Kopátsy Sándor               EE                     2009-09-16

 

 

Az INDEX Hiuságok máglyája címmel közölte Jaksity György elmefuttatását arról, mi okozta a jelenlegi válságot. Az elemzés színvonalával nincs bajom, hiszen a pénzügyek szintjén okosan és tájékozottan mondja el az események részleteit. A legfontosabbat azonban nem figyelmen kívül hagyja. Nem keresi a reálgazdaságban rejlő okokat.

A. A közgazdaságtudomány nem jól méri a pénzromlást. Nem veszi figyelembe a vagyonárak emelkedését.

b. A pénzügyi hatóságok kiengedték a kezükből a pénzteremtés monopóliumát. Olyan pénzügyi műveleteket engedélyeztek, amelyek fedezet nélküli pénzteremtést tettek lehetővé.

A közgazdaságtan csak az áruforgalomban szereplő árváltozásokat veszi figyelembe. A vagyonok áremelkedését nem tekinti pénzromlásnak, a csökkenését pedig pénzjavulásnak, holott azzal hitelfedezetet növekedés, illetve csökkenés.

Elég arra gondolni, hogy a vagyontárgyak áremelkedése hitelfedezet növekedést eredményez. Jaksity tényként veszi tudomásul, hogy megugrott a hitelállomány. Nem mutat rá ennek az okára. Az ingatlanárak és a részvényárak aránytalan emelkedése okán indoktalanul megnőtt a hitelfedezet. A hitelállomány nem a vagyontárgyak árához, hanem a nemzeti jövedelemhez képest ugrott meg. A bankok nem a vagyonárakhoz képest adtak felelőtlen hitelt, hanem a vagyonárak emelkedését tekintették értékük emelkedésének. Ha a vagyonárak indoktalanul gyors emelkedését nem tekintették volna hitelfedezetnek, nem adhattak volna ennyi hitelt.

Ha a közgazdaságtan a vagyontárgyak áremelkedését is figyelembe veszi az infláció megállapításában, kiderült volna, hogy irreális negatív a reálkamat. Ebben az esetben minden pénzügyi vállalkozás, szakértő, elsősorban pénzügyi hatóság előre látja, hogy mi annak a következménye, hogy 5-6 százalékos infláció ellenére 1 százalékos a jegybanki alapkamat. Talán még az önző bakárok is óvatosabbak lettek volna, illetve reálisabban mérték volna fel a hiteleik kockázatát.

Amennyiben a pénzügyi felügyeletek látják, hogy az ingatlanok és az értékpapírok ára nagyon sokat emelkedik, kötelességüknek érezték volna kötelezni a bankokat arra, hogy a hitelfedezeti hányadukat ennek megfelelően módosítsák.

Utólag is nagyon könnyű kiszámolni, hogy mennyivel lépték túl a bankok az ingatlanokra és értékpapírokra adott hiteleikkel azt a küszöböt, amit az indoktalan áremelkedés okán adhattak.

Ideje, hogy a pénzromlásban vegyék figyelembe a vagyontárgyak árváltozását is. Ez a tisztánlátás egyik alapfeltétele.

A kimutatott infláció abban a tekintetben is korrekcióra szorult volna, hogy az Egyesült Államok jó tíz éve azzal szorította le az áremelkedést, hogy a Távol-Keletről, elsősorban Kínából nagyon olcsón, a hazai terelési árnál olcsóbban szerezte be a fogyasztási cikkek jelentős hányadát, és ezeknek jelentős hányadát állami értékpapírral fizethette ki, vagyis nagyon kedvező hitelre vehette meg. Még utalást sem találtam arra, hogy mennyivel lett volna magasabb az államkötvények kamata, ha Kína nem vásárolta volna fel olyan sok százmilliárdos mennyiségben. Az olcsó távol-keleti import és a nagy volumenű állampapír vásárlás évi 1-2 százalékos relatív árszínvonal csökkenést hozott. Márpedig a politikai, és főleg a pénzügyi vezetésnek tisztában kellett lenni azzal, hogy ez nem megy a végtelenségig.

A ténylegesnél több százalékponttal kisebb inflációs adat elrejtette, hogy a jegybanki alapkamat jó néhány százaléknyi negatív reálkamat. Ezt a gazdaságtörténelemben páratlan jelenséget nem vette tudomásul sem a kormány, sem a piac. Nemcsak az Egyesült Államokban, de a világpiacon sem.

A 20. század egyik legnagyobb vívmánya volt az aranyalapról való letérés, és az állami, azaz jegybanki pénzteremtés létrehozása. Sokszor ugyan visszaéltek vele, de az utóbbi hatvan évben elért példátlan eredményeknek ez volt a pénzügyi feltétele.

Az előbbi pontban kifejtettem, hogy a közgazdaságtudomány nem vette tudomásul, hogy az ingatlanárak emelkedése hitelfedezeti változást, ezzel pénzteremtést, csökkenése pénzkivonást jelent.

