Csökkentse költségeit ! Növelje fénycsövei élettartamát, csökkentse áramfogyasztását egyszerre. www.energiatakarekos.com

Csökkentse áramköltségét

Csökkentse áramköltségét, növelje fénycsövei élettartamát: kattins ide!

balhasáb van, az oldaldobozaid viszont alapértelmezésben a jobbhasábba kerülnek. Menj be az Oldaldobozszerkesztőbe (Megjelenítés / Oldaldobozok), és kattints a Hasábcsere gombra!'; });

Kopatsy Sandor gondolatai

Legidősebb közgazdász-gondolkodó irásai a múltról és máról.

Friss topikok

  • Urban Gorilla: A 18. Szazadban Kossuth meg meg sem szuletett. (2011.03.02. 22:43) Kossuth megítélése
  • syncumar: A rendszerváltás jelentős járulékos bűne, hogy megszakította a cigányság integrálásának a folyamat... (2011.02.23. 19:33) Deformálodott demográfia
  • Mr.Moonlight: Azt hiszem nyilvánvaló hogy a világ túlnépesedése korlátlanul nem folytatódhat. Az erőforrások kim... (2011.02.20. 09:19) A világ legnagyobb problémája a túlnépesedés
  • syncumar: Sajnos, ez az elképzelés is csak kormányzati akarattal és a megvalósítás lehetőségének biztosításá... (2011.02.19. 22:14) Haltermelés
  • UNIOHID.hu: "Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzette... (2011.01.03. 16:09) A nyugdíjak fedezete

Miért nem szabad a foglalkoztatást a piacra bízni?

2009.04.23. 12:42 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                EE                    2009-04-18
 
MIÉRT NEM SZABAD A FOGLALKOZTATÁST A PÍACRA BÍZNI
 
Az írás célja: Be akarom bizonyítani, hogy a társadalom motorja egyre inkább a minőségi elit, a társadalom felső harmada. Ennek a motivációja hozza a társadalom eredményeit, a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát. A tudomány és a technika fejlődésével azonban hatványozottan nőnek a veszteségforrások. Ezeket minimalizálni csak azzal lehet, hogy az állam sikeresen beszervezi a társadalmi munkamegosztásba a társadalom alsó minőségi harmadát is. Nem elég a társadalom eredményeinek fokozására törekedni, meg kell oldani az alsó harmad mobilizálását is.
- - - - - - -
A klasszikus közgazdaságtudomány a tőkés osztálytársadalom tudománya. Ez egyértelműen jelentkezik abban, ahogyan a munkaerőt értékeli. A munkaerő ára a piacon arra épül, mennyi értéket hoz létre a munkaadója számára. Az ára csak ennél alacsonyabb lehet, mert a munkaadó azért veszi meg, mert profitot akar magának megtartani. Vagyis a munkaerőpiac csak azt méri, mekkora értéket hoz létre a munkaadó számára. Nem csak azt nem veszi figyelembe, hogyan hat a munkavégzés a munkásra és családjára, de azt sem, hogyan hat a társadalomra.
Az ilyen munkaerőpiac azonban csak addig működik, amíg a társadalom munkaerőigénye mind mennyiségében, mind minőségben kisebb, mint a kínálata. Amíg a társadalomnak nincs arra a hatásra szüksége, amit a munkavégzés hat a munkásra és családjára.
A társadalomtudományok máig nem tárták fel, hogy az ipari forradalom olyan munkaerőigényt támasztott, amiben a korábbi termelési módhoz képest csökkent a munkaerő minőségével és mennyiségével szemben támasztott igény. Mivel a tőkés osztálytársadalomban túlkínálat volt mind a munkaerő mennyiségében, mind minőségében, a táradalom számára közömbös volt, hogy a munkaviszonyban végzett munka hogyan hat vissza a munkás és családja tudtára, viselkedésére, hogyan változik ennek hatására például a gyermekvállalása, és azok felnevelésének hatékonysága. Sem több, sem jobb munkaerőre nem volt szükség.
