Csökkentse áramköltségét

Csökkentse áramköltségét, növelje fénycsövei élettartamát: kattins ide!

balhasáb van, az oldaldobozaid viszont alapértelmezésben a jobbhasábba kerülnek. Menj be az Oldaldobozszerkesztőbe (Megjelenítés / Oldaldobozok), és kattints a Hasábcsere gombra!'; });

Kopatsy Sandor gondolatai

Legidősebb közgazdász-gondolkodó irásai a múltról és máról.

Friss topikok

  • Urban Gorilla: A 18. Szazadban Kossuth meg meg sem szuletett. (2011.03.02. 22:43) Kossuth megítélése
  • syncumar: A rendszerváltás jelentős járulékos bűne, hogy megszakította a cigányság integrálásának a folyamat... (2011.02.23. 19:33) Deformálodott demográfia
  • Mr.Moonlight: Azt hiszem nyilvánvaló hogy a világ túlnépesedése korlátlanul nem folytatódhat. Az erőforrások kim... (2011.02.20. 09:19) A világ legnagyobb problémája a túlnépesedés
  • syncumar: Sajnos, ez az elképzelés is csak kormányzati akarattal és a megvalósítás lehetőségének biztosításá... (2011.02.19. 22:14) Haltermelés
  • UNIOHID.hu: "Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzette... (2011.01.03. 16:09) A nyugdíjak fedezete

Új közgazdaságtanra van szükség

2009.05.11. 11:37 Kopatsy Sandor gondolatai

 

