Kopátsy Sándor             EE                 1999. május 2.

CSALÁDI HÁZ

BEVEZETŐ

A modern társadalomban a lakosság egyik legfontosabb és mindenképpen  legnagyobb fogyasztási igénye a lakás. Amíg a gazdagok jövedelméből egyre kisebb  hányad elegendő az élelemre és a ruházkodásra, addig a lakás ára és fenntartása a jövedelemhez viszonyítva is egyre többe kerül. A jelenkori gazdag társadalmakban nem abban van a magas és a közepes jövedelműek között a nagy különbség, hogyan táplálkoznak, hogyan ruházkodnak, hanem abban, hogy hol és hogyan laknak. Ez a jelenség annál karakterisztikusabb, azt minél képzettebb rétegen belül vizsgáljuk.

Nem csoda, hogy a szocialista rendszer botladozott a lakáspolitikában, hiszen a célját az alapvető fogyasztási igények kielégítésében látta. A jelszava: Senki ne éhezzen, senki ne fázzon, és mindenkinek legyen lakása. Ezekről az alapvető igényekről az állam kötelessége gondoskodni. Az is naiv hit volt, hogy mindenki ugyanazt akarja enni, hogy mindenki ugyanúgy akar ruházkodni, de még sokkal nagyobb tévedés volt az, hogy mindenki ugyanúgy akar lakni. A központi lakásellátás azért bizonyult végzetes hibának, mert ezen a téren a fejlődéssel együtt a jövedelmekhez viszonyítva nem csökkennek, hanem nőnek és variálódnak az igények.

- Az igényes üzemi konyha a nagy többség igényeit kielégíti. Sokan bizonyultak olyanoknak, akik kényelmi és anyagi szempont alapján jó  megoldásnak találták a munkahelyi étkeztetést. Jellemző módon ez a tendencia még a nagyon gazdag országokban is teret nyert. A McDonald büfék sikere ugyancsak az étkezésben jelentkező univerzális igényből csinált világméretű sikervállalkozást.

- A ruházkodásban ugyan már sokkal változatosabbak az igények, mint az étkezésben, de ott ez azért nem okoz problémát, mert erre a célra a jövedelmekből egyre kevesebbet fordítanak. Elég arra gondolni, hogy a történelem során a lakosság óriási többsége azonos ruhába járt. Nemcsak a szegénység kényszerítette ki az azonos munkaruhát, de az ünnepek pazar ruhái is egyformák voltak. Régen a ruházkodás csak az osztályhelyzetet árulta el, az azon belüli jövedelmi viszonyokat alig. A szocializmus kezdeti évtizedei alatt mi is megéltük a trencskó kabát, a nylon ing korszakait.

- Valamikor a nép lakásépítkezésében sem igen jelentkezhetett az individualizmus, az egyéni igény. A falu házai nagyon hasonlítottak egymásra, alig árulták el a lakók anyagi helyzetét. Sokakban még ma is él a romantikus igény, a régi falu, amiben az egyforma, tűzfalukkal, két muskátlis kicsi ablakukkal utcára néző fehér házak sora gyönyörködtetett. Ötven év után ennek nyoma csak a skanzenekben  maradt. Minél gazdagabb lett a világ, az emberek annál inkább eltérő házakat építenek.

Társadalmi rendszertől, ideológiától függetlenül bármely lakáspolitika képtelen volt felismerni, hogy a lakosság lakásigénye nem a múlt tendenciáinak folytatásaként alakul. A lakosság ellenállására kénytelen volt mindegyik eredeti elképzeléseit jelentôsen korrigálni, illetve tudomásul venni, hogy e tekintetben ugyan nagyok a társadalom, az állam kötelességei, de a lakásigény, annak megoldási módja a lakosság akaratán múlik. E téren is a tanulságok levonása ugyan megtörténik a gyakorlatban, a tudomány azonban továbbra is hallgat. A lakosság elsöprő többsége úgy döntött, hogy nem kell neki az állami ingyen lakás, maga akar magának lakást építeni. Ebben nálunk jobban egyetlen más nép nem vizsgázott.