A fedezet nélküli pénzteremtésnek feltűnőbb, és sokkal többet emlegetett formáját jelentették azok a pénzügyi műveletek, amelyekről utólag sokat beszélnek. Ezek tették lehetővé, hogy az elmúlt évtizedekben a bankok, pénzügyi vállalkozások fiktív profitja elszaladhatott.

Jaksity is elismeri, hogy egy évtized alatt a profitnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya megkétszereződött, 6 százalékról 13-ra ugrott. Azt már nem teszi hozzá, hogy a növekedés szinte egésze a pénzügyi szektorban jelentkezett. Ezt az államok tették lehetővé azzal, hogy jelentős negatív reálkamat mellett adták a pénzt, amiből csak a nagyon ostobák nem tudtak elképesztő hasznot bezsebelni.

Elég volna megnézni, hogyan alakult az elmúlt tíz évben, a pénzügyi szektorban keletkezett profit, és ez, mennyi ezermilliárdot tett ki. Az államok közel ennyivel eladósodtak.

Jaksity is felveti, hogy a válság kialakulásában szerepet játszott a Távol-Kelet, mindenek előtt Kína felemelkedése. Ez ennél sokkal több kifejtést érdemelt volna.

A Távol-Keleten a Nyugaténál sok tekintetben nemcsak lényegesen más, de hatékonyabb gazdaság működik. A különbség két tekintetben óriási. Egyrészt sokkal többet dolgoznak, másrészt sokkal takarékosabbak.

A távol-keleti munkaerő nemcsak lényegesen több órát dolgozik, és nemcsak sokkal olcsóbban, de intenzívebben is. Az elmúlt évtizeden megjelent a világgazdaságban több százmillió olyan munkaerő, ami a tömeggyártásra sokkal olcsóbb és sokkal jobb, mint a nyugati kultúrában, erre a célra található. Ennek világtörténelmi hatás van, és még inkább lesz.

A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a munkaerőpiacon. A tőkés osztálytársadalomban az olcsó, képzetlen munkaerő foglalkoztatása volt a legkívánatosabb. Jelenleg, és a jövőben egyre inkább kielégíthetetlenné válik a minőségi munkaerő kereslete, és nehezen megoldható a gyengébb minőségűek foglalkoztatása. Ez már jóval előbb jelentkezett, mintsem Kína tömegtermékei megjelentek a világpiacon. Negyven éve nem találtam olyan országot, ahol nem a drága munkaerőben volt hiány, és az olcsóban felesleg. Ez volt a nyugati világban a társadalmi feszültségek elsődleges oka.

Kína megjelenésével a jó munkaerő hiánya, és a gyengébbek feleslege felerősödött. A kínai áruk Nyugaton visszaszorították a tömegtermelést, ezzel csökkent a munkaerő alsó harmadával szembeni igény. Ugyanakkor az olcsó kínai árukat olyan termékekkel kell fizetni, amihez minőségi munkaerőre van szükség.

Azt még bevalljuk, hogy a Távol-Keleten az egy dolgozóra, az évente ledolgozott órák száma jelentősen több, arról már kevesebbet beszélünk, hogy a munkaképes korosztályok munkára fogottsága is lényegesen magasabb. Arról azonban nem is olvastam, hogy Kínában a társadalmi munkamegosztásba be nem vontak, a háziasszonyok, az öregek, a gyerekek is sokkal többet dolgoznak.

A közgazdaságtudomány sem jutott még odáig, hogy a társadalmi munkamegosztásban való részvételen túl is van értéktermelés.

- A televízió nézése is meggyőz arról, hogy a kínai öregek dolgoznak, a nyugatiak üdülnek.

- A jövő szempontjából a legnagyobb távol-keleti előny a gyerekek tanulási intenzitásából fog származni.

Amíg a Nyugaton egyre inkább eltűnik a megtakarítás, a Távol-Keleten elképesztően magas. Ez a különbség egymagában is elég ahhoz, hogy a Nyugat lemaradjon a Távol-Kelettel szemben. Ezért a nyugati gazdaságpolitikának egyik fő feladta a megtakarítási hajlandóság ösztönzése. Az elmúlt évtizedekben ennek éppen az ellenkezőjére ösztönzött. A negatív reálkamat mellett természetes a túlköltekezés.

A liberális közgazdászoknak meg kellene végre tanulni, hogy a pénz szerepe a gazdaságban nem elsődleges. Nélkülözhetetlen kenőanyaga a gyorsan pergő motornak, de kenőanyaga, és nem a motorja. A jelenlegi válság okai nemcsak a pénzügyi szektorban rejlenek, azoknak sokkal mélyebb gyökerei vannak. Ezek sem olyan betegek, hogy pánikra okot adnának.

Az elmúlt néhány évtized fajunk történetében tudományos és gazdasági tekintetben példátlan fejlődést hozott. A jelenlegi válság maximum tíz százalékkal csökkenti az így is, rekordteljesítményt hozott.