 
Kopátsy Sándor               EO                    2009-04-29
 
 
Ötven éve alakult ki a meggyőződésem, hogy a tudományos és technikai forradalom által létrehozott társadalmak számára a klasszikus közgazdaságtan idejétmúlttá vált.
Az első impulzust Max Webertől kaptam, aki felismerte, hogy a modern társadalom teljesítményét alakító tényezők nem elégségesek ahhoz, hogy a modern társadalom teljesítményét alakító tényezőket, azok hatásmechanizmusát megérthessük, és a várható alakulására hatni tudjunk.
Két megállapítása iránytű maradt a számomra.
I. A tőkés osztálytársadalom hatékony működésének elsődleges feltétele a „protestáns etika”. Mivel a protestáns etika alatt az északnyugat-európai népek viselkedési kultúráját értette, célszerűbb lett volna a puritán viselkedést mondani. Az ugyan igaz, hogy a protestáns vallást joggal tekinthetjük a puritán nyugat-európai viselkedés kereszténységének, de puritánok a katolikusok, különösen a nyugat-európai és az észak-amerikai katolikusok, zsidók között is éppen úgy vannak. Max Weber felismerése akkor nem támadható, ha a puritanizmust konkréten jellemzi. A puritán beosztó, takarékos, tisztaságszerető, szolidáris, törvénytisztelő, fegyelmezett, tiszteli az iskolát. Vagyis, minden nép meggazdagodik, a világ társadalmi és gazdasági élvonalába kerül, amely lakosságát az ilyen viselkedés jellemzi.
Száz éve, amikor Weber ezt megfogalmazta, még voltak szegény népek a puritánok között is. Akkor nemcsak a finnek voltak nagyon szegények, de az Alpok és a Pireneusok térségében élők és írek is. Mára minden puritán nép a gazdagok élcsapatába tartozik, függetlenül attól, hogy protestáns vagy katolikus, hogy gazdagon indult, vagy nagy szegénységből kellett felemelkedni.
A Távol-keleti népek páratlan sikere pedig azt bizonyította, hogy a puritánokra jellemző viselkedés ott is sikert arat, ahol nem a kereszténységen belül működik. A távol-keleti népek viselkedését ugyan nem puritánnak, hanem konfuciánusnak tartjuk, de ugyanazok a jellemzői, mint a nyugat-európai puritánoknak.
Ma azt mondhatná Weber, hogy csak az a nép lehet gazdag, amelyik viselkedése puritán, vagy ahhoz hasonló, ami egyetlen kultúrára, a távol-keletire mondható el. A világ sok kultúrája között csak két olyan van, amelyikben a viselkedési mód megfelel a tudományos és technikai forradalom által támasztott követelményeknek. A többi kultúra nem alkalmas arra, hogy önerőből a világ társadalmi és gazdasági élvonalába emelkedhessen.
II. Az idegen kultúrából érkezettek gyorsan asszimilálódnak a befogadó kultúrához, az abban elfogadott viselkedési szabályokhoz. Ezt Weber Amerika-hatásnak nevezte. Azt látta otthon a lengyel falusi környezetben lévő ősi német város polgári légkörében, hogy a lengyel parasztság nem képes haladni a korral, a német városok polgárságának viselkedési normáihoz igazodni, de a családjuhoz, cselédnek fogadott lengyel parasztlányok gyorsan és keményen felveszik a családja viselkedési normáit.
Ez a jelenség adott neki magyarázatot arra is, hogy az Észak-Amerikába bevándorló kelet-európai parasztok miért lesznek rövid idő után puritán farmerek, akik mind a viselkedési módban, mind az új eljárások alkalmazásában egyenrangúvá válnak a puritán kultúrából bevándorlókkal.
Weber ezen felismerését ugyan igaznak tartottam, de a tanulságot megfogalmazni sokáig nem mertem. Weber felismerése nem kevesebbet mond, mint tanácsot ad azoknak, akik nem puritán kultúrában élnek, hogyha érvényesülni akarnak, akkor vándoroljanak olyan térségbe, ahol az emberek viselkedését a puritanizmus jellemzi. Egyelőre csak két ilyen térség van, de befogadó csak a nyugati puritán. A távol-keleti népek ugyanis nem befogadók, hiszen példátlanul túlnépesedettek.
Weber mindkét felismerésének óriási társadalomtudományi jelentőséget tulajdonítok, mindkettőt fényesen igazolják az események, de a történészek és a közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni.
Számomra azonban iránytűk maradtak.
Most mégis azért írok róla, mert újabb fényes igazolásukat találtam.
A közelmúltban került a kezembe egy felmérés, amely 1890-2000 közötti időszakban mutatja be 17 EU tagország gazdasági eredményét, hogyan alakult az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük. Ilyen hosszú időszakra az összehasonlítást reálissá tevő árindexek kidolgozása jelentős tudományos munka. Azonnal hozzá is fogtam az adatok elemzéséhez.
A tanulság elég egyértelmű abban a tekintetben, hogy a négy skandináv ország kiemelkedik a mezőnyből. A dánok és a svédek tízszer, a norvégek és a finnek tizenötször gazdagabbak, mint száztíz éve voltak. A dánok és svédek tempója azért kevésbé gyors, mert 1890-bn már előbbre voltak. A puritánok közül is kiemelkedtek a többieknél is puritánabbak.
A tízszeres eredményhez az Alpokban és a Pireneusokban élő népek tartoznak. Az eredményüket nehéz számszerűsíteni, mert az ott élő népek többsége nem külön államban él. Az észak-olaszok és az észak-spanyolok nyilvánvalóan az országuk átlagánál jobban szerepeltek. Ez a bajorokra és az Ausztriához tartozó Tiroliakra is elmondható. A bajorok 1890-ben még a német átlag mögött voltak, most az élen vannak. Tirol akkor a Monarchia egyik legszegényebb, a német nyelvterülten a legszegényebbek voltak, most a gazdagok között vannak. Szlovénia nem szerepel a vizsgált 17 ország között, de magasan kiemelkedik a volt Jugoszlávia népek között. A katalánok is lényegesen gazdagabbak, mint a spanyolok.
E népek meggazdagodásáról Weber még nem írhatott, hiszen nem voltak tapasztaltok. Elég azonban az Alpokban utazni, hogy lássuk, ezek a népek kiemelkedően tiszták, szeretik a rendet, a szépet. Amikor először jártam köztük, és láttam, hogy milyen meredek oldalakon kaszálják a füvet, hogyan tárolják télire a tűzifát, milyen virágosak az ablakok, nem kellett több magyarázat ahhoz, hogy miért gazdagok, miért érzik ott a családokhoz elszállásolt turisták.
Visszatérve a skandinávokhoz. Közgazdászként minden ország esetében először a foglalkoztatási rátát néztem. Ahol ez magas, ott minden jó megy, ahol alacsony, ott nemcsak a közgazdaságtan, de az isten sem tud segíteni. Márpedig a foglalkoztatásban a skandinávokkal még a puritán Európában sem versenyezhet senki.
Mint magyar kötelességem megjegyezni, hogy a 17 ország között a mi száztíz éves fejlődésünk a legkisebb.
Nincsenek tudományosan feldolgozott adataim, de meggyőződésem, hogy a skandinávoknál is gyorsabb fejlődést értek el a távol-keleti országok. Ezek az elmúlt száztíz év során húsznál többszörösen növelték az egy lakosra jutó jövedelmüket. Ezt két tényező magyarázza. Egyrészt, még a finneknél is hátrábbról indultak, másrészt a szorgalomban, fegyelemben és takarékosságban mindenkit megelőznek. Az előzésük tovább gyorsul, hiszen az egy laksora jutó növekedésük többszöröse az Európa nyugati felén vizsgált 17 országénak.
Van azonban a kelet-ázsiai országok szédületes növekedésének egy harmadik oka is. A népszaporulatuk leállt, illetve a kínaiak erőszakkal megfékezték.
Erről később külön fejezetben írok, mert a közgazdaságtannak egyik alapvető fogyatékossága, hogy az újratermelési folyamatot államokra, és nem lakosokra vetítve vizsgálja.
A 17 ország adatai alapján szólni kell arról, hogy az elmúlt században Európa nyugti felé 7-8 szorosra nőtt az egy laksora jutó jövedelem. Ez a mutató Észak-Amerikában tízszeres, és a Távol-Keleten húszszoros. Ez a jövedelemnövekedési sebesség száz év alatt nagyobb növekedést eredményezett, mint fajunk történetében összesen. Több embert tett gazdaggá, mint amennyi az ipari forradalom előtt élt.
E szédületes eredmény másik oldalán azonban az áll, hogy az emberiség kétötöde azonban robbanásszerűen gyarapodott. Ezért, és azért, mert életviteli kultúrája alkalmatlan a gyors növekedésre, továbbra is képtelen volt az egy lakosra jutó jövedelmét jelentősen javítani.
Ezt is külön fejezetben fejtem ki részletesen, itt csak annyit, hogy a közgazdaságtan máig nem vallotta be, hogy a százalékokkal növekedő népesség eleve lehetetlenné teszi az érintettek jólétének javulását.
A LEGFONTOSABB TERMELŐSZEKTOR A SZELLEMI VAGYONT NÖVLŐ
Azt ugyan a klasszikus közgazdaságtan sem tagadja, hogy a tudás növekedése pozitív jelenség, de nem vonja le az ebből fakadó következtetést, hogy a tudásvagyon növelése ugyanolyan értéktermelő tevékenység, mint amit eddig is annak számolt el.
Még az sem vonhatja senki kétségbe, hogy a modern társadalom számára a szellemi vagyonának növelése a siker kulcsa. Ennek ellenére a nem vállalati szektorban folyó kutatást, és az oktatást fogyasztásként számolja el. A társadalom szellemi vagyonát nem tekinti a nemzeti vagyon részének.
Minderre az a magyarázat, hogy a közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom gazdaságtudománya volt. Abban a társadalomban a növekedés egyetlen szűk keresztmetszete a tőkehiány volt. A tőkehiánnyal szemben az iparosodó társadalmakban mind a munkaerő mennyiségében, mint a minőségben túlkínálat volt, több annál, amit a társadalom hasznosítani tudott. Az ipari forradalom vívmányaira épülő társadalmat a munkaerő fölös mennyisége és minősége jellemezte. Ezért volt lehetséges a munkaerő újratermelését figyelmen kívül hagyni, és a gazdasági folyamatokat leegyszerűsíteni a profittermelést maximalizálóra.
Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a spontán népszaporulat még a létszám újratermelését sem biztosítja, a minőségével szemben jelentkező társadalmi igény pedig kielégíthetetlen. Közgazdász létemre azt merem mondani, hogy a jelenkori fejlett társadalom gazdasági mozgásmechanizmusát jobban le lehet írni, meg lehet érteni, ha a profitorientációt kezeljük mellékesen, és az elsődleges társadalmi célnak a munkaerő mennyiségi újratermelését biztosítjuk, és minőségének maximalizálására orientálunk. A közgazdaságtan azonban ennek éppen az ellenkezőjét teszi.
Mindjárt hozzáteszem, hogy nem gondolok a profit mellőzésére, csak arra, hogy a fejlett társadalmakban a kisebbik hiba volna. Ezt bizonyítja a kelet-európai társadalmak tapasztalata. A bolsevik rendszer eredendő hibája volt, hogy kikapcsolta a nyereségorientációt, a profitot. Ez ugyan súlyos hibája volt. Azt kellett volna tenni, amit Kína megtett, a gazdaságban érvényesíteni a piaci mechanizmust, a nyereségérdekeltséget. Ennek ellenére a bolsevik rendszer a jelenlegi elszabadult kapitalizmushoz viszonyítva a kisebbik rossz volt. A kelet-európai, a pravoszláv és a közé-ázsiai mohamedán országokban a politikai liberalizmus a nagyobbik rossz a politikai diktatúrával összevetve.
Vegyük csak a volt Szovjetunió ortodox keresztény szláv államait. Fehér-oroszország és Ukrajna a bolsevik rendszeréhez viszonyítva, katasztrofálisan működik. Oroszország is, de nem annyira. Mindhárom országban példa nélküli mértékben csökken a lakosság száma, nő a halandóság. Az erkölcsi állapotok sokkal rosszabbak, mint a politikai terror idején voltak. A jövedelmek differenciálódása tartósan elviselhetetlen. A leszakadó réteg egyre szélesül, és bármikor robbanhat. Mindez annak ellenére, hogy a hadikiadások a 25 százalékról ötödére estek. Oroszországban azért jobb a gazdasági helyzet, mert a magasabb olajárakra épülhet a gazdaság. Olaj, és földgáz nélkül Oroszország katasztrofális állapotban volna.
Hasonló a helyzet a közpép-ázsiai mohamedán kultúrkörbe tartozó országokban. Ezek lakossága a térség legjobban élő, leginkább iskolázott részét jelentették. Ahol nincs olaj ma már nem jobb a társalmi és gazdasági helyzet, mint a többi, olajjal nem rendelkező mohamedán országban.
Ez sem jelenti, hogy a bolsevik rendszer a legjobb megoldás, csak azt, hogy a jelenleginél kevésbé rossz volt.
A liberális közgazdaságtan az érintett ország kultúrájától és gazdasági fejlettségétől független receptet ajánl, azt, ami sikerrel működött az ipari forradalom után, a világ népességének nagy többségét kizsákmányoló, a felesleges munkaerejének jelentős hányadát exportálni tudó, imperialista Nyugaton.
Sem a történészek, sem a közgazdászok nem vetették fel a kérdést, hogy mi lett volna a tőkés polgári társadalmak sorsa, ha nincs gyarmati kizsákmányolás, ha nem sokszorozódik meg a Nyugat élettere a két Amerikával. Szó sem lehetett volna az elért sikerről. Európa nyugati felének felemelkedése az ipari forradalmat követő közel háromszáz év során, parazita társadalmi jelenség volt
A társadalmak önerejükből történő gazdagodását, fajunk történetében először, a tudományos és technikai forradalom eredményei tették lehetővé.
Térjünk azonban vissza a megelőző száz év siker országaihoz.
A siker országok közös jellemzője, hogy az iskolarendszerek rangsorában is ezek a listavezetők.
Van-e e két eredményesség között logikai kapcsolat?
Minden bizonnyal van. Ezen országokban ugyan a legdrágább a munkaerő, nemcsak a bére, hanem az adója is magas. Ennek ellenére a hatékonyságához viszonyítva a legolcsóbb.
A közgazdaságtan még ma is az ipari forradalom szülte gyáripar munkaerőigényénél tart. Abban a munkaerő minősége nem játszott fontos szerepet, csak az volt a fontos, hogy minél olcsóbb legyen. Az angol gyáriparnak nagyon megfelelt az indiai munkás. A Tudományos és technikai forradalom azonban teljesen megfordította a munkaerővel szemben támasztott igényt. A gyenge minőségi munkaerő olcsón sem kell. A vállalkozói szektor csillagászati árakat is megad a kiváló munkaerőért, a gyenge minőséget pedig közel sem engedi magához. Ez ugyan általános világjenség, a közgazdászok mégsem hajlandók tudomásul venni. A foglalkoztatáson a bérek csökkentésével akarnak javítani.
Minden országban általános jelenég, hogy a gyenge minőségű munkaerőben, kegyen a bármilyen olcsó felesleg van, nagyon alacsony a munkára fogottságuk, ezzel szemben az átlaghoz képes egyre jobban dráguló minőségű munkaerőben hiány van. A munkaadók kénytelenek egymásra ígérni, a bérüket emelni. E tény ellenére a közgazdászok továbbra is a munkaerő árának csökkentésével akarják élénkíteni irántuk a keresletet.
A foglalkoztatást csak a munkaerő minőségének javításával lehet javítani.
A munkaerő minőségét három tényező eredője határozza meg. Ezek: a tudása, a képessége és az erkölcse. Kezdem az utóbbival, az erkölcsével. Ezen az adott kulturális környezetben nagyon nehezen és lassan lehet javítani. Az erkölcs lényegében kulturális adottság. Abban a tekintetben nem várható változás. A munkaerkölcsben, általában az erkölcsös magatartásban a skandinávokhoz nem fog a dél-mediterrán munkaerő felzárkózni. Ez a magyarázata annak a már korábban tárgyalt jelenségnek, hogy a skandinávok teljesítménye sokkal jobb, mint a keleti szlávoké, vagy a dél-olaszoké. Ennek ellenére marad két jelentős eszköz az erkölcsi színvonal javítására. Az egyik a magas foglalkoztatás, a másik az oktatás.
Nincs ugyanis nagyobb erkölcsrontó, mint a tartós munkanélküliség. Ahol ez jelentős, ott az erkölcsi állapotok gyenge lábon állnak, nemcsak a közvetlenül érintettek, de az egész társadalom erkölcsére romboló hatással van. Ez jelent meg nálunk is a rendszerváltás után.
Ahol magas a foglalkoztatás, viszonylag jobbak az erkölcsök, ahol alacsony rosszabbak.
Erről azonban később.
Az is egyértelmű, hogy minden társadalomban sokkal gyengébb az erkölcs az alacsonyan iskolázottak körében, és sokkal erősebb a magasan iskolázottak között. De ezen belül az is fontos, hogy az iskolarendszerben kapjon hangsúlyt az erkölcsi magatartás.
Az iskolarendszernek a viselkedési kultúrára és a munkaerő minőségre gyakorolt közvetett hatása még jelentősebb. A képzettebb munkaerő biztosabban kap munkát, ha pedig dolgozhat, akkor erkölcsösebb lesz.
Sokszor idéztem az első, az 1950-es japán költségvetést. Ezt akkor még a megszálló erők parancsnokának Mc Arthurnak kellett bemutatni jóváhagyásra. Neki feltűnt, hogy az oktatásra szánt összeget jelentősen megemelték.
Megkérdezte: maguknak nincs mit enni, romban vannak a házaik, és oktatásra költik a pénzüket?
A japán pénzügyminiszter így felelt: Éppen azért, táborok úr. Ha enni és lakni akarunk, akkor elsőször tanulnunk kell.
Ez a hozzáállás a japán gazdasági csoda kulcsa.
A mi pénzügyeseinknek minden bajban a nagyobb takarékoskodás jut az eszükbe.
Maradjunk abban, ha az elmúlt száz év minden tapasztalata azt igazolja, hogy az eredményhez mindenek előtt jó iskolarendszer kell, akkor higgyük el, hogy az iskolában termelik meg a pedagógusok és tanulók a jövő feltételeit.
Ezen az úton azzal kellene kezdeni, hogy vagyonnak értékeljük a tudást, az oktatást pedig nem fogyasztásnak, hanem vagyongyarapításnak kell kezelni.
Záró megjegyzésem, hogy nemcsak a jó oktatási rendszer javítja a munkavállalás lehetőségét, de fordítva is legalább annyira igaz, hogy jó iskolarendszer csak magas foglalkoztatás, és megfelelő szülői háttér mellett lehetséges.
Nagy örömmel olvastam a Népszabadságban, a Mond meg ki vagy, megmondom, mit tudsz, cím alatt megjelent cikket. Nem a tartalma, lepett meg, ami legfeljebb számszerűsítette azt, amit tudnak a szülők, hanem a tény, hogy valakik, végre kimondták az igazságot: Az iskolák teljesítménye alapvetően attól függ, milyen szülői környezetből érkeznek a diákok.
Idézek.
„Erősebben hat egy iskola átlagteljesítményére, hogy milyen családi hátterű diákok járnak oda…”
„A 2008-as vizsgálat ismét rámutatott az egyes települések és iskolák közti óriási teljesítménykülönbségre. A 6., és a 8. évfolyamosok esetében matematikából 53-57, szövegértésből 59-62 pontnyi a különbség a községi és a fővárosi tanulók átlagteljesítménye között, a 10. évfolyamra az eltérés már 87, illetve 98 pontra nő.”
Pongrácz László, az Oktatási Hivatal főosztályvezetője véleményét idézi a cikk. „Ahogy viszont emelkedik a családháttér-index, úgy javul a teljesítmény is. Ez az egyenes meredeken emelkedik, vagyis a szociokulturális tényezőnek igen erőteljes a hatásuk a diákok teljesítményére. Ráadásul, a 6., a 8. és 10. osztályba n hasonlóan meredek, tehát az iskola nem kompenzál jóformán semmit az otthonról hozott háttéren és az ebből fakadó teljesítményen.”
Jó volt olvasni, hogy végre a szakember, a szaktudósok által készített tanulmány alapján kimondta azt, amit szinte mindenki tudott.
Ezek az adatok azonban nem mutatják meg, hogy mibe kerül a magyar társadalomnak, hogy csak a magasan képzett és jól kereső szülők gyermekeiből lehatnak olyan állampolgárok, akikre a felzárkózás érdekében számítani lehet. Ez csak akkor derülne ki, ha olyan felmérések is készülnének, amelyek azt mutatják, hogy a jó családi háttérben született gyermekekből milyen munkaerő lett a munkába állásuk után öt, majd tíz évvel. Vagyis, mennyit ér a társadalom számára az 50, illetve 100 ponttal jobb iskolai teljesítmény, illetve milyen veszteség származik abból, ha ennyivel kisebb.
A rendszerváltás óta folyó munkaerő politika katasztrofális hatását azonban az világítaná meg, ha azt is felmérnék, hogyan szerepelnek a tartósan munkanélküli szülők gyermekei az iskolába, utána pedig a munkaerőpiacon. Ezek átlagos munkaerőértéke ugyanis, véleményem szerint, negatív. Az ebből származó társadalmi kár évente, legkevesebb 1000 milliárd forint.
Mindezt azért írtam vastag betűkkel, mert minden bajunk eredendő oka, hogy a liberális gazdaságpolitika a rendszerváltás során, másfélmillió munkást kizárt a legális társadalmi munkamegosztásból.
Visszatérve az oktatáspolitikára. A jelenkor fejlett társadalmainak jövője elsősorban attól függ, hogy milyen munkaerőt termel. Mint az idézett cikkből is kiderül a munkaerő minősége, elsősorban attól függ, hogy milyen szülői környezetből kerül ki a következő nemzedék.
Ezt jelentősen csak három módon lehet javítani. A magas foglalkoztatással, a születési struktúra javításával és a gyengébb családi környezetből származó gyerekek oktatásának megkülönböztetett támogatás.
A tartós munkanélküli családokban született gyermekek várható életteljesítménye minden társadalomban katasztrofálisan gyenge, sőt rossz. Ennek érekében az első feladat: szinte felszámolni a tartós munkanélküliséget. Azt más anyagban bizonyítottam, hogy a tartós munkanélküliség nagyobb kárt okoz, mint amilyen költséggel ki lehetne küszöbölni. A munkaerőpiacon olyan szabályozást kell bevezetni, ami a tartós munkanélkülieket akkor is foglalkoztatja, ha a bérüket az adóból le lehetne vonni. A tartós munkanélküliségből fakadó közvetlen és közvetett, azonnal és későbbi kár nagyságrenddel nagyobb, mint az ilyen munkaerő bérköltsége. A rendszerváltás óta eltelt közel húsz esztendő nem volt elég arra, hogy kiszámolják, mennyi kár származik a tartós munkanélküliségből.
Bizonyításként elég volna a tény is, hogy a világ első tíz olyan országában, ahol a múlt század során tízszeresnél jobban nőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, illetve amelyiket az iskolarendszere alapján a legjobbak közé sorolnak, mindegyikben az átlagnál lényegesen magasabb a foglalkoztatás. De ezeket az is jellemzi, hogy magas az adóelvonásuk, és alacsony a jövedelmek differenciáltsága.
Az iskolarendszer teljesítménye tehát elsősorban attól függ, hogy milyen magas a munkára fogottság.
Ha a politikai hatalom birtokosa, aki történetesen, hét éven keresztül baloldalinak vallotta magát, csak azt értené meg, hogy a foglalkoztatás magas szintje minden baloldaliság alapja, nem tartanánk itt.
Azt, hogy az elsődleges feladat egymillió új munkahely teremtése, a jobboldali Fidesz hirdeti. He ennek felét megvalósítja, ez lesz a rendszerváltás óta, messze legjobb kormány.
Ez alatt az kell érteni, hogy a szülők iskolázottsága, jövedelme és lakhelye alapján milyen a születések megosztottsága.
A tudományos és technikai forradalom e tekintetben is fordulatot hozott. Eddig minden társadalomban a szülők társadalmi és anyagi helyzetétől többé-kevésbé azonos volt a gyermekvállalás. Demográfiai különbséget két tényező okozott. 1. A családok anyagi helyzetétől függően alakult a halandóság. A szegények gyorsabban haltak. A fő halálok, közvetlenül és közvetve, a szegénység volt.
2. A városokban sokkal magasabb volt a halandóság. Ez a járványok gyorsabb terjedésével, és a városi közművek hiányával magyarázható. A történelem során a városi lakosság tartósan sehol nem tudta a magas születési arány ellenére fenntartani a népességét, azt mindig a falvakról történő beáramlás pótolta.
A tudományos és technikai forradalom a demográfiában is fordulatot hozott. A nők gyermekvállalása negyedére csökkent. A csökkenés éppen a magasan képzett és jól kereső rétegekben nagyobb, és a gyermekvállalás a leszakadt réteghez tartozó családokban továbbra is nagyon magas. Az ebből fakadó társadalmi kőár felmérhetetlen minden olyan országban, amelyikben a leszakadt réteg többsége olyan kultúrához tartozik, amelyik szervesen eleve nehezen kapcsolható be a dinamikusan fejlődő társadalomba.
Minden társadalomban a gyermekvállalás nagysága fordítottan arányos a szülők szociokulturális színvonalával. Ez fakad a fajunk demográfiai törvényéből. Az ember túlszaporodó fajta mindaddig, amíg az iskolázottsága és a jövedelme el nem ér bizonyos szintet, és nincs megoldva az olcsó és egyszerű fogamzásgátlás. Ha e két feltétel egyike nem áll fent, beáll a túlszaporodása. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt e két feltétel mindegyike hiányzott. A túlnépesedés fékezése volt minden osztálytársadalom feladata. Ez a feladatát a többség nyomorának növelésével, a tömegek kizsákmányolásával, a szervezett emberpusztítással, és a tudás elfojtásával érte le. A tudományos és technikai forradalom azonban a fejlett társadalmakban mindkét akadályt elhárította. A tudomány megoldotta az olcsó és biztos fogamzásgátlást, a technika pedig olyan iskolázottságot és jólétet teremtett, amiben a gyermekvállalás még a létszám fenntartását sem biztosítja.
A túlszaporodás veszélye ott szűnik meg, ahol az iskolázottság túllépi a 12 évet, a jólét pedig a 10 ezer eurót. Ahol ez a színt a lakosság egészére létrejön, leáll a népszaporulat. A probléma azonban egyrészt minden olyan társadalomban fennáll, amelyikben jelentős réteg iskolázottsága és jövedelme nem éri el a fenti szintet, és minden olyan társdalomban katasztrofális a túlnépesedés, amelyikben sem az átlagos iskolázottság, sem az egy lakosra jutó jövedelem nem éri el a kívánt szintet. Ez vonatkozna az emberiség négyötödére, ha Kínában nem kényszeríttették volna alacsony szintre a gyermekvállalást. Így csak a világ népességének háromötöde szaporodik elviselhetetlen mértékben.
A leszakadt réteg túlszaporodása számos országban, nálunk különösen, olyan nagy probléma, hogy a kifejtése külön fejezetet igényel.
A születéssel hozott képességek többé-kevésbé azonos arányban jelennek meg minden társadalmi rétegben. Mivel a társadalom fejlettségével együtt nő a veleszületett képességek feltárásának és kiképzésének a jelentősége, egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy a jelentős hányadot jelentő leszakadt rétegben születettek képességei feltáratlanul maradjanak. A széles leszakadt réteg, a tartós munkanélküliség a legnagyobb társadalmi veszteséget azzal okozza, hogy az általuk vállalt sok gyermek szinte egésze elveszik a társadalom számára. Azt a veszteséget az állam csak azzal mérsékelheti, ha az ilyen rétegben születet gyermekek nevelésében, iskoláztatásában igen erős pozitív állami támogatást alkalmaz.
Jelenleg, Magyarországon a születések fele a társadalom alsó harmadában, negyede pedig az alsó tizedében születik. Ezek iskolázása csak akkor nem lesz katasztrofálisan eredménytelen, ha az állam az ilyen gyerekek iskolázását megkülönböztetett módon támogatja.
Magyarország a bolsevista időszak első felében keményen élt a munkás és paraszt gyerekek beiskolázásának adminisztratív támogatásával, sőt a felsőoktatásból a korábbi rendszer híveinek tartottak kizárásával. Erkölcsileg ezt lehet helyteleníteni, de az eredményét nem lehat tagadni. A két háború közti úri társadalomban már a középiskolák is szinte csak az úri középosztály és a zsidó polgárság gyermekei számára voltak nyitva. A munkás és a paraszt rétegek gyerekeit nem kellett adminisztratív eszközökkel kizárni, kizárta őket a nyomor. A 30-as évek elején a fiuk 4.2, a lányok 0.6 százaléka jutott el az érettségiek, vagyis a 12. osztályig. A munkás és paraszt fiuk tették ki a korosztály 85 százalékát, de csak 1 százalékuk érettségizett. A lányok között az egy ezreléket sem érték el. Erről azonban tized annyit nem beszélnek, mint a Rákosi-rendszerben az osztályidegennek tartottak egyetemre jutási nehézségeiről, akik az adminisztratív korlátozás ellenére a társadalmi arányukhoz képest, az egyetemeken is túl voltak reprezentálva.
A leszakadt rétegek számára a családi pótlék nagyágát össze kell kötni a tanulási eredményekkel. Az iskoláztatás elhanyagolása estében fél, a sikere estén kétszeres családi pótlék lenne indokolt.
Más alkalommal fejtem ki részletesen az olyan öregkori ellátási javaslatomat, ami szerint az iskoláztatási eredménnyel arányos öregkori ellátást kell a tartósan munkanélküliek számára bevezetni. Ennek a rétegnek ugyanis nem lesz legális nyugdíja, viszont erről, ha munkát húsz éve keresztül nem biztosítottunk, a gyermekeik iskoláztatásával érhessék el, hogy öregkori támogatás kaphassanak.
A közgazdaságtan ezt a társadalmi alapfeladatot másokra bízta. A társadalom lakosságának nagysága nem szerepel, ezt másik tudomány feladatának tekinti. Márpedig minden társadalom eső feladata, hogy a lakosság létszámát a társadalmi igényéhez igazítva alakítsa.
Hat éve ismertem fel, hogy a gyűjtögetésről a termelése való áttérés olyan mértékben növelte a lakosság életképességét, hogy a fajunkat jellemző gyermekvállalás mellett állandóvá vált a túlnépesedés. Az életviszonyok minden javulása csak fokozta a túlnépesedést. Ebből fakadt aztán minden osztálytársadalom közös feladata, a túlnépesedés féken tartása.
Az első agrártechnikai forradalom és a közelmúlt tudományos és technikai forradalom között eltelt ötezer év során a térségek eltartó képessége legfeljebb évi tized, esetleg ezred százalékkal gyarapodhatott. Ezzel szemben a spontán népszaporulat egész százalékok lettek volna. Ilyen növekedés azonban még egyetlen generáción belül is eltarthatatlanná vált volna. A gyors népszaporulat gyorsan ellehetetlenüléshez vezetett volna. Ennek ellenére a közgazdaságtan figyelmét elkerülte az adott térség eltartó képességének problémája. Pedig az üzemgazdaságtan kezdettől fogva számolt az optimális kapacitás szerepével.
A közgazdaságtannak is arra kell épülnie, hogy a társdalom feladata a lakosság létszámát az eltartó képesség optimumán tartani. Az osztálytársadalmak ezt a feladatukat csak úgy tudták teljesíteni, ha a spontán népszaporulatot féken tartottak. Ezt minden osztálytársadalom, függetlenül attól, hogy milyenek voltak a tulajdonviszonyok, kik képezték az uralkodó osztályt, négy eszközt kellett működtetni.
1. Fokozni kellett a nagy többség nyomorát. Ez jelentette a népszaporulat egyik nagy fékjét. A kizsákmányolás, a dolgozók által létrehozott érték jelentős hányadának elvonása tehát a túlnépesedésből fakadó szükségszerűség volt. A lakossági fogyasztás minden javulása népszaporulatot teremtett volna.
2. Az erőforrások jelentős hányadát hadviselésre kellett fordítani. Ezzelnemcsak jelentős jövedelmet és munkaerőt vontak el a fogyasztás és a termelés elől, hanem jelentős mértékben növelték a hadviseléssel járó halálozást. Még nem számolt utána egyetlen történész, hogy fegyverkezés és hadviselés nélkül micsoda népességrobbanás következett volna be.
3. A dolgozó többségtől elvont jövedelem nagy többségét improduktív, az életviszonyokat nem javító célokra, luxusra, kincsképzésekre kellett elpocsékolni. A gazdaságtörténészek sem keresték az okát, hogy miért volt minden osztálytársadalomra jellemző a felhalmozásra alkalmas források elpocsékolása. Mert a társadalom produktív módon még annyit sem fogyaszthatott, amennyit termelt. Ezért a termelőkapacitások növelése csak növelte volna a spontán népszaporulatot.
4. Üldözni kellett a tudásvágyat, még inkább a jobbító szándékot. Nemcsak a zsidó-keresztény, de minden kultúrában bűn volt a tudásvágy. Fajunk ötezer éven keresztül olyan stádiumban élt, amiben a fejlett agyának kapacitását életveszélyes volt kiszabadítani. Az emberiség legfejlettebb ötöde azonban a 20. század derekára eljutott odáig, hogy megoldotta az olcsó és biztos fogamzásgátlást, és olyan iskolázott lett, hogy már nem vállal több gyermeket annál, amire a társadalomnak szüksége van.
Az emberiség iskolázott és gazdag ötöde számára az osztálytársadalmak kora lezárult, ezek társadalmainak nem kell a népszaporulat ellen védekezni.
Érdekes, hogy a tudományok soha nem tapasztalt diadala közepett, egyetlen tudós sem látta előre, sőt ma sem ismerte fel, hogy miért, és mikor szűnnek meg az osztálytársadalmak.
A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmat hozott létre a világ fejlett ötödében, megszűnt a túlnépesedéstől való félelem. Ugyanakkor a négyötödében nemcsak felgyorsult, de nem is képesek védekezni ellene. Csak két kivétel van. A három kelet-európai pravoszláv országban csökken a lakosság, Kínában pedig példátlan erőszakkal fékezték meg.
A történészek az első jelenséget nem magyarázzák, a másodikon meg csak botránkoznak.
A három pravoszláv ország esetében azt kell tudomásul venni, hogy a kultúrájuk ugyan eleve alkalmatlan a felzárkózásra, hiszen éppen ellentétes a viselkedésük a puritánokéval, ugyanakkor diadalként élték át a számukra a kisebbik rosszat jelentő bolsevik rendszert, ugyan továbbra is szegénynek, de erősnek érezhették magukat. Most nemcsak még szegényebbek, ugyanakkor erőtlenek lettek. Együtt még csak valahogy megélhettek volna, de a gazdag nyersanyagforrásokból származó bányajáradékot, csak az oroszok élvezhetik. De azok sem képesek a racionális felhasználására.
Kína pedig az első kultúra a világon, amelyik képes volt arra, hogy tudatosan állítsa a túlnépesedését. Ez a csoda tette lehetővé a világtörténelem legnagyobb csodáját, másfél milliárd emberrel ötven év alatt, a valaha elért gazdasági növekedés háromszorosával, felzárkózni a világgazdaság centrumához.
Azt nem vált ismertté, hogy mennyire voltak a kínai vezetők tudatában annak, hogy milyen jelentősége lesz a népszaporulat lefékezését eredményező tettüknek, és mennyire csak a túlnépesedett kelet-ázsiai kultúra reflexe alapján, az előttük álló feladat megoldása érdekében cselekedtek. Ez is joggal tételezhető fel, hiszen Kelet-Ázsia évezredek óta küzd a túlnépesedés ellen. Az ő kultúrájukban nem megbotránkoztató a családtervezésbe való állami beavatkozás. A nyugati, keresztény kultúra azonban még a családtervezés önként vállalt formáit is elutasítja. A társdalom tudománya pedig máig nem ismerte fel, hogy minden adott technikai bázison, minden térségnek van optimális eltartó képessége, amitől való durva eltérések sértik a társadalom érekét.
A klasszikus közgazdaságtannak egyik alapvető elvi hibája, hogy nem az egyén, hanem az állam gyarapodását tekinti céljának. Az állam célja csak az egyének kollektív céljának a szolgálata lehet. Ezért az állam célja nem a közösség erejének, hanem a tagjai érdekének a szolgálata. Ezért a közgazdaságtannak az egy lakosra jutó jövedelmet, vagyont, iskolázottságot és a várható élettartam az alakulását kell szem előtt tartani.
A közgazdaságtan az egylakosra jutó vagyont nem méri, az iskolázottságot, a várható élettartamot pedig nem veszi figyelembe. Amennyiben legalább az egy laksora jutó vagyont helyesen mérné, és az alakulását figyelembe venné, kiderülne, hogy a gyors népességnövekedés kizárja az egy lakosra jutó bővített újratermelést.
Az egy laksora jutó nemzeti vagyon megállapításánál figyelembe sem vesszük a szellemi vagyont is, aminek alakulása, a társadalom teljesítménye szempontjából, a fejlett társadalmakban a fizikai vagyonnál is fontosabb.
Ezt azért kellene kiszámolni, mert körülbelül ezzel járna, ha a jelenlegi leszakadt rétegben nem volna a megélhetési célok egyike a minél több gyermek felelőtlen vállalása. Tartósan nem kevésbé veszélyes, mint az egy százalékos növekedés. Évtizedeken keresztül egyik sem tartható. Az időleges fenntartásának a társadalmi költsége azonban ellentétes. Amíg a növekedés minden egy százaléka, a vagyon szintjének tartása érdekében három százalék nagyságú nemzeti jövedelemnövekedést emészt fel, minden egy százalékos csökkenés viszont ekkora vagyonképzést takarít meg. Ennek következtében az a társadalom, amelyikben évi egy százalékkal nő a népesség, három százalékos nemzeti jövedelemnövekedés szükséges ahhoz, hogy az egy laksora jutó jövedelem szintje tartható legyen. Ezzel szemben az olyan társadalom, ahol évente egy százalékkal csökken a lakosság, három százalékos nemzeti jövedelem csökkenés mellett is tartani tudja mind a jövedelem, mind a vagyon egy lakosra jutó szintjét. Ezt mutatta az egy laksora jutó fogyasztás alakulásában japán és az Egyesült Államok összevetése. Az elmúl tíz évsorán, hogy Japánban a nemzeti jövedelem növekedése fele volt annak, ami az Egyesült Államokban. Az előbbiben viszont évente közel egy százalékkal csökkent, az utóbbiban közel két százalékkal nőtt a lakosság. Ennek következtében Japánban nőtt gyorsabban az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, mint az Egyesült Államokban.
A közgazdaságtan azzal sem számol, hogy az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont attól függetlenül vizsgáltuk, hogy Japán a világ egyik legjobban túlnépesedett, az Egyesült Államok pedig még messze alatta van a számára optimális népsűrűségnek.
Annak ellenére, hogy az elmúlt száz év során a világ népességének növekedése sokszorosa az évezredeken keresztül tapasztaltnak, a népesség növekedés gazdasági következményeivel nem számol a közgazdaságtudomány. Ezt rábízza a természetvédőkre, a zöldekre, akik a környezetszennyezést, a természetvédelmet a népesség sűrűsége és növekedése figyelmen kívül hagyásával, csupán a technikai hatások kivédésével akarják megoldani. Azt fel sem merik vetni, hogy a természetnek a népesség számával szemen van a legkisebb tűrőképessége.
A szegény társadalmak ugyan kisebb kárt tesznek a természeti környezetben, de egyrészt az a kár is bizonyos népsűrűség után már nem viselhető el, másrészt szegénységük folytán nincs forrásuk a természetvédelemre. A gazdag társadalmak ugyan több kár okoznak, de bőven van forrásuk az általuk okozott károk mérséklésére, jóvátételére. A természetvédőknek nemcsak a károk minimalizálást, hanem a károk, és azok elhárításának az egyenlege alapján kellene vizsgálni.
Ezzel kapcsolatban vetem fel, hogy a felmelegedés ugyan nem lebecsülendő veszély, de tized annyi kihatása nem lesz az emberisé jövőéjére, mint az a tény, hogy a következő ötven évben minimálisan további kétmilliárddal nő az emberiség létszáma. Ennek hatása nagyságrendekkel többe fog kerülni, mint amennyi költséghatása a felmelegedésnek lesz.
A jelenkori fejlett társadalmakban a lakosság számának alakulása másodlagossá vált annak struktúrája mellett.Az új generációtársadalmi értéke sokkal inkább függ annak minőségétől, mint a mennyiségétől. Ugyanannyi születét követhet nagyságrendi értékkülönbség attól függően, hogy milyen a mögöttük álló családi struktúra. Ebből fakadóan semmi értelme a születések számának alapján vizsgálni a lakosság, a munkaerő újratermelését. Ennek csak akkor volna elfogadható mérési módszer, ha a születési ráta minden iskolázottsági és jövedelmi szintű családnál azonos volna. Ez azonban sehol nincs így, pedig alapvető társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy ott szülessen több gyermek, ahol azok várható társadalmi értéke nagyobb.
A jelenlegi magyar iskolarendszer korábban tárgyalt elemzése azt mutatja, hogy az iskolákban mért oktatási eredmény elsősorban a családok szociokulturális szintjétől függ. Ennek alapján mutatják be, hogy milyen pontkülönbségek vannak a családi körülményektől függően. A lényeget azonban csak akkor érthetnénk meg, ha volna arról is anyagunk, hogy milyen oktatási eredmény, illetve pontszint mellett mekkora a várható életkereset, és a várható költségvetési kapcsolat egyenlege.
Mivel az állam az ilyen adatok ismeretétől fél, nem is végezetet ilyen felméréseket. Ezen adatoknak a megismerése megdöbbentő lenne. Megpróbálom becsülni. Ma az iskoláztatási eredmények felső tizede százmilliókat ér. Az alsó harmadának az átlagértéke pedig negatív. Ezek kevesebbel fognak a nemzeti jövedelem termeléséhez, a nemzeti vagyon növekedéséhez járulni, mint amennyibe a társadalomnak be fognak kerülni.
Joggal tesszük fel a kérdést.
Milyen jövő vár arra a társadalomra, amiben a következő nemzedék harmadának a társadalmi értéke várhatóan negatív lesz?
A válasz olyan elképesztően tragikus, hogy senki sem meri megadni.
Akik pedig állításom kétségbe vonják, számoljanak utána.
A klasszikus közgazdaságtan elavultságát, sok egyéb mellett, bizonyítja az is, ahogyan a munkanélküliséget kezeli. A tőkés osztálytársadalomban a tőkés számára nem okozott gondot a munkanélküliség társadalmi hatása. Ez sem zavarta, ha éhen halnak, hiszen több volt belőle, mint amennyire igényt tartott.
A tudományos és technikai forradalom azonban minőségében más társadalmat teremtett. Annak szüksége van a társadalom egészének erkölcsére, és hogy a minőségi munkaerő utánpótlását minél szélesebb választékból meríthesse. Ebből fakad, hogy a fejlet társadalomnak azokat is megfelelő szinten el kell tartani, akiknek nem képes munkát biztosítani.
A munkanélküliekről való társadalmi gondoskodás tehát nem keresztény erkölcsi kötelesség, hanem a társadalom fontos gazdasági érdeke is.
A piac által nem igényelt munkaerő eltartása azonban csak akkor nem jár elviselhetetlen társadalmi kárral, ha munkához van kötve. Ennek a megértése még mindig nem jutott el a kívánatos szintre. Ezt bizonyítja, hogy szinte minden társadalomban van olyan réteg, amelyik számra a munkaerőpiac nem biztosít munkalehetőséget. Ez a réteg csak a skandináv és a távol-keleti kultúrában nem okoz erős visszafogó féket. Vagyis ott nincs krónikus munkanélküliség, ahol a társadalmi munkaerkölcs olyan kemény, hogy csak kevesen rendezkednek be a munkátlanságra. Minden más kultúrában a társadalomnak, az államnak kell kikényszeríteni, hogy ne legyen jelentős hányadú, tartós munkanélküliség. A világgazdaság centrumához és a fél-perifériához tartozó társadalmakban ehhez az államnak nemcsak elegendő politikai hatalma, de anyagi ereje is van.
A jelenlegi fejlett társadalom csak akkor lehet versenyképes, ha magas szinten tartja a foglalkoztatás, és még ezen belül sincs jelentős hányada a tartósan munkanélkülieknek.
A foglalkoztatáspolitikának tehát kettős célja van.
- Ne legyen munkaerőhiány, de ne legyen jentős arányú a munkanélküliség sem.
- Ne legyen jelentős a tartós munkanélküliség.
Az előbbibe tartozó munkanélküliség társadalmi érdeket szolgál, az utóbbi azt sérti.
Miért jó, ha van minden minőségű munkaerőben némi munkanélküliség?
A teljes foglalkoztatottság mellett még adminisztratív eszközökkel sem lehet féken tartani bérkiáramlást. Az inflációt okoz, amit bürokratikus bérszabályozással és árrögzítéssel kell féken tartani. Mindkettő nemcsak káros, de azt eredményezi, hogy a bérjövedelmek jelentős hányadát nem lehet elkölteni. A pénzfelesleg áruhiány formájában jelenik meg. Ez volt jellemző minden szocialista országban. Ennek a hibáját érezte minden közgazdász és vállalati vezetés a szocialista társadalmakban. Erről szól Kornai János Hiány című könyve, amiben hiánynak jelzi a pénzfelesleget.
Az csak a rendszerváltás után derült ki, hogy a teljes foglalkoztatás az optimálisnak az egyik oldala, és lényegesen kevesebb kárral jár, mint a másik oldala, a jelentős és tartós munkanélküliség.
A teljes foglakoztatás által kiváltott spontán béremelkedést a kormányok csak az átlagbérek szabályozásával tudták fékezni. Ez azt eredményezte, hogy a vállaltok keresték az igénytelen, alacsony bérű munkaerőt is, mert csak ezek alkalmazása tette lehetővé, hogy újabb igényes munkást alkalmazzon. A vállalkozások joggal érezték úgy, hogy számukra nem szükséges, illetve jövedelmet nem hozó munkaerőt is alkalmazzanak. Amennyire az a rendszer irracionálisnak tűnt vállalkozói szinten, annyira jól szolgálta a nagyobb társadalmi érdeket, a piacon normatív feltételek mellett nem igényelt munkaerő foglalkoztatását. Csak a rendszerválást követő alulfoglalkoztatás, és ezen belül a legkevésbé értékes munkaerő elviselhetetlen társadalmi kárt, és költségvetési kiadást okozó tartós munkanélküliség mutatja meg, hogy a túlfoglalkoztatás a kisebbik rossz.
Az elmúlt évek tapasztalatai megmutatták, hogy a tartós munkanélküliség megakadályozásának bármelyik formája kevesebb társadalmi és közvetett pénzügyi kárral jár, mint a fenntartása.
Abból következően, hogy van olyan munkanélküliség, ami több haszonnal, mint költséggel jár, ugyanakkor az optimálisnál nagyobb, és különösen a tartós óriási gazdasági és erkölcsik kárt okoz, nem volna szabad a munkanélküliek számát összeadni, mert nemcsak a hatásuk nagysága ingadozik nagy határok között, de a tartós munkanélküliségnek az előjel is negatív.
A tényleges foglalkoztatási helyzet szempontjából a munkanélküliség százaléka nagyon gyenge minőségű mutató. A nálunk bevezetett formája, a nyilvántartott munkanélküliek százaléka kabaréba illik. Annyi, amennyinek a kormányzat akarja.
Sokkal jobb mutató a munkaképes lakosság foglalkoztatási aránya. Ezzel csak egy baj van. A munkaképes korú tanulókat inaktívnak kezeli, holott ezek a legjobb értéktermelők, a szellemi vagyon termelői. Őket a társadalmi munkamegosztásba fogottakként kellene kezelni.
Az elmúlt ötven év tapasztalata azt mutatja, hogy néhány, a bányajáradékból gazdagodó országtól eltekintve, e mutató és az elért növekedés között van a legszorosabb korreláció. Annak ellenére, hogy ebben a tekintetben sem a maximum az optimum, piaci viszonyok között az optimum is csak igen erős állami beavatkozással érhető el. A szükséges állami beavatkozás mértéke a lakosság munkamoráljától függ. Csak a nyugati kultúrát nézve, a skandináv lakosság számára minimális, a kelet-európai és a latin-amerikai népek számára igen jelentős. De számos országban olyan nagy távolság van egyes etnikumok munkamorálja között, hogy az egységes szabályozás nem működőképes. Ami az egyik kultúrának sok, az a másiknak kevés. Ennek illusztrációja Közép-Európában a cigányság. Számura csak az átlagosnál sokkal erősebb állami támogatás biztosítja a kellő mértékű munkára fogottságot.

Szólj hozzá!

Csökkentse költségeit ! Növelje fénycsövei élettartamát, csökkentse áramfogyasztását egyszerre. Van megoldás:www.energiatakarekos.com

A bejegyzés trackback címe:

https://kopatsysandorgondolatai.blog.hu/api/trackback/id/tr921114704

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.