Hazánkban a szocialista lakáspolitika utolsó tíz évének egyik legjelentôsebb, generációkra kiható eredménye volt a saját-kivitelezésű családi házépítés fellendülése. Mint minden nagy eredmény, ez is a magát racionálisnak tartó kormánypolitika hibájának köszönhetô. A házgyárban gyártott, sokszintes, lakótelepi lakáspolitika megváltoztatását nem a szakemberek belátása, hanem a csődjének a nyilvánvalóvá válása és lakosság akarata kényszerítette ki.

A lakáshiány megoldásáért minden baloldali, sôt jóléti politikát folytató kormány felelôsséget érez. Kezdetben a fô megoldásul mindenütt a viszonylag kis területet-igénnyel és fajlagosan kevés infrastruktúrával járó, nagyvállalati kivitelezést igénylô formát választották. Ez volt a jellemzô a nyugati demokráciákban is. Még szélsôségesebb formában, kisebb lakásokat adva jelent meg ez a lakáspolitika a viszonylag szegény, erôltetetten iparosító bolsevik szocialista országokban. Így nálunk is.

A lakótelep építés Nyugaton.

Nyugaton a várostervezôk alaposabb elemzés nélkül elfogadták a tôkés polgárváros múltjának azt a tendenciáját, hogy a polgárság, az értelmiség a városok központjaiban több szintes, sok lakásos házak bérlakásaiban akart lakni. Ezért aztán elôször a lakásokat az egyébként is terület szűkében lévô belvárosokban kívánták felépíteni. Ennek érdekében növelték a szintek számát, az igényes lakások is felhôkarcolókban létesültek. Az emberek azonban a közlekedés fejlôdése után már nem az építészek és a bérlakásokat építô tôkések logikájával gondolkodtak. Minél tehetôsebb volt egy réteg, annál korábban megindult a kertvárosok felé. Többségük eleinte még a belvárosi lakását is megtartotta. A gépkocsi általánossá válása és a helyközi közlekedés kiépülése gyorsította fel a belvárosokból való kiköltözést. A század elején azonban még mindig az maradt a jellemzô, hogy csak a munkások laktak a nagyvárosok peremén, távolabb a munkahelyüktôl. A század során azonban a belvárosokat elhagyták a gazdagok, és azt egyre inkább a legszegényebb, a legkevésbé képzett réteg szállta meg. A módosabb és képzettebb rétegek pedig a nagyobb távolságról való bejárást is vállalva vidékre, a kertvárosi övezetekbe költöztek.

A kevés adót fizetôk és sok állami ellátást igénylôk a belvárosokba költöztek, ott kevés lett az önkormányzatok pénze, ugyanakkor megugrott a bűnözés, ami a menekülést csak tovább gyorsította mindazok számára, akiknek az anyagi helyzete megengedte a kiköltözést. A belvárosokban csak a kis nyugdíjukra szorult öregek maradtak. Ezzel szemben a kertvárosok önkormányzata magas adóhoz jutott, ugyanakkor kevés szociális ellátásra kényszerült, tehát gazdagodott, bôven volt forrásuk a fejlett infrastruktúra kiépítésére, a környezetük szépítésére. Ezzel egyre vonzóbbakká váltak. A régi városmagok elszegényedtek, a kertvárosok ugyanakkor gazdagodtak, szépültek, vonzóbbak lettek.

A városmagokat csak a szolgáltatások térhódítása mentette meg a pusztulástól. A nagy szolgáltató és közigazgatási központok ott telepedtek meg. Ma a legtöbb munkahelyet már nem a külváros, hanem a belváros adja. Korábban a városmagból jártak a városok peremére dolgozni, ma az alvóvárosokból járnak a belvárosi munkahelyre. A lakosság naponkénti áralmása száz év alatt megfordult.

Nem véletlen, hogy a sokszintes lakótelepi településforma elôször az Egyesült Államokban bukott meg. Ott vált elôször általánossá a gépkocsi használat, és ott volt mindig olcsó az üzemanyag.

Mindmáig nem vált felismertté a gépkocsi használatának társadalmi hatása. A nyugati demokráciák az egyik legjobb adóbevételnek tekintik az üzemanyagok magas adóztatását. Ezért drága az, annak ellenére, hogy az ár töredéke a költsége. A piac legelszántabb megszállottai is megfeledkeznek arról, hogy az alapelvük: a természetes, azaz  a költségeket tükröző árarányok esetén valósul meg a legjobban a társadalmi érdek. Ha az érdekük  megkívánja, ők is bátran deformálják az árakat. Nem számolnak azzal, hogy milyen óriási társadalmi elônyök származnak a lakosság nagyobb térbeli mobilitásából, azaz az olcsó üzemanyagból.

A nyugat-európai országok a jóléti társadalmuk építése során alapvetô feladatuknak tekintették a kisebb jövedelmű rétegek lakáshoz juttatását. Ezért aztán állami pénzekbôl nagy lakótelep-építési programokat indítottak el. Sokszintes házakból álló lakótelepeket építettek. Ezek csôdje a gazdag demokráciákban azért jelentkezett viszonylag gyorsan, mert az ilyen lakásokat a magasabb jövedelmű és képzettségű rétegek már eleve igénybe sem vették, ezek a maguk lakásépítési programját valósították meg, azaz a kertes övezetekben kertes családi házakat építettek. Mivel a lakótelepek eleve nem rendelkeztek azokkal a nagy jövedelmű és magasan képzett lakókkal, amelyek vállalhatták volna a lakóközösség önszervezését, a többiek számára a példaadást, a lakótelepek gondjait, fejlesztését, a közbiztonságot a helyi önkormányzatoknak kellett állami forrásokból megoldaniuk. Az önkormányzatok éppen ott nem számíthattak elégséges bevételekre, ahol a legtöbb kiadásuk jelentkezett. Minden kormányzati jóakarat ellenére a lakótelepek egyre jobban lezüllöttek, a munkanélküliség, a rossz iskolák, a deviancia, a bűnözés melegágyai lettek.

Nyugat-Európában csak ott sikerült elkerülni a hibás lakáspolitikát, ahol a lakosság eleve kis településekben, szép természeti környezetben élt. Nem véletlen, hogy a síkvidéki nagyvárosok mindegyike óriási lakótelepeket épített. Az Alpok népei, általában a tagolt terepen lakók pedig ragaszkodtak a kertes települési formához, sôt azt a korábbinál is sokkal magasabb szintre emelték. 

A lakáshelyzet alakulása nálunk.

Mire nálunk beindult, és évente 40-50 ezer lakást produkált az erôszakolt házgyári megoldás, Nyugaton már rádöbbentek e településforma óriási társadalomromboló hatására. Tegyük hozzá: elôbb a lakosság, és csak jól megkésve a kormányzatok ismerték el, hogy e tekintetben is eltévedtek. Ez esetben is a lakosság egészséges ösztöne mutatta meg a jobb megoldást.

Mivel a szocialista országok szegényebbek voltak, és nagy volt bennük e téren is az ügybuzgalom, e hibában is túllépték a gazdag demokráciákat. Ahol a lakótelepeket építô kormányprogramokkal szemben ott álltak a jómódú polgárok, ott nem fajult végzetessé a túlzás. Ők ugyanis oda mentek lakni, ahova akartak. A szocialista országokban ilyen réteg nem lévén, legfeljebb néhány káder foglalta el a tôkés társadalom polgárainak még megmaradt kertes villáit. 

Mi magyarok joggal lehetünk büszkék arra, hogy a lakosság szegénysége ellenére is szembefordult a lakótelep építési mániával. Először, aki tehette kertet vásárolt, arra épített kis házacskákat azzal, hogy legalább hétvégén, szabadsága alatt találkozhasson a természettel, formálhassa a saját környezetét. Az egészséges lakossági igyekezet szerencsére találkozott a kormányzat pénzügyi csôdjével. Mivel elfogyott a forrás ahhoz, hogy évente több tízezer házgyári lakást adjanak a dolgozóknak, kénytelenek voltak ezen a téren is felülvizsgálni a korábbi elképzeléseiket. Elôször megpróbálták a házgyári lakásokat árulni, legalább részben az igénylôkkel megfizettetni. Kiderült, hogy az ilyen lakások kedvéért nem nyúltak az emberek elég mélyen a zsebükbe. Ezért aztán kénytelenek voltak nemcsak eltűri, de hamarosan már nagyon kedvezô hitelekkel támogatni is, a családi házak építését.