De még ez az indok sem teljesen helytálló, mert kiderült, hogy a kereső munkások jobb hazafiak voltak, mint a munkanélküliek. Vagyis a tőkésállamok közötti imperialista vetélkedésben erősebb volt az olyan ország, amelyik munkásságának nemzeti tudatát nem roncsolta a munkaállás bizonytalansága. Erre tipikus példa a Bismark imperialista és konzervatív Németországa, amelynek katonai ereje jórészt a munkásságának viszonylag biztonságos helyzetére épülhetett. Könnyű belátni, hogy mennyivel jobb katona, akinek a maga és családja egészségi ellátásáról gondoskodik az állam, aki számíthat öregkori ellátásra. Bismark nem azért vezetett be szociális reformokat, mert sajnálta a munkásokat, hanem azért mert erősebb államot akart. Meg is volt „szociális reformjainak” az eredménye. A fasiszta országok a népességük számához és az országuk gazdasági erejéhez viszonyított katonai eredményei is jórészt annak voltak köszönhetők, hogy nemcsak megszüntették a korábbi katasztrofális munkanélküliséget.
Még sokkal meglepőbb, hogy a klasszikus közgazdaságtan nem ismerte fel, hogy a tőkés vállalkozóérdeke sem érvényesítette a munkaerőpiacon a tőkésosztály érdekét. Nem kapott hangot a társadalmi mérlegekben, hogy a tőkés vállaltok profitja attól is nő, ha olyan munkaerőt foglalkoztat, ami nem hoz a számára profitot. Ez az osztályérdek azért maradhatott homályban, mert nem számoltak azzal, hogy az adott kapacitások jobb kihasználása úgy is növeli az össztőke profitját, hogy javítja a kapacitáskihasználást. Fel sem merült a klasszikus közgazdaságtanban, hogy a társadalmat, a profittermelés szempontjából, úgy kell felfogni, mint egy vállalkozást, aminek a profitja az optimális kapacitáskihasználás mellet maximális. Ebbőlfakadóan elvileg van olyan munkaerő kínálat, amit akkor is érdemes alkalmazni, ha közvetlenül a vállalt mérlegében nem is hoz profitot, de a bére növeli a vásárlóerőt, és ezzel a keresletet.
Az ipari forradalom során kialakult tőkés társadalomban bármennyire egyértelmű módon jelentkezett a munkaerővel szemben a korábbinál kisebb létszám, és az alacsonyabb minőségi igény, nem tudatosult. Marx sem vette észre. Nem is vehette, mert akkor be kellett volna ismerni, hogy a kizsákmányolási elmélete, aminek alapja a tőkés tulajdonforma, értelmetlenné válik.
Ez nem is új, csak a tőkés társadalom kialakulásával járó jelenség. Fajunk történelmének minden technikai forradalma a korábbinál kevesebb, és kevésbé képzett munkaerőt kívánt.
Bármennyire nyilvánvaló, ezt még a gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák. Ezért röviden bizonyítom.
A növénytermelés és az állattenyésztés megjelenésével egyrészt csökkent az egy lakos eltartásnak munkaerőigénye, másrészt kevesebb átlagos ismeret igényelt. A földműveléshez és az állattartáshoz kevesebb ismeret, tanulás és tehetség kell, mint a gyűjtögetéshez és a vadászathoz. Elég végig gondolni, hogy mennyivel több ismeret, tehetség és gyakorlat kell ahhoz, hogy megtalálják mely termékek hasznosíthatók. Tudni kellett, hogy mi, mikor és hol található. A vadászat és halászat pedig még a jelen viszonyok között is sok ismeretet, képességet és gyakorlatot követel. Az akkori kor szerszámaival ma is szinte megoldhatatlannak látszik a vadászatból való megélhetés. Ehhez viszonyítva a földművelés és a pásztorkodás lényegesen kevesebb ismeret és képesség mellett is elvégezhető. Elég arra gondolni, hogy még száz éve is szinte minden falusi férfiból megfelelő földműves és pásztor lett, de talán minden tíz közül egy lenne elfogadható eredményű vadász és halász.
Az ipari forradalom találmányai további jelentős csökkenést hoztak mind a munkaerő szükséges létszáma, mind annak minősége terén. A jobbágynak sokkal több ismeretre és döntési képessége volt szüksége, mint a gyárakban dolgozóknak. Szinte mindenkiből lehetett rövid betanulási idő után gyári munkás.
Ne zavarjon meg senkit, hogy a technikai fejlődéssel mindig nőtt a nagyon szűk szakmai elittel szemben támasztott minőségi igény. Az átlagon azonban ezek súlya alig változtatott.
Maradjunk annyiban, hogy az ipari forradalom szülte tőkés osztálytársadalomban tőkéből hiány, munkaerőből felesleg volt. Ezt a felesleget csak fokozta, hogy ebben a társadalomban a népesség növekedése a korábbi tized százalékok aljáról az egész százalékok aljára, tehát mintegy tízszeresére növekedett. Előtte soha nem volt olyan gyors népességnövekedés, mint a tőkés osztálytársadalomban.
A tőkés társadalomban általános volt a munkaerő igényt meghaladó kínálatnak mind a minősége, mind a mennyisége. Márpedig az ilyen esetben a munkaerő ára, a tulajdonviszonytól függetlenül, az érték alatt van. Vagyis a marxizmus ebben a tekintetben hibás alapra épült. A munkaerő kizsákmányolása a túlkínálatából fakadt.
A tudományos és technikai forradalom azonban két területen is teljes fordulatot hozott azzal, hogy a minőségi munkaerő lett a társadalom szűk keresztmetszete, és leállt a népszaporulat. Az új helyzetben a társadalom teljesítménye egyre inkább két feladat megoldásának hatékonyságától függ. Egyrészt hogyan lehet a munkaerő felső minőségi harmadát minél jobban hasznosítani. Másodsorban, hogyan lehet a következő generáció felső harmadát minél jobbá tenni.
Az adott munkaerő felső harmadának a minél jobb kihasználását, mozgósítását a polgári társadalmak liberális politikája, piacgazdálkodása jól megoldja. A munkaerő felső minőségi harmadáért a munkaadók versenyeznek. Ezek pozíciója a munkaadókkal szemben is kedvező. Azok versenyeznek értük, ennek során egyre jobban megfizetik, és javítják a munkafeltételeiket. A jövedelmük az átlaghoz képes is növekszik. Ezért vált általánossá minden modern társadalomban a progresszív jövedelemadó, aminek jelentős hányadát a jövedelmek alsó harmadába tartozók támogatására használják.
A társadalomtudósok sem hangsúlyozzák, hogy az állam jövedelem elosztó szerepe az utóbbi ötven évben megfordult. Minden osztálytársadalomban a szegény többség adózott, és ennek jelentős hányada a gazdag kisebbséghez került. Az államnak az újraelosztó szerepe mára megfordult. Megfogalmazni is furcsa, hogy ötezer éven keresztül csak azok adóztak, akiknek részük sem volt a politikai hatalomban, ma már az adózás terhei a politikai és gazdasági hatalommal fordítva arányosak. A fejlett társadalom felső jövedelmi harmadának az adója nemcsak abszolút, de relatív is nagyobb, az alsó jövedelmi harmad pedig többet kap az államtól, mint amennyit fizet neki.
Száz éve az ilyen adózási rendszer csak a marxisták utópiájában jelentkezett, ma pedig az antimarxisták is így adóztatnak.
Mi okozta ezt a politikai hatalommal ellentétes adózást?
A felszínen úgy tűnik, hogy a politikai demokrácia. A politikai hatalom megszerzésének a választási győzelem a feltétele. Szavazatokat nyerni azonban csak a jövedelemarányok mérséklésének ígéretével lehet.
Ha ez így van, akkor felvetődik a kérdés:
Mikért akar a jövedelmei felső harmad politikai demokráciát, ha az nem szolgálja a jövedelemelosztási érdekét?
Azért, mert az erőseknek fontosabb érdeke a verseny szabadsága, mint az adó minimalizálása. Minél liberálisabb a politika és a gazdaság, annál nagyobb lesz az erősek jövedelme nemcsak a gyengékhez, de még az átlaghoz képest is. Az erősek jövedelme jobban függ a politikai és gazdasági szabadság mértékétől, mint az adó progresszivitásától.
Van azonban ennél is erősebb társadalmi indoka a demokráciának. Az erősek jövedelmét ugyan nivellálja a közvélemény politikai nyomása, de nem annyira, mint a társadalom gazdagsága. Könnyebb elérni a nagy gazdagságot egy fejlett társadalomban, ahol progresszívek az adók, mint egy kevésbé fejlettben, ahol kisebb az adózás progresszivitása.
Legyünk már végre marxisták, és higgyük, hogy minden társadalom bölcsen szolgálja az alépítménye által determinált érdekét.
A fejlett társadalmakban azért van szükség a piacon kialakult jövedelmek nivellálására, mert a társdalom jövője elsősorban attól függ, a következő generáció felső minőségi harmadát milyen széles társadalmi alapból merítette. Minden osztálytársadalom stabilan működött, versenyképes maradt akkor is, ha az uralkodó osztályát nem szelektálta, azaz a politikai és gazdasági hatalom vérségi, illetve vagyoni alapon öröklődött. A tudományos és technikai forradalom azonban olyan társadalmat hozott létre, amit hatékonyan csak a képzett, tehetséges és erkölcsös elitje vezethet versenyképesen.
Amíg az osztálytársadalmakban a hatalom gyakorlására elegendő volt a társadalom néhány képzetlen százaléka, a jelenkori fejlett társadalomban a felső harmad minősége a döntő. Ennek a társadalmi elitnek a minősége, mindenek előtt a tehetsége csak akkor lehet megfelelő, ha a társadalom egészéből szelektálódik. Iskolázottságot és erkölcsöt még hozhat a következő nemzedék a szülői házból, de tehetséget nem. Ez szinte egyelő arányban jelenik meg minden társadalmi rétegben. Ebből fakad a modern társadalom jövőjét építő főfeladata: az esélyegyenlőség.
Az olyan társadalom, amelyikben csak a felső minőségi harmadban születettek számára biztosított a képesség kibontakoztatása, az erkölcsös nevelés, a következő generáció felső harmadának értéke harmad annyi lesz, mintha a társadalom az elitjét az egészből merítette volna.
A fejlett társadalmak jövőbeni teljesítménye elsősorban attól függ, milyen szélesre tágította az esélyegyenlőséget.
FOGLALKOZTATOTTSÁG
Nálunk beteges hit, hogy a politikai jogegyenlőség a szabadság és esélyegyenlőségnek nemcsak elsődleges, de elegendő feltétele. Ennek jellemző példája, hogy a magyar politikai elit százszor annyit beszél a leszakadt rétegek, mindenek előtt a cigányság, politikai jogairól, mint a munkához való jogáról. Ezt a kificamodott álláspontot az indokolja, hogy a cigányság politikai jogait azok védik hisztérikus elszántsággal, akik ezt a gyorsan szaporodó, kevésé iskolázott réteget a rendszerváltás során kizárták a társadalmi munkamegosztásból, és máig nem tettek semmit ennek korrekciója érdekében.
Az esélyegyenlőségnek számos gazdasági és társadalmi feltétele van, de az első mindig a gazdasági esélyegyenlőség, és azon belül is a legális munkavállalás joga. Ahol ez nem biztosított, a többi jogról kár is beszélni. A rendszerváltás óta a liberális politikusok, élükön a rangos közgazdákkal, másfélmillió munkástól elvették az esélyegyenlőség jogát. De nemcsak elvették, hanem politikai csatározásaik között tűrték, hogy ennek a nagyon széles rétegnek katasztrofálissá süllyedjen az esélytelensége.
A rendszerváltás történelmi bűne egyre inkább jóvátehetetlen. Ma a legális munkavállalás lehetőségből kizártak száma nagyobb, mint húsz éve volt, a munkavállalási értékük pedig tört része a húsz év előttinek. Akkor még sokat nyertünk volna, ha csak akkor építjük le őket, amikor már van másik munkaalkalom, ma óriási politikai, gazdasági és erkölcsi feladat a munkára fogásuk.
Engem a magyar mezőgazdasági hárommillió koldusa feletti felháborodás vitt örökre a politikai baloldalra annyira, hogy a régi rendszer összetörését még akkor is örömmel fogadtam, amikor azt ázsiai módszerrel tették. A rendszerváltás óta követett liberális politikát azért tartom felszámolandónak, tegye ezt bármelyik párt, mert másfélmillió embert kitaszított a legális munkavállalásból, abból a társadalmi státusból, amiben a bolsevik rendszerben lehetett. A két háború közti fél-feudális rendszer bűne, hogy nem lépett a korral, hanem erőszakkal tartott fent a múltból örökölt tarthatatlan társadalmi állapotot. A rendszerváltás óta folyó politika bűne annyival nagyobb, hogy nem tartotta fent, amit a bolsevik rendszerben jó volt. Másfélmillió embert munkátlanságra ítélt, és tűrte, hogy ebben az állapotában egyre mélyebbre süllyedjen.
Ezzel jutottam, végre, a mondanivalóm közelébe.
A klasszikus közgazdaságtan és a liberális gazdaságpolitika a munkaerőt olyan árunak tekinti, amit akkor kell foglalkoztatni, ha a munkaadójának a foglalkoztatásával járó költségeknél többet hoz. Ez a rendező elv a tőkés osztálytársadalom érdekének még megfelelt, hiszen sem több, sem jobb munkaerőre nem volt igénye. Ami volt, az is jobb és több volt az igényénél. Amilyen és amannyi munkaerő a tőkés gyáriparnak kellett, bőven rendelkezésre állt. A tőkés osztálytársadalomnak elég volt, ha a munkaerő egyetlen százaléka diplomás. Ezek is életük végéig megfeleltek azzal a tudással, amit az egyetemen megszereztek.
A tudományos és technikai forradalom eredményeire épülő társadalom azonban az egészére kiterjedő esélyegyenlőség nélkül nem lehet hatékony. Márpedig az esélyegyenlőség mese, ha nincs magas foglalkoztatás, ha a munkaerő jelentős hányada ki van zárva a társadalmi munkamegosztásból.
A társadalom azon rétege, amelyikben alacsony a foglalkoztatottság, nemcsak erkölcsi züllésre, de a gyermekei esélytelenségére vannak kárhoztatva.Ennek felismeréséig, bármennyire érvényesül a gyakorlatban, máig sem jutott el a tudomány és a politikai hatalom. A közvélemény azonban ösztönösen felismeri, hogy a tartós munkanélküliségre kárhoztatott családokban sokkal magasabb a törvénysértések aránya, és a társadalom igényénél sokkal alacsonyabb a gyermekek képességének megfelelő iskolázottsága. Egyetlen erre vonatkozó felmérés leleplezné a rendszerváltás óta folytatott gazdaságpolitika álnokságát, bűnösségét. Ezért a hatalom gondosan vigyáz arra, hogy az ilyen adatok ne kerüljenek a széles nyilvánosság elé. Akik ezért a katasztrofális állapotért felelősek, akik létrehozták, és húsz éve működtetik, elegendőnek tartják, ha hangosan védelmezik a leszakadt rétegek, mindenek előtt a cigányság politikai jogait. A leszakadt rétegnek azonban nem politikai jogegyenlőségre, hanem foglalkoztatásra van szüksége.
A jelenlegi társadalmi, gazdasági és pénzügyi válságból addig nincs kilábalás, amíg nem emeljük minden társadalmi rétegben a foglalkoztatási tárát a 70 százalék közelébe.
Ez ma is így van a munkaerő felső minőségi harmadában. A középsőben legfeljebb 50-55 százalék a foglalkoztatottság. Az alsó harmadban maximum 25, és az alsó tizedben még ennél is sokkal kisebb. Ebből is látható, hogy nálunk minden baj oka nem a felső harmadban, ahol a politikusok keresik, de még nem is az átlagosban, hanem az alsó harmadban van.
Ez a katasztrofális állapot húsz éve nem javult, annak ellenére, hogy ezért a politikai vezetésnek bűnvádi eljárásban kellene felelni.
A FOGLALKOZTATÁS NEM A PIAC, HANEM A TÁRSADALOM FELADATA
A liberális közgazdaságtan még ma is azt vallja, hogy aki nem képes a munkaadójának a foglalkoztatásával járó költségnél nagyobb hasznot termelni, ne is dolgozzon. Ez érvényesül a magyar társadalomban a rendszerváltás óta. A tapasztalt egyre jobban bizonyítja, hogy a társadalmi érdeket ez a munkaerő piaci orientáció súlyosan sérti. Jelenleg nincs olyan ország, ahol az állam ne serkentené valamilyen formában a magasabb foglalkoztatottságot, mindent a piacra bízna. Egyértelmű tapasztalt, hogy csak azok a társadalmak sikeresek, ahol a foglalkoztatás magas.
A magas foglalkoztatás ugyan nem az egyetlen, de az elsődleges feltétele a társadalmi és gazdasági sikernek.
Az EU 27 országa között, Máltával közösen, a munkaképes korosztályok munkára fogottságában az utolsó helyet foglaljuk el. Ahhoz, hogy az EU átlagot elérjük, közel egymillió új munkahelyet kellene teremtenünk, méghozzá ezt szinte a munkaerő alsó minőségi harmada számára. Ennek érdekében az illetésektől nemcsak tettet nem várhatunk, de még sóhajtást sem hallhattunk. A magyar közgazdászok még addig sem jutottak el, hogy felismerjék, milyen károkkal jár az alacsony foglalkoztatás. Legfeljebb ott tartanak, hogy a termelésből és az adózásból mennyi esik ki ennek következtében. Ez az összeg óriási. Nagyobb, mint amekkora megtakarításra törekszik a jelenlegi, a Gyurcsány csapatából verbuvált kormány.
A tartós munkanélküliségből fakadó társadalmi, erkölcsi kár felmérhetetlen.
A tartós munkanélküliségből fakadó éves pénzügyi hiány is nagyságrenddel nagyobb, mint a jelenlegi kormány által tervezett megtakarítás.
A TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉG OKOZTA KÁR
A tartós munkanélküliség okozta károk öt csoportba oszthatók
1. Az érintettek leszoknak a munkáról, a munkanélküli, segélyekből élésre rendezkedik be.
2. Az érintettek munkaerejének szakmai és erkölcsi értéke gyorsan csökken.
3. Sok gyereket vállalnak, mert a családi pótlék javítja jövedelmét. Ennek a rétegnek a természetes szaporulata a legmagasabb.
4. A gyerekek a szüleik munkanélküli életformáját tartják természetesnek.
5. A gyermekek képzése nem elégíti ki a minimális társadalmi igényt, ezért képességük kiaknázatlan marad.
Mind az öt, a tartós munkanélküliségből származó következmény, hosszabb távon, sokkal nagyobb kárt okoz, mint a munkátlanság miatt kieső termelési érték, és adóbevétel, valamint a segélyezés. Tegyük hozzá, hogy a felsorolt öt következmény annál több kárral jár, minél iskolázatlanabbak a tartósan munkanélküli szülők.
A tartós munkanélküliségre kárhoztatással, a cigánysággal szemben követtük, és követjük el nagyobb bűnt. A magyar cigányság jövőjét sokkal kevésbé veszélyezteti a szélsőjobb rasszizmusa, mint a liberálisoknak a rendszerváltás óta folytatott foglalkoztatáspolitikája.
A munkaerőpiacra bízott foglalkoztatás annál nagyobb kárt okoz, minél differenciáltabb a társadalom viselkedési kultúrája.
Elég látni, hogy a demokratikus országokban az arab, a török és a cigány munkanélküliség jelentően nagyobb, mint az országos átlag. Minél magasabb a munkanélküliekről való társadalmi gondoskodás, annál gyorsabban, jobban kialakul a segélyekből. a fekete gazdaságból és a bűnözésből való életforma.
Magyarországon a munkaerőpiacról tartósan kizárt rétegnek mintegy fele cigány. A tartós munkanélküliség romboló hatása azonban sokkal élesebben jelentkezik a cigányság, mint a nem cigányok körében. A cigányság kultúrája, viselkedési normarendszere sokkal több türelmet, adaptációt igényelne, mint a leszakadt nem cigány rétegé. A cigányoknak nem politikai jogegyenlőségre, hanem olyan megkülönböztetett munkaügyi szabályra volna szükségük, ami figyelembe veszi az elértő kultúrájukat.
A legegyszerűbb annak tudomásul vétele, hogy a jövőre tervezés a cigánykultúrában sokkal rövidebb távú, mint a hasonló sorsara jutott nem cigányoké.
- Saját tapasztalatból is tudom, hogy a cigány munkavállalók teljesítménye a heti fizetés mellett lényegesen nagyobb, mint a havi esetében. Az egyetlen napra szóló munkavállalásban pedig jól teljesítenek.
- Elég megnézni a bevásárló központoknak és a vendéglőknek a forgalmában, fizetés, segélyosztás napján, a cigányok és nem cigányok részvételét, vásárlási viselkedését. Úgy költekeznek az első nap, mintha biztos volna a pénzük havi kitartása. A nem cigány szegénysége ez, sokkal kevésbé jellemző.
- Még más kisebbségeknél is érzékenyebbek a lekezelésre, az etnikumukat sértő viselkedésre. Ilyen esetben keményen összefognak.
Ebből annak kellene következni, hogy a munkajogi szabályozást a sajátos viselkedésükhöz kellene igazítani.
MILYEN FOGLALKOZTATÁSPOLITIKÁRA VAN SZÜKSÉG
A válasz nagyon egyszerű.
Olyanra, melyikben a munkaerő minden minőségi szintjén közel azonos a foglalkoztatási ráta. Ma ennek az ellenkező pólusán vagyunk. A munkaerő felső harmadán a skandinávokéhoz hasonló a foglalkoztatás. A szakmai középen magyar, azaz gyenge közép-európai a szint. Az alsó harmad jobbik fele balkáni, a gyengébbeké afrikai szinten áll. Ez a társadalmi deformáció százszor inkább tarthatatlan, mint a fizetési mérleg, vagy a költségvetés hiánya.
Miből következik ez a deformáció?
Abból, hogy a magyar munkaerő felső minőségi harmada megüti a nyugati mértéket, a középső legfeljebb közép-európai és az alsó tized ennél is sokkal gyengébb. A három, egymástól nagyságrenddel eltérő szintű munkaerőt nem volna szabad azonos munkaügyi szabályozással kezelni.
Goromba hasonlattal illusztrálom.
- A felső harmadnak nincs szüksége szakszervezetre, mert azok nagyon jól meg tudják védeni magukat.
- A középső harmadnak szüksége volna erős szakszervezetekre, mert a jövedelme még csak megvan, de nincsen, és nem is lehet biztonságérzete.
- Az alsó harmadnak csak árt, ha a szakszervezetek, vagy ez emberjogi szervezetek meg akarják védeni. Őket a minimálbér, a felmondási nehézségek nem segítik, hanem kizárják a munkaerőpiacról. Ez az alsó harmad akkor járna a legjobban, ha utánuk nem kellene bérjárulékot fizetni, ha nem havonta, hetente kapnának fizetést, és nem volna felmondási védelmük.
Nem tudom, hogy mennyi idő kell még a baloldalnak, a szakszervezeteknek ahhoz, hogy felismerjék a minden európai országra jellemző tényt, hogy semmi sem tarja úgy vissza a munkaadókat a gyengébb minőségű munkaerő felvételétől, mint a nehéz megszabadulás, ha nem válnak be. A gyenge minőségű munkaerőt azok zárják ki a munkaerőpiacról, akik a jogaikat védik.
Csak annyit kellene az illetékeseknek megtanulni, hogy a jó munkaerőt nem kell, a gyengét pedig nem szabad munkajoggal körülbástyázni. Ez semmire sem igaz jobban, mint a cigányság munkajogi védelmezésére. Az állam pénzügyi kedvezményekkel támogassa a tartós munkanélküliek alkalmazását, de ne védje őket olyan szabályokkal, amelyek akadályozzák a foglalkoztatásukat.
MENNYIT ÉR A MUNKAVISZONY
A munkavállalás a munkaadónak annyit ér, amennyit fizet érte. A társadalomnak azonban annyit, amennyit a munkavállalás használ.
Az első válasz egyszerűnek tűnik. A második azonban eddig fel sem vetődött, mivel a tőkés osztálytársadalomban ez közömbös volt. A nem foglalkoztatott munkaerővel nem törődött a társadalom. Több és jobb volt, mint amire szüksége volt.
A modern társadalomnak azonban sokba kerül, ha nem dolgozik, aki munkaképes.
a. Fizetni kell a munkanélküli segélyt.
b. A legális munkajövedelemmel nem rendelkező csak fogyasztási adót fizet. Azt is kevesebbet, mintha dolgozna.
c. Utána nem kap az állam egészségügyi ellátására és nyugdíjára hozzájárulást.
d. A munkaerejének értéke sokkal gyorsabban amortizálódik mind szakmai, mind erkölcsi tekintetben.
e. A tartós munkanélküliség okán nőnek az állam rendfenntartási, bűnüldözési költségei.
f. A gyermekeinek nagyon rossz hatásfokon hasznosul a képessége.
g. A gyermekei iskolázottsága lényegesen a társadalmi átlag alatt marad.
A gyenge minőségűek tartós munkanélkülisége által okozott társadalmi károk nehezen számszerűsíthetők, de kevés szakértelemmel is becsülhetők. Nagyságuk messze meghaladja azt az összeget, amekkora veszteséggel járna a foglalkoztatásuk támogatása. Ez bármennyire kézenfekvő, még számításokat sem készítettek arról, hogy mint jelent a társadalom számára a foglalkoztatás egyetlen százaléknyi csökkenése.
A foglakoztatásnak van társadalmi optimuma. Ez jelentősen magasabb, mint a fejlett társadalmakban, a mienkénél lényegesen magasabb tényszám. Az optimum és a tény között általánosan nagy az alacsony képzettségűek esetében. Minél gyengébb a munkaerő, annál alacsonyabb a munkára fogottsága. Azoknál alacsony a legális munkát kapók száma, akik igénytelenek, könnyen megelégednek a társadalom juttatásaival. A munkátlanságból fakadó társadalmi kár azonban aránylag ezek esetében a nagyobb. A jó munkaerő nemcsak könnyen kap munkát, de nehezen viseli a munkátlanságot.
Magyarországon, a rendszerváltás előtt a foglalkoztatottság az optimumnál magasabb volt. Ezért a magyar közgazdászok csak a túlfoglalkoztatással járó negatív hatásokat ismerték meg. Az előnyeit csak most, utólag látjuk. Nagyban hozzájárult a leszakadt réteg felemeléséhez, számukra is létbiztonságot jelentett. Ennek az értékét a liberális politikusok és közgazdászok máig nem veszik figyelembe. Az ország szegényebb harmada azonban annál inkább értékeli. A Kádár-rendszer az ország alsó jövedelmi harmadában ennek okán van máig nagy becsületben.
Ezzel szemben a rendszerváltás óta kialakult foglalkoztatás mintegy 15 százalékponttal alacsonyabb, mint amit a társadalom érdeke megkívánna. Az ebből fakadó a társadalmi és gazdasági kár nagyságrenddel nagyobb, mint amit a gazdaságpolitika egyéb eszközei okozhatnak.
Hogyan kell a foglalkoztatás társadalmi érdekét összehozni a munkaadóéval?
A munkaadó költségét kell a társadalmi érdekkel összhangba hozni. Az összhangot az jelenti, hogy az átlagos foglalkoztatás legyen magas, és ettől ne nagyon érjen el ez a mutató sem a munkaerő minőségének, sