jobb, nacionalista, klerikális politika könnyen nyerik a választásokat, a középbalnak kétszer, a liberálisoknak pedig háromszor annyi erő kell ugyanannyi szavazat elnyeréséhez. Azt ismerte fel Orbán Viktor, és ezt nem vette tudomásul sem a bal, sem a liberális ellenzék. Most is ezért szenved kudarcot.
A nyugati társadalomtudomány azért botorkál sötétben, mert nem veszi tudomásul a tényeket. Pedig a jelenkori fejlett társadalom olyan bonyolult erők összetevője, amit nem lehet spekulatív alapon sem megkonstruálni, sem az osztálytársadalmak logikája alapján megérteni.
2010-ben a világ legfejlettebb társadalmú tíz országa, sorrendben Norvégia, Dánia, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svédország, Kanada, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok, viszonylag szűkre zárja a nyertesek körét. Hat nyugat-európai kis, puritán ország, és a négy, ritkán lakott, volt angol gyarmat.
Az előbbiek jóléti országok, amelyeknek a liberális közgazdászok, a végüket jósolgatják, mert nagyon magas az államuk újraelosztó szerepe. Ez azt jelenti, hogy a lakosság puritanizmusa a siker titka.
Az utóbbiak szinte az ellenkező csoportba tartoznak. Politikájukat az angolszász liberalizmus jellemzi. Az állam szerepe a leginkább visszafogottak közé sorolja őket. Sikerük titkát részben az óriási természeti erőforrásokban látom. De ennek ellentmond, hogy a legtöbb nyersanyagokban gazdag országot a társadalmuk merevsége jellemzi. Ezt sugallja a másik hat kiemelkedő európai ország, amelyek között csak Norvégia gazdag energiában, és újabban olajban. Ez sem meggyőző, mert az olajkutak megjelenése előtt is az első volt.
A siker titka, ez esetben is, a lakosság viselkedési módja. Ez esetben azonban egészen más viselkedési mód a sikerük alapja. Mind a négy ország etnikai, civilizációs és kulturális kohó. Bennük minden típusú viselkedési mód, kultúra jól vizsgázik. Ebben a négy országban ugyan először angol-szász munkások és parasztok, azaz kisemberek, rendezkedte be, de mindenkit befogadtak, és munkájuk alapján minősítettek. Bárhonnan jöttek a bevándorlók, az ország polgáraivá váltak, nem őrizték meg etnikumukat, de többre vitték, mint a szülőhazájukban maradt testvéreik.
Az első tíz ország két viselkedési módot minősít kiválónak. A nyugati puritánt otthon, a hazájukban, és az angol-szász telepesekhez igazodó bevándorlókét. A tapasztalatátvevés szempontjából csak a puritanizmushoz való igazodás jöhet számításba.
Mit tanulhatunk a leggyorsabban fejlődőktől?
Európai tapasztalatok szerint. Alegsikeresebbhat közülFinnország indult utoljára. Nemcsak 1870-ben, de még 1917-ban is, Oroszország egyik legszegényebb főhercegsége volt. Most a világon a harmadik! Nem az oroszokhoz, de a magyarokhoz sem hasonlítható. Nem a gyors társadalmi és gazdasági fejlődése képtelen oroszoktól, hanem a svédektől tanultak, és etnikai hovatartozásuktól függetlenül a viselkedésük keményen skandináv. Példájuk arra tanít, hogy a későn indulásnak előnyei is vannak.
Meggyőződésem szerint a puritanizmus létrejöttének egyik alapja a télre való felkészülés volt. Ahol a tél nem szakítja meg a természet hasznosítását, ott nem alakult ki a tartalékolás, a beosztás, a szolidaritás.
Az alpi népek kiemelkednek.
Sok bajom van azzal, hogy a közgazdaságtan csak államokban gondolkodik, mér, tervez és publikál. Azt, hogy az emberek viselkedését nem az államhoz, hanem a kultúrkörhöz tartozásuk határozza meg, legyen bármekkora közgazdasági szerepe ennek, nem hajlandó kezelni.
Ez sehol nem jellemzőbb, mint az Alpokban. Ebből a kulturálisan homogén térségen hét állam osztozkodik, az emberek négy eltérő nyelven beszélnek, de egyformán élnek. Méghozzá páratlanul sikeresen.
Ha a tárgyalt tanulmány által vizsgált, 1870-2010 közti időszakot nézem, kevés térségben történt nagyobb siker, mint az Alpokban. 1870-ben még az Alpok között élő népek a legszegényebbek közé tartoztak Európa nyugati felében. Tőlük nyugtra, északra és délre sokkal gazdagabbak voltak. Kedvező természeti adottságuk nem volt. Mégis csodára képesek.
Szeretem a vicceket, gyakran bölcsebbek, mint a tudományos tanulmányok. Ezt egy argentin ismerősömtől hallottam.
Szent Péter kérdi az Úrtól. „Uram, milyen elven osztottad fel a földet a népek között? Az egyiknek semmit nem adtál, nincs termőföldje, bányakincs, tengere. A másik pedig mindenből sokat kapott, van óriási, termékeny rónasága, tengere.”
Visszakérdez az Úr. „Melyik két népre gondolsz?”
Péter. „Hát a svájciakra, és az argentinokra.”
Az Úr. „Péter, Te félreérted az én mindenhatóságomat. Én csak segíteni tudok. De annyit én sem adhatok, hogy az argentinok gazdagok, és olyan keveset se, hogy a svájciak szegények legyenek.”
De nemcsak a svájciak gazdagodtak meg, hanem minden alpi nép. A Monarchiában a tiroliak voltak a legszegényebbek, ma a leggazdagabbak. Ma már a nagyon meggazdagodott Ausztriában is gazdagnak számítanak. Nemcsak gazdagok, de boldogok is.
Németországban még a két háború közt is a legszegényebbek azok voltak, aki az Alpokban éltek. Hitler még megsajnálta a szegény tiroliakat, és arra kényszeríttette őket, hogy menjenek Kelet-Poroszországba. A többség ezt az agyrémet elszabotálta, akinek nem sikerült, azok pedig a háború végén hazavándoroltak. Jelenleg Tirolban hatszor magasabb az életszínvonal, mint a nekik szánt térségben.
Olaszországban a tiroliak gazdasága közhelynek számít, pedig 1870-ben még a legszegényebbek voltak.
Franciaországban turistaként megtanultam, hogy Svájchoz közel, ott is svájci tisztaság van.
Szlovénia Jugoszláviában a szervekhez és a horvátokhoz képes csak a flótás volt a zenekarban. Ma a vasfüggöny keleti oldalán a leggazdagabb állam.
A vasfüggöny keleti oldalán.
A Jaltát követő negyvenöt év nehézségeit túlértékeljük. Az idegen uralom szinte semmit nem változtatott a megszállt népek karakterén. Lefékezte a kelet-németek, csehek, szlovének és észtek gazdasági növekedését, a pravoszlávokén inkább gyorsított, a lengyelek, szlovákok, horvátok, magyarok, litvánok és lettek, vagyis a nyugati keresztényeknél az előnyök és hátrányok nagyjából kiegyenlítődnek. Ezt ugyan ma nem illik elmondani, de jól látszik a rendszerváltást követő húsz év teljesítményén.
A kelet-németek, óriási testvéri segítséggel, közelítenek a nyugati testvérükhöz.
Ma a csehek az elsők a volt csatlósok között. A valamivel függetlenebb titoizmust megéltek között, magasan az első Szlovénia.
Az észtek állnak az élen Szovjetunióba bezártak között. Néhány generáció múlva, minden bizonnyal egyenrangú tagok lesznek a skandináv rokonok között.
A Szovjetunión belül, a bolsevik rendszernek köszönhetően, a mohamedán országok nagyot léptek előre. Jelenleg, a legújabb ENSZ statisztika szerint, a legjobban iskolázottak az arab világban.
E tények igazolják Jánosi Ferenc közel hatvan éve megjelent könyvét, ami ismereteim szerint először mutatta ki, hogy a háborúk kimenetelét, az alkalmazott politikai rendszereket úgy élik át a kultúrák, mintha nem is érintette volna őket.
A távol-keleti tanulságok.
A tanulmányban elemzett 140 év utolsó harmada a távol-keleten történő csoda ideje. Ami ott történi, fajunk életének egyik legjelentősebb fejleménye. A Nyugat azonban nem hajlandó a jelentőségével foglalkozni.
Japán. Már a tudományos és technikai forradalom hajnalán, a két világháború közti időben a világ rácsodálkozott a japánokra, akik bámulatos gyorsasággal vették át a Nyugat eredményeit. A sikerük azonban elvette a józan eszüket, és a világ imperialista urai akartak lenni. A háborúvesztést is példamutatóan viselték el. A hidegháború során kivívták a világ csodálatát. Nem többen, hanem jobbak akartak lenni. Japán volt az első ország, amelyik megmutatta, hogy a csodának egyik feltétele a népszaporulat leállása. A közgazdaságtudomány máig nem ismerte fel, hogy a Japán gazdasági csoda előfeltétele volt a népesség növekedésének leállítása.
A világ népessége rákosan szaporodik, szinte csak ott, ahol a legkevésbé volna ez megengedhető. A Nyugat azonban észre sem veszi, hogyan válik a túlnépesedés a fajunk történelmében legnagyobb csapássá.
A kis tigrisek.
Még a hidegháború idején két ország, Dél-Koreai és Tajvan, illetve két városállam, Szingapúr és Hong-Kong, túllépte a japán csodát. Mind a négyen nagyon alacsony szintről indultak, és hármuk már, az egy laksora jutó, vásárlóértéken számolt nemzeti jövedelemben megelőzte, és ebben az évtizedben a negyedik is meg fogja előzni Japánt.
Mit tanulhatnák a kis tigrisek csodájából?
- A lakosok szempontjából a kisebb ország nem hátrány, hanem előny. Ez ugyan eddig sem volt titok, legfeljebb nem akartuk meglátni. Európában is minden országnyi államot a jólétben megelőzik a törtpék. Luxemburg messze a leggazdagabb állam. De a többi hercegség is nagyon gazdag. Velük az államok ebben a tekintetben nem is versenyezhetnek. De amíg az európai törpe államok történelmi maradványok, Szingapúr és Hong-Kong jelenkori, sokmilliós, óriási gazdasági erejű szereplői a világgazdaságnak.
A kínai diaszpóra.
A kis tigrisek sikerének alapja, hogy a lakosságnak a munkához és a tanuláshoz való hozzáállása olyan, mint a japánoké, de a bezárkózó japánokkal szemben, kivándorlók. A kínai, általában a távol-keleti ember olyan, mint az európai zsidóság volt, csak sokkal többen vannak.
Szinte nyoma sincs a Nyugaton annak, hogy a kínaiak, a koreaiak évszázadok óta kivándorlók. Jelenleg 90 millióra becsülik a Kínán kívül élő kínaiak számát, mintegy tízszer annyian vannak, mint amennyi zsidó a második világháború előtt Európában élt. A kínai diaszpóra abban is hasonló a nyugati zsidósághoz, hogy évszázadok óta üldözték, tevékenységüket korlátozták, ennek ellenére minden országban, ahol éltek magasan iskolázottabbak, vállalkozóbbak és gazdagabbak voltak a befogadó államalkotó népeknél.
Még nem találkoztam olyannal, aki válaszolni tudott a kérdésemre.
Melyik a világ két leggazdagabb, legjobban iskolázott etnikuma?
A válasz.
A kínai és a zsidó diaszpóra.
A történelem során szinte minden távoli kereskedelemmel, pénzváltással foglalkozó nép ilyen volt. De csak azok. Az európai középkorban a szidók mellett ilynek voltak a velenceiek, általában az olasz városállamok, és a Hanza városok kereskedői, Európa keleti felén az örmények. Az ilyen etnikumokhoz tartozó száma azonban az ipari forradalom, sőt a vasúthálózatok kiépülése előtt csekély volt.
Mivel Kelet-Ázsiában mások a méretek az idegen országban elő kínaiak száma tízszer nagyobb volt, mint a nyugati zsidóságé.
A kínai csoda.
A társadalomtudomány szinte nem is foglalkozik azzal, hogy mi kényszeríttette Kínát a gyermekvállalás erőszakos korlátozásara. A kínaiak ebben is tartják a titkukat.
Van azonban néhány olyan szempont, ami segít a kérdés megoldásához.
1. A kínai társadalom évezredek óta a mandarin rendszerével válogatta ki a számára szükséges hatalmi elitet. Atávol-keletin kívül csak az arab kultúrában, amit átvett az Oszmán Birodalom is, a társadalom hatalmi elitje vérségi alapra épült. Végül a Nyugaton is csak az ipari forradalom után vált általánossá a vagyoni alapon álló uralkodó osztály.
Mandarin csak az lehetett, aki letette a megkövetelt vizsgákat. Mai szóhasználattal, csak értelmiséginek, diplomásnak minősített ember juthatott politikai és gazdasági hatalomhoz.
Minden más kultúrában csak a vallás papjai szelektálódtak ilyen alapon. De ezt sem vették olyanszigorúan, mint Kínában, ahol a vizsgacsalást halállal büntették, akár a vizsgáztató, akár a vizsgázó volt a csaló.
Nagyon fontos, mégsem hallottam senkitől, hogy a kínai kommunista vezetés abban különbözött a bolsevik rendszertől, hogy az előbbit az értelmiségi elit, az utóbbit a párhoz hűek vezették. Az előbbi az értelmeseket, az utóbbi a dogmás hívőket állította a hatalom élére. A Szovjetunió első kormánya, a Népbiztosok Tanácsa, véleményem szerint, Európa történetének legmagasabb értelmiségi színvonalát jelentette, a birodalom szétesésekor pedig már a kis képességűek gyülekezete volt.
2. Kína lakosságának négyötöde ugyan a keleti partok, és a hajózható folyamok térégében, a túl népesdett területének alig ötödén él, a terület négyötödén még fél-középkori állapotok vannak, és nagyon alacsony a népsűrűség. Az évenkénti népszaporulata meghalta a 20 milliót. Felmérték, hogy a gyors gazdaságfejlesztés és az ilyen mértékű népesség növekedéssel nem fér össze. A siker előfeltétele, hogy a túl népesedett térségekben, ahol még további több százmillió, vidék

Szólj hozzá!

Címkék: világgazdaság fejlődés péter észrevétel mihályi utolérés

A bejegyzés trackback címe:

https://kopatsysandorgondolatai.blog.hu/api/trackback/id/tr742677129

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.