A kényszerbôl biztosított házépítési lehetôségekre nemzetközi téren is példátlan lelkesedéssel reagált a magyar lakosság. A földreform óta nem mozdult meg semmiféle célra úgy a magyar nép, mint arra, hogy igényeinek megfelelôbb lakást építsen. Aligha van példa arra a világon, hogy egy nép viszonylag szegényen, döntôen szabadidôben, családi, baráti összefogásból annyi lakást építsen. A 80-as években ezer lakosra közel 70 lakás épült. Ráadásul ezek a lakások méretei meghaladták a lakótelepi lakások kétszeresét, és építésére nagyon sok szabadidőt használtak fel. Nem tudok példát arra, hogy egy nép ilyen arányban szabadidőben és önszervezôdésben oldotta volna meg a lakásproblémáját. Ez a lakásépítési láz volt az egyik magyarázata annak, hogy a 80-as években nálunk hosszabb volt a munkával töltött idô, mint bárhol a nyugati civilizációban. 

A szocialista évtizedek alatt folyó lakásépítést néhány speciális vonás jellemzi:

1. A 60-as évek közepéig nagyon kevés lakás épült. A sztálinizmus gazdaságpolitikája a lakásépítést mint a gyors ipari növekedést és a katonai erôfeszítéseket fékezô célt, másodlagosnak tekintette. A tornyosuló lakásprobléma megoldását két módon akarták elérni:

a. A polgárok nagy lakásait feldarabolták.

b. A falvakban nagyon egyszerű, a múlt igényeinek megfelelô lakások épültek.

A magasabb lakásigények kielégítésére nem is kínálkozott lehetôség. A magyar lakásvagyon deformálódott, az igényes lakások eltűntek a struktúrából.

A rendszer számára egyértelművé vált, hogy a lakáskérdést nem a béreken keresztül, nem mint lakossági megtakarítást, hanem mint állami gondoskodást akarták megoldani.

2. A 60-as és 70-es években sok kis lakótelepi lakás és viszonylag sok hétvégi ház épült. Az egyre feszültebb lakáshiányt, mint minden fejlesztési problémát, nagyüzemi keretek között, szinte csak technikai és politikai szempontokat szem elôtt tartva akarták megoldani. A kormány célja az ipari munkaerô számára elegendô lakás biztosítása volt. Tovább élt az alacsony bér mellett a minimális lakásfeltételek központi forrásokból való biztosítása: alacsony bér, ingyenes lakás, nagyon olcsó közművek.

A lakásproblémának a házgyárakon keresztül történô állami megoldása két meggondoláson alapult:

a. A bolsevik ideológia betegesen ellenzett minden magántulajdont, ennek tekintve a lakosság személyi tulajdonában lévô lakásokat is. Azt tartották, hogy a dolgozók kézbentartása csak akkor biztosítható, ha nincs jelentôs tulajdonuk, ha a lakásukon keresztül is a munkahelyüknek vannak kiszolgáltatva.

b. A bürokrata technokraták csak azt látták, hogy a sokszintes házgyári lakások esetén kisebb nemcsak a területfoglalás, hanem az infrastruktúrával szembeni igény is. Képtelenek voltak megérteni azokat az elônyöket, amivel a saját tulajdonú, kertes családi házak járnak.

A tulajdon utáni vágy, a házgyári életformából való menekülés és a munkahelyen töltött idô rövidsége és viszonylagos kényelme váltotta ki a lakosság körében a hétvégi házak építésének igényét.

a. Hiába volt a bolsevik marxizmus beteges mértében minden tulajdon ellensége, az emberekben az tovább élt, mégha nem is kaphatott  a személyi tulajdon formájában   kielégülést. Ehhez járult az, hogy egyre szélesebb rétegek jövedelme tette lehetôvé a fogyasztói vagyon képzését, illetve a gyarapítását. Ezt csak fokozta az a helyzet, hogy a fogyasztási cikkekkel való ellátásban sem voltak jelen az igényesebb, drágább, sôt még a tartósabb termékek sem. Ha nem is szovjet mértékben, de az áruhiány miatt az átlag feletti jövedelmek elköltése is problémát jelentett. 

b. Az üdülô és bortermelô övezetekben, valamint a nagyvárosok környékén gomba módra szaporodtak el az apró kertekben felépített igénytelen, kis házacskák. Az egyszerű embereket ezek vonták el a kocsmák és a meccsek világától, jelentettek egészséget és sikerélményt nyújtó elfoglaltságot a betegesen koncentrált nagyüzemek elidegenítô világával szemben.

3. Az utolsó tizenöt év során sok lakás épült, fôleg saját kivitelezésben. Szerencsére a kormányzat felismerte, hogy még a nagyon kedvezô hitelek és szociális támogatások mellett is olcsóbbak így a lakások, mint a házgyári megoldások esetében. Tekintettel arra, hogy

- egyrészt a betegesen koncentrált szocialista építôipar a kertes családi házak építésére eleve nem volt hasznosítható, és nem is akarták annak a kapacitását erre fordítani,

- másrészt a lakosságnak az idegen kivitelezéshez nem volt pénze,

a kertes házak nagy többsége saját kivitelezésben készült.

Tekintettel arra, hogy a saját kivitelezéshez rokoni, lakóhelyi összefogás is kellett, az új házak nagy része vidéken, kis településekben, alvóvárosokban, munkások és parasztok számára épült fel. Ehhez járult az is, hogy ezekben az évtizedekben a falusi nép viszonylag jobban élt, már hasznosítani tudta a hivatalos munkája utáni idejét a háztáji gazdaságokban. (Máig kevés elismerést kap az a tény, hogy a 70-es és a 80-as években a magyar falu népe a városi lakossághoz viszonyítva jobban élt mint bárhol a világon. Igaz, hogy többet is dolgozott ennek érdekében.)

4. A rendszerváltás utáni politika a lakáskérdést bűnös módon elhanyagolta. Ma harmad annyi lakás épül évente, mint tizenöt évvel korábban. Ezekbôl is csak legfeljebb közvetve részesülnek azok a középrétegek, amelyek lakásproblémáit a világon mindenütt csak komoly társadalmi, állami támogatással lehet megoldani. Nemcsak botrányosan kevés lakás épül, hanem annak példátlanul magas aránya a lakosság felsô jövedelmű rétegének elszabadult lakásigényét elégíti ki. Nincs és talán nem is volt a világon, még a liberális szabad kapitalizmusban sem, példa arra, hogy az épülô lakásokból ilyen mértében kihagyták volna a lakosság alsó négy ötödét, esetleg kilenc tizedét.

A magyar lakásépítés jelenlegi botrányos helyzete abból a rövidlátó, csak a pénzügyeket látó politikából fakadt, amelyik a társadalom lakásproblémájának kezelésébôl csak a hiteltámogatásból fakadó terhet látta. Pedig ez a kamattámogatás még a nagy pénzügyi feszültségek közepette is legfeljebb tizedét jelenthette volna a ténylegesen okozott problémának. Nálunk a lakáskérdést a pénzügyi bürokráciára bízták.

(Ennek a bevezetô fejezetnek a kidolgozásához szükségesek az alábbiak:

1. Hazai lakásstatisztikák, azok grafikus ábrázolása. Ezen belül a lakások méretei, felszereltsége, építési helye, stb.

2. Nemzetközi összehasonlító statisztikák az ezer lakosra jutó új lakások számáról.

3. Nemzetközi példákon bemutatni az alkalmazott támogatási módszereket.)

A saját rezsis lakásépítés tucatnyi előnnyel járt. Közvetve egy sor olyan feladatot oldott meg, amit más eszközökkel vagy nem lehet, vagy sokkal többe kerül.

I. A családi ház kollektívát teremt. A közös lakásépítés megteremti a családi, baráti összefogást, azaz olyan társadalmi kapcsolatokat, amelyek a modern világban egyébként nagyon leromlanak.

II. Nagyobb munkateljesítményre ösztönöz. Felmérések igazolják, hogy azonos szakmákon belül nagyobb volt a teljesítményük azoknak, akik családi ház építésébe fogtak, illetve már abban lakhatnak.

III. A családi ház az egészség szolgálatában. Semmi sem segíti úgy javítani az egészséges élet feltételeit, mint a kertes családi ház. Abban nemcsak tovább élnek az emberek, de kevésbé szorulnak az egészségügyi ellátásra is.

IV. A családi ház és a népszaporulat. Családi házakban a képzettebb rétegek is több gyermeket vállalnak.

V. A családi ház a deviancia ellen. A társadalom eszköztárában semmi nem hatékonyabb a devianciák ellen, mint az olyan otthon, ahol a lakosok jól érzik magukat, van céljuk, feladatuk, fizikai munkájuk és lelki örömük.

