Kopatsy Sandor gondolatai

 

Az elmúlt hetekben olyan hatású eseményeket él át a világgazdaság, amiket az érintettek, és a szakma sem, várt. Zuhannak a részvényárfolyamok, a legtekintélyesebb pénzintézetek mennek tönkre, vagy részvényeik értéke harmadára csökken. Néhány hónap alatt harmadára csökken az olaj ára. A fejlett államok korábban elképzelhetetlen összegekkel segítik enyhíteni a veszteségeket. Mindez történik akkor, amikor a reálgazdaság egészségesnek tűnik.

Nem csoda, hogy a tőkés osztálytársadalmak utolsó nagy világgazdasági válságához hasonlítják a jelenlegi állapotot.

A 30-as évek válsága a tőkés osztálytársadalmak utolsó válsága volt, az utóbbi válságok az elmúlt tizenöt évben történtek. A tőkés osztálytársadalmak válságai abból fakadtak, hogy a fogyasztás nem tartott lépést a bővülő termeléssel. Túltermelési válságok voltak. Az ipari forradalom olyan munkaerőigényt támasztott, ami mind mennyiségében, mind minőségében sokkal kisebb volt, mint a kínálat. A túlkínálat miatt alacsony bérek, és a jövedelemnélküli munkanélküliség sokkal kisebb vásárlóerőt jelentett annál, ami felvehette volna a gyorsan növekvő termelés kínálatát. Röviden fogalmazva: a tőkés osztálytársadalomban, az alacsony minőségi és mennyiségi munkaerőigényből fakadt a gazdasági válság. Ez azért vált politikai válsággá is, mert nemcsak a termelés jelentős visszaesésével, hanem a magas, jövedelemnélküli munkanélküliség elviselhetetlen tömegnyomort okozott. Ezek a válságok sokkal inkább érintették a munkásokat, mint a tőkéseket. Másként kifejezve: a munkások, a dolgozók jövedelmét érintették elsőssorban a válságok.

Az utóbbi évek válságai egészen mások. Előtte nincs túltermelés, utána nincs jelentős termeléscsökkenés. A munkanélküliség egyrészt nem katasztrofális mértékű, másrészt a munkanélküliek nem maradnak jövedelem nélkül. Ezért nem is válnak politikai válságokká. Szerencsére, a jelenkori fejlett társadalmakban a dolgozók jövedelme viszonylag rugalmatlan, ezért a válság kevésbé érinti a termelő szektorokat.

A modern társadalmak válságainak az oka, hogy a kívánatosnál sokkal több a pénz. A sok pénz felveri a vagyonok árát. A közgazdaságtan hibájából a vagyonok áremelkedését nem tekintik inflációnak, azért a gazdaságpolitika és a pénzvilág úgy viselkedik, mintha nem is volna infláció. Mind a vagyontulajdonosok, mind a hitelezők viszont úgy érzik, hogy az előbbiek bátran költekezhetnek, a hitelezők pedig, hogy bátran hitelezhetnek. Csak lassan, és későn veszik tudomásul, hogy a vagyonnövekedés nem reális.

A 20. század egyik nagy találmánya a fedezet nélküli pénz. A tőkés osztálytársadalom rendszeresen visszatérő válságai azon alapultak, hogy a nemes fémekkel fedezett pénzzel nem lehetett a gazdaság pénzigényéhez igazodni. A tőkés osztályérdekből fakadt, hogy a jegybank csak olyan pénzt, bankjegyet bocsáthasson ki, aminek fedezete van, ami nála ezért a fedezetét jelentő nemesfémért bármikor beváltható. A papírpénz valóban bankjegy volt, amit a kibocsátónál bármikor aranyra beváltható volt. Ezzel ugyan megoldódott, hogy a pénz értékét nem lehetett hatalmi eszközökkel módosítani, de lehetetlenné vált, hogy a hatalom a társadalom, a gazdaság érdekének megfelelő pénzmennyiséget tartson a forgalomban.

Mivel a társadalom, ezen belül a gazdaság pénzigénye, folyamatosan változik, szinte soha nem lehetett a kibocsátott pénz mennyige az igényekhez igazodó. Jellemző módon, a fedezet nélküli pénzt már régen kitalálták, de a használata csak a háborús kiadások fedezete esetében volt általános.

A tudományos és technikai forradalom azonban a korábbinál sokszorta nagyobb és jobban ingadozó mennyiségű pénzt igényelt.

Az államok jegybankjainak pénzteremtő funkciója, vagyis a társadalom igényéhez igazodó, fedezet nélküli pénzteremtés nélkül nem jöhettek volna létre az utóbbi hetven év példátlan sikerei.

Az állam pénzteremtő szerepének első sikeres bajnokai a fasiszta országok, élükön a németekkel, voltak. A tudományos és technikai forradalom befogadására érett kultúrájú és gazdaságú Németországot és Japánt megrészegítette az első évek minden várakozást felülmúló sikere, a magas foglalkoztatás, a gyors gazdasági növekedés, a lakosság lelkes támogatása azonban elhitette velük, hogy ők még az imperialistáknál is imperialistábbak lehetnek. Szerencsére, belebuktak.

Az állam pénzteremtő tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy a bolsevik Szovjetunió megvalósíthassa a teljes foglalkoztatottságot, előteremtse az erőltetett iparosításhoz szükséges forrásokat. A sikereitől megrészegülve, a pénzteremtést egyre nagyobb arányban a fegyverkezésre fordította, imperialistává vált anélkül, hogy az előtte járó nyugati társadalmakat gazdasági ereje megelőzte volna. Szerencsénkre, belebukott.

A békeidőben való, a társadalom érdekét szolgáló pénzteremtés elméleti lehetőségét, sőt igényét az angol Keynes dolgozta ki. Elméletének alkalmazásra azonban az Egyesült Államokban, Roosevelt elnöksége alatt, vált a gazdaságpolitikai alapjává.

Kétséges, hogy a második világháborús erőfeszítések nélkül az állami pénzteremtés nem válik általánossá.

A már iparosodott tőkés osztálytársadalmak átalakítását össznépi társadalmakká, valamint annak felismerését, hogy a korábban jellemző érdekellentétük érdekközösségé vált, felgyorsította előbb a fasiszták ellen vívott, totális mozgósítást követelő háború, majd a háborút követő újjáépítés, majd a Szovjetunió elleni hidegháború.

A tőkés osztálytársadalmaknak össznépi társadalmakká való átalakulása olyan nyomás alatt történt, hogy az elmúlt ötezer év legnagyobb társadalmi változása nem is tudatosult. A világ fejlett hatodát érintő minőségi társadalmi átalakulás nemcsak a közvélemény és a politika, de a történészek és közgazdászok máig sem veszik tudomásul. Az új viszonyok között ugyan mindenki átállt a megváltozott társadalmi szerepre, de máig nem érzik, hogy más minőségében, más szerepet játszanak.

Ami a jelen vállság szempontjából fontos, az állami pénzteremtés, általánossá vált. Ennek is nélkülözhetetlen szerepe volt abban, hogy a nyugati kultúrához tartozó társadalmak hatvan év alatt többször akkora eredményt értek el, mint az ipari forradalom és második világháború között eltelt kétszáz év során. Ezt a szédületes tempójú társadalmi átalakulást nem lehetett volna levezényelni anélkül, hogy ennek pénzigényéhez az állam nem igazodott volna. Ezt könnyen belátjuk, ha arra gondolunk, hogy milyen pénzszűkét jelentene, ha a pénzmennyiséget a jegybank rendelkezésére álló arány jelentené. De nem is az arany korlátozott mennyisége, hanem a mennyiség rugalmatlansága lenne a nagyobb baj. A tőkés termelési mód rendszeresen visszatérő válságai ugyanis abból fakadtak, hogy a pénz mennyiségét nem lehetett az igényekhez igazítani.

Elsősorban azért, mert a közgazdaságtan megragadt a tőkés osztálytársadalom vállalkozásainak szolgálatánál, a pénz vásárlóerejének változásainál figyelmen kívül hagyja a vagyonok, részvények, ingatlanok árváltozását.

Aki meg akarja érteni az utóbbi évek válságait, annak elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy mekkora lett volna az infláció, a pénzromlás akkor, ha a vagyontárgyak árváltozását is figyelembe vesszük. A közgazdaságtan, érthetetlen módon, munkaerő, a vagyon, a tőke piacát elengedhetetlen feltételnek tekinti, a pénz vásárlóereje alakulásában csak a klasszikus értelemben vett árukat veszi figyelembe. Pedig, mint látni fogjuk, a modern társadalom válságainál éppen a vagyontárgyak árában bekövetkezett változások játszották a főszerepet.

Vegyük csak sorba.

A Japánt érintő vállság oka az volt, hogy reális gazdagodásnak fogták fel az ingatlanok, mindenek előtt a telkek árának hisztérikus emelkedését. Abból következően, hogy az évtizedeken keresztül példátlanul gyorsan növekvő gazdaság és jövedelem a túlnépesedett és telekhiányos országban olyan keresletet támasztott a telkekkel szembe, ami példátlanul magas telekárakat eredményezett.

A laikus számára sem logikus, ha egy társadalom azért gazdagabb a versenytársainál, mert aránytalanul szegény telkekben. Mivel a társadalom, a gazdaság és a lakosság rendelkezésre álló telkek nagysága nem növelhető, nem lehet a telkek ára a gazdagság mércéje. Ennek ellenére a piac, a vállalkozások, és a lakosság azt érezte, hogy egyre gazdagabb, hitelképesebb. A telkekben megjelenő vagyonérték számbavétele lehetetlenné tette a tisztánlátást. A közgazdászok pedig a viharosan emelkedő ingatlanárakat nem vették figyelemben az infláció, a pénz vásárlóerejének alakulása mérése során.

Amennyire indokolt a telkek magas ára az olyan országban, ahol abban hiány van, annyira félrevezető, ha a magas telek és lakásárakat a tulajdonosaik gazdagsága növekedéseként mérik. Vállalati szinten természetes, hogy a tulajdonos hitelképesebb, ha nagyobb értékű telek van a tulajdonában, annyira hibás a magasabb telekárat a gazdagodás mércéjének tekinteni. Az államnak, a jegybanknak a telekárak emelkedését azzal kellett volna lereagálni, hogy olyan mértékben drágítja az általános hitelfeltételeket, hogy az összes hiteligény ne nőjön, csak átrendeződjön. Ennek hatására az ingatlantulajdonosok csak annyival több hitelhez jutnak, amennyivel kevesebbhez mások. Az ingatlanárak emelkedése követében a társadalom egészének a hitelképessége ne nőjön.

A jelenlegi hitelválságnak is hasonló oka volt. Abban is az ingatlan árak hibás pénzügyi kezelése volt a kiváltó ok. Az elmúlt évtizedben az Egyesült Államokban, hatására az egész világon, gyorsan emelkedett az ingatlanok, mindenek előtt a lakások ára. Ennek az áremelkedésnek azonban semmi köze nem volt a lakáshiányhoz, azt a később kifejtett okokból, mesterségesen teremtett pénzfelesleg hozta létre.

A bankokat a mesterségesen létrehozott pénzfelesleg arra ösztönözte, hogy a lakosságnak akkor is adjanak házépítésre hitelt, ha az anyagi helyzetük, vagyonuk és jövedelmük a visszafizetésre nem jelent kellő garanciát. Ezzel beindult egy öngyorsító folyamat. A könnyen elérhető hitelek hatására megnőtt a lakások iránti kereslet, ennek hatására gyorsan nőttek a lakásárak. Ez tovább bátorította mind a hiteligénylőket, mind a hetelt adó bankokat. Az a látszat keletkezett, hogy a lakásépítkezés kiváló befektetés mind a családoknak, mind ingatlanforgalmazóknak, mind a hitelellátásban jó üzlet találó bankoknak.

Sajnos sem a gazdaságpolitikusok, sem a közgazdászok nem mérték fel, hogy ez esetben sem a lakosság tényeleges meggazdagodásával, hitelképességének növekedésével, hanem mesterségesen keltett manipulációval állnak szemben. Az államnak, illetve a jegybanknak azt lett volna a kötelessége, hogy olyan mértékben szigorítsák meg a hitelek árát, amivel a felvett lakossági hitelek volumene a lakossági jövedelmekhez viszonyítva nem növekszik. Amennyiben több hitelt vesznek fel lakásvásárlásra, annyival kevesebb legyen az egyéb célú lakossági hitel.

Miért nem lépett fel az állam, illetve azok jegybankja a lakossági hitelek megszaladása ellen?

Mert ezek is úgy látták, hogy a magasabb lakásár kellő fedezetet nyújt. Azt nem vették figyelembe, hogy ez a vagyonnövekedés nem reális, semmi köze nincs a lakosság tényleges meggazdagodásához. Amíg Japánban a telekárak emelkedését a telekhiány szülte, addig az Egyesült Államokban a lakásárak gyors emelkedését a jegybank felelőtlen kamatpolitikája, a bankok felelőtlen hitelnyújtása okozta. A jegybanknak kellett volna felfigyelni arra, hogy a bankoknál összegyűlt pénz nem talál magának elég hitelfelvételt. A politikai vezetés örült annak, hogy megugranak a lakossági hitelek.

Ez esetben is az lett volna a helyes politika, ha az összes lakossági hitelt a lakossági bevételeknél gyorsabban növekedni. A lakásvásárlási hitel ugyan a legjobb célú lakossági hitel, de ennek csak más lakossági hitelek rovására lehetett volna növekedni. Kevesebb lakossági hitelt kellett volna autóvásárlásra, egyéb célokra adni. Ez esetben nem állítottak volna bombát az autógyárak alá azzal, hogy azt sem fogták vissza. Nem az volt a hiba, hogy sok volt a lakáshitel, hanem sok volt a lakosság összes hitelfelvétele. Ha a lakosság összes hiteladóssága nem ugrik meg, hanem csak ezen belül nő a lakáshitelek aránya, nem lett volna szükség az állami beavatkozásra.

Az állam, különösen pedig a bankrendszer, azonban nem akarta a lakosság vásárlóerejét csökkenteni, mert az a kereskedelmi forgalmat, mindenek előtt a gépkocsi vásárlást szorította volna. Azt ugyan minden közgazdász látta, hogy a lakosság megtakarítása abnormálisan alacsony, de tenni nem akart ellene. Ha van a pénzügyi politikának állami feladata, akkor az is az, hogy a lakosság megtakarítása ne legyen alacsony, sőt esetünkben negatív. Ez csak azért maradhatott rejtve, mert az inflációnál nem vették figyelembe a lakásárak gyors emelkedését.

A liberális közgazdászok betegesen félnek az inflációtól, de a lakásárak, az lakossági ingatlanok áremelkedését tudatosan figyelmen kívül hagyják.

A gazdaságtörténészeknek illene tudni, hogy már a tőkés osztálytársadalom válságai is azért voltak egyre súlyosabbak, mert az ideális állapotnak a stabil árszínvonalat tekintették. Nem zavarta őket a magas munkanélküliség, ha azon csak az áremelkedés segíthetett volna. Keynes ugyan felismerte, hogy az árszínvonal babonás tisztelete lehetetlenné teszi a társadalom érdekét szolgáló politikát, de a liberálisok még ma is borzalomként emlegetik a new deal politikát. Inkább figyelmen kívül hagyják a lakásárak emelkedését, ha abból kiderülne, hogy van infláció.

Az amerikai jegybank sok éves elnökét a liberálisok legendaként kezelik még most is, amikor már összeomlott az olcsó pénzzel és hitelekkel épített vára.

Azt, hogy a lakáspiac összeomlása után azonnal bekövetkezett a tőzsdei árak összeomlása. Kiderült, hogy a mesterségesen felduzzasztott kereslet ott is irreális árakat eredményezett. Tulajdonképpen a tőzsdei árak is a helyükre kerültek.

Mi okozta a részvények magas árát?

A pénzpiacon megjelentek olyan pénzügyi műveletek, amelyek lényegében több pénzt teremtettek. A pénzteremtés logikája szerint fedezet nélküli pénzt csak az állam teremthet a jegybankján keresztül. Vagyis ez az államok monopol joga, amivel visszaél, ha a kívánatosnál több pénzt teremt. A kívánatos pénz az, ami mellett az árszínvonal emelkedése, a termelő kapacitás és a munkaerő kihasználtsága hosszabb távon is a legjobb eredményt hozza.

A kívánatosnál több pénz teremtése ugyanakkora hiba, mint az annál kevesebb. Ezt sem látják be a liberális közgazdászok, akik a pénz stabilitását tartják az optimális megoldásnak, pedig az szinte soha nem az. Nem ismerünk példát arra, hogy tartósan el tudta volna viselni akárcsak egyetlen társadalom is, hogy ne legyen pénzromlása. Ezzel szemben, amióta az állam bocsátja ki a pénzt, ugyan gyakori, hogy a kívánatosnál többet, a gazdaság átlagos növekedése lényegesen gyorsabb, mint az aranypénz korában volt. Még az sem igaz, hogy a stabilabb pénz mellett volt gyorsabb a gazdasági növekedés.

A pénzteremtés azonban természeténél fogva az állam monopóliuma. Ezzel szemben az utóbbi években nekivadultak az olyan pénzteremtő műveletek, amelyek lehetővé tették a kellő fedezet nélküli pénzteremtést, ami állami felügyelet nélkül működik.

Nagyon kis fedezettel lehetett határidős kötéseket tenni a devizák, a részvények, a nyersanyagok várható árfolyamára. Szándék szerint ezek a határidős kötések a vállalatok kockázatát csökkentik az olyan piaci hatásokkal szemben, ami nem rajtuk múlik. A problémát az okozta, hogy az ilyen kockázatot kikapcsoló, mérséklő műveletek mögött nem állt anyagi felelősség. A pénzügyi világ szereplői azonban gyorsan rájöttek, hogy az ilyen műveletekkel érdemes spekulálni. Így lettek a kockázatcsökkentő műveletek a felelőtlen kockázatvállalás eszközei. Néhány év alatt úgy felduzzadt az ilyen egyre inkább fedezet nélküli kockázatra játszó kötések volumene, ami már az államok, a jegybankjai, és a nemzetközi pénzügyi szervek erejét sokszorosan meghaladta. Ugyanakkor folyamatosan változott a devizaárfolyam, a nyersanyagok és a részvények ára, az állampapírok kamata. De már nem volt elegendő fedezet a változások negatív hatásának kivédésére, hiszen mindenki látszólag előre lefedezte magát, de senki nem fedezte a beálló veszteségeket.

A pénzügyi műveletek formájában sokszor több pénz áramlik percek alatt bármilyen hírre, mint amekkora tényleges forgalom a devizák, az áruk formájában közben történik. Minél nagyobb lett az ilyen fedezet nélküli pénzek volumene és gyorsabb azok áramlása, annál nagyobb lett az ösztönzés arra, hogy ezekkel szemben biztosításokat kössenek. Mára már szinte mindenki olyan mértékben védekezett az előre nem látható változásokkal szemben, hogy már senkinek sem maradt védettsége. Jellemző módon, először éppen a legnagyobb és legtekintélyesebb pénzintézetek, bankok, biztosítók roppantak először össze.

Évek óta mindenki tudta, hogy az állami, társadalmi felügyelet nélkül mozgó pénzek egyrészt nagyságrenddel meghaladták a jegybankok pénzügyi erejét, másrészt ez a kolosszális volumen másodpercek alatt mozoghat. Köztudottá vált a szakmán belül, hogy elszabadult a varázsló kockázatot csökkenteni szolgáló pénzügyi műveletek mechanizmusa. Ezeket ugyan azzal a céllal indítottak munkába, hogy a szemetet seperje, de a seprűje már a legnagyobb bútorokat repíti ki az ablakon.

Voltak ugyan figyelmeztető jelek, amikor egy-egy óriásbankot egyetlen üzletkötője tett tönkre, illetve rangsorolt le egy alacsonyabb osztályba. Ezek azonban csak pár hetes vihart kavartak, mert mindenkinek érdeke volt, hogy folytatódhasson ez a szerencsejáték. Mindenki megijedt attól, hogy neki kell vállalnia az általa kötött műveletekért a kockázatokat.

Amikor végre kiderült, hogy semmi sem biztos, az összeomlás elkerülendő, az államok olyan pénzekkel segítettek a fő érintetteken, aminek tizedét sem tudták pár hete még elképzelni. Már eddig is 1.500 milliárd dollárt költöttek a fejlett államok bajba jutottak óriások megmentésére, államosítására, de még ez a gigantikus összeg is eltörpül a világgazdaságban szabályozatlanul repkedő pénz volumenéhez képest.

Nehezen érthető, hogy a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az Egyesült Államok és az EU jegybankja nem vette tudomásul, hogy az események túlnőttek hatáskörükön, hogy a világ pénzpiacain nagyságrenddel több pénz keres magának befektetési lehetőséget, mint amennyi a fenti intézmények rendelkezésére állt.

Ma már a befektetők nem azt kérdezik a brókerektől, milyen nyereségre számíthat az általa ajánlott vállalat, hanem azt, hogyan fog emelkedni e részvény ára. A részvényt nem a várható osztalékért, hanem a várható áremelkedésért vásárolják. Aközgazdaságtan klasszikusai el sem tudták képelni, hogy a részvényeket ne a várható osztalék, hanem a változó ár alapján vásárolják. Legfeljebb abban hittek, hogy a részvények ára csak akkor emelkedik, amikor nő a várható osztalék.

Az elmúlt tizenöt évben a tőzsdéken másodszor pukkan ki a részvények keresletük alapján felpumpált ára. A pénzügyi világ csak azt nézi, hogy emelkedjenek a részvényárak, az nem, hogy ennek az áremelkedésnek semmi köze a növekedő nyerségre épülő bizalomnak, az csupán arra épül, hogy a sok pénz fel fogja verni az árakat.

Alig tíz éven belül másodszor válik jellemzővé, hogy a tőzsdéken nem befektetni, hanem játszani akarnak. Ez fakad abból a felismerésből, hogy a tőzsdei árak emelkedése jó befektetésnek bizonyul még azok számára is, akik ugyan maguk nem értenek hozzá, ezért a kötéseket a jutalékért „biztos tippeket” adó brókerekre bízzák. Egyre több fiatalember ismerte fel a brókerségben rejlő előnyt: pénzért tippet adni annak, aki akkor is fizet, ha rossz ajánlatot adott. Sőt, az ilyen korrekciójáért is tippet ad.

A közgazdászok azt sem vették tudomásul, hogy a túlzott kereslet nemcsak a telkek, a lakások árát veri fel, hanem a részvényekét is. A nagyvállalatok piaci értékének, vagyis a részvényei árösszegének a nemzeti jövedelemhez viszonyítva csökkenni kell. A nagyvállalati szektor ugyanis a nemzeti jövedelem egyre kisebb hányadát termeli meg. Ez következik abból, hogy, még a közgazdaságtan által elfogadott értékszámítás szerint is, a nagyvállalatok a értékesítésük egyre kisebb hányadát termelik meg. A tevékenységük egyre nagyobb hányadát a beszállítókra, szoláltatókra bízzák.

Ezt mindennél jobban mutatják a munkaerőmérlegek.

Csökken a társadalmilag szervezett és hasznosult munkaidőből az értéktermelésben résztvevők aránya. A közgazdaságtan egy sor értéktermelő, a társadalom számára nem nélkülözhető munkát nem tekinti értéktermelőnek. Ilyen a közigazgatás, az állami funkciók ellátása, az infrastruktúra számos ágának működtetése, az oktatás, az egészségvédelem, stb. Márpedig ezek a munkák nemcsak nélkülözhetetlenek, de a gazdaság hatékony működtetésének elengedhetetlen feltételei is.

- A közigazgatás hatékony működtetése nélkül nem lehet hatékony a gazdaság. A rosszul működő, korrupt, nem jogkövető közigazgatási környezetben nem működhet hatékonyan a gazdaság. Ezt minden hazai és nemzetközi beruházó tudja. Ahol nem következetes a jogalkotás és a jogok érvényesítése, ott nem hatékony a vállalkozás.

- A rendőrség, a bíróság jó működése éppen olyan fontos, minthogy a vállalatnak legyen jó menedzsmentje. Ha a vállalkozás maga működteti a saját vagyonvédő szervezetét, akkor ez az értéktermelésének szerves része, ha az állam végzi ezt, akkor nem értéktermelő tevékenység.

- Az infrastruktúra számos ága sem számít értéktermelőnek, de mindenki tudja, hogy a vállalkozások hatékonysága egyre jobban függ attól, milyen fejlett infrastruktúra veszi körül.

- Az oktatatás és a felnőttkori tanulás sem értéktermelő annak ellenére, hogy ma már senki sem vitatja, hogy a szakmai tudás nélkül nincs gazdasági hatékonyság. A közgazdaságtudomány ugyan nem tagadja, hogy a társadalomnak van szellemi vagyona, és ez egyre fontosabb a hatékonyság szempontjából, de ennek a vagyonnak a gyarapítását nem felhalmozásnak, hanem fogyasztásnak tekinti.

- Az egészségügyi szolgáltatások ellátása is feltétele a gazdaság hatékony működésének. Ez is csak akkor értéktermelés, ha termelő vállalkozás keretei között működik.

Józanésszel nehéz felfogni, hogy ami a társadalomnak alapvetően fontos, az nem értéktermelés, ami ugyan nem fontos, de inkább értékromboló, az pedig az, ha vállalti formában végzik.

Az élet túllép ezen a téren is az élet mögött lemaradt közgazdaságtudományon. Erre példa, hogy minden józan elemzés a profit alatt az adózott nyereséget érti. Azaz a vállalt bruttó nyereségéből le kell vonni azokat a költségeket, amik állami elvonásként jelentkeznek, de a vállalt helyett az állam látja el.

Annak belátásra, hogy a tőzsdei vállalatok értéke a nemzeti jövedelemhez viszonyítva csökken, elég figyelembe venni, hogy a nemzeti jövedelemhez viszonyítva egyre nő a közgazdaságtan szerint „nem értéktermelő”, közigazgatási, oktatási, egészségügyi, kutatási kiadás, és ezek tőke- és munkaerőigénye. A klasszikus értelemben vett vállalti szektorban egyre kisebb hányad dolgozik, és viszonylag egyre viszonylag kevesebb tőkére van szükség. A vállalti szektoron belül pedig nő a kis- és középvállalkozásokban dolgozók, és a lekötött tőke aránya. Ebből fakadóan csökken a tőzsdén szereplő vállaltok részesedése a nemzeti jövedelemből. Mindezt egybevetve az a természetes, hogy viszonylag egyre kisebb hányad a tőzsdei vállalatok profitja, ebből fakadóan a piaci értéke.

Az utóbbi években mégis gyorsabban nőtt a részvények ára, mint a nemzeti jövedelem. Az érték feletti árat tehát csak a túl-kereslet hozhatta létre. Ennek ellenére a közgazdászok nem hangsúlyozzák, hogy a kereslet hajtotta fel az árakat. A mostani „vállság” nem vállság, hanem az abnormális állapotok után a normális állapot helyreállása. Nem a nagy bankok és az autógyárak ára esett az értékük alá, hanem a tőzsdei áruk volt magasan az értékük felett.

Az autóipar példája bizonyítható egyszerűbben.

Hetven éve még a gépkocsik árának mintegy hetven százaléka volt az autógyárakban hozzáadott érték. Ma legfeljebb tizede. A gépkocsigyártás technikai fejlődése oda vezetett, hogy e termék értékének nagy többségét kiadják alvállalkozóknak, kerekedőknek, fuvarozóknak, biztosítóknak. Ennek következtében az autógyárak termelési értékéhez viszonyítva tört részére csökkent az ott előállított érték. Ebből következően az autótermelésben keletkező profit egyre nagyobb hányada kiáramlott az autógyárból, és az a beszállítóknál jelentkezik.