VI. A családi ház és a gyermekkor. Az egészséges felnőtté váláshoz kell az olyan gyermekkor is, amiben biztosított a természeti környezet.

VII. A családi ház és az öregkor. A nyugdíjasok életkorát a legkönnyebben, a legolcsóbban a kertes ház hosszabbítja meg. Ebben nemcsak kellő fizikai munkára van lehetőség, de örömökre is.

VIII. A házi kert, mint a hatékony mezőgazdaság szerves része. A házkörüli kert a legjobban hasznosított mezőgazdasági terület, sok terméket és még több örömöt terem.

IX. A családi ház és a politechnikai készség fejlesztése. Az ilyen házak lakói sokoldalúak lesznek.

X. Semmi nem ösztönöz jobban a megtakarításra, mint a családi ház megszerzése és bővítése. Ez pedig a modern világban nagyon fontos.

XI. Könnyebben megoldható a három generáció együttélése, ha ez kívánatos. Márpedig ez gyakrabban előfordul, mint sokan gondolnák.

XII. A családi ház a növekvő igényekhez könnyen igazítható. Ma már a családok életében többször változik a lakással szemben támasztott igény. Az ehhez való igazodásnak jobb formája a bővítés, átalakítás, mint a költözés.

I. A CSALÁDI HÁZ KOLLEKTÍVÁT TEREMT

A közös lakásépítés megteremti a családi, baráti összefogást, a kertes házas településforma pedig a szorosabb szomszédsági viszonyt, azaz olyan társadalmi kapcsolatokat, amelyek a modern világban nagyon leromlanak. A jelenkor fejlett világa még mindig nem ébredt eléggé annak tudatára, hogy az emberi társadalom fő hordozó eleme a család volt és marad, és hogy az eddig mindig gazdasági egység volt, és a jövőben is annak kell maradnia. Ezzel szemben a jelenkor fejlett társadalmi munkamegosztása szétveri a családi köteléket.

Amíg a társadalom lényegében a családon belüli munkamegosztás alapján működött, a család erős gazdasági egység volt. Ezen a gazdasági alapon nyugodott a családi kötelék tartóssága. Ezek között a viszonyok között a család minden tagja közvetlenül ismerte a többi családtag tevékenységét, a gazdaságit éppen úgy mint az erkölcsit.

Ennek a családmodellnek a legutóbbi időkig tartó klasszikus példája volt a parasztcsalád. Ez a család mai szemmel minden tekintetben elképzelhetetlen mértékben autarch volt. Autarch volt nemcsak abban a tekintetben, hogy szinte minden fogyasztási igényét közvetlenül maga elégítette ki, hanem abban a tekintetben is, hogy az ismereteik, mai szóval a szellemi vagyonuk is közös volt. Ha volt is a családon belül munkamegosztás, a család minden tagja értette, tudta, hol van és  mit csinál a másik.

A modern társadalomban a családok egyes tagjai olyan részfeladatokat vállalnak a társadalmi munkamegosztásból, amiről a család többi tagjának alig van fogalma. A modern társadalom makrogazdaságában a család mint gazdasági egység megszűnt mind a konkrét munkavégzésben, mind az ismeretekben. A család tagjai egyre jobban elidegenedtek egymástól.

A család egyetlen olyan társadalmi funkciója, ami még összetart a demográfiai szerep, a népesség újratermelése. A férj és a felség szexuális partnerek, de már azok sem a korábbi szigorú kötött formában. E szerepe a családnak is viharos gyorsasággal bomlik. Ennek világos illusztrációja az a tény, hogy a fejlett és gazdag Nyugat-Európában a gyermekek egyre nagyobb hányada, jó harmada házasságon kívül születik, illetve a házasságban születetteknek is az egyre nagyobb hányada az elvált szülők egyikével él. Ezért a társadalom a jövőben iszonyú árat fog fizetni.

A családnak a társadalomformáló szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az előző közel két ezer évben a nyugat-európai kultúra alapja  a kiscsalád volt. Csak addig terjedhetett a Nyugat minden nagy szellemi és gazdasági forradalma, ameddig a kiscsalád volt a  jellemző családforma. A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, általában a polgárosodás, az ipari forradalom mindig megállt ott, ahol már nem volt általános a kiscsaládi forma.

<p class="MsoNormal" style="margin: 0cm 21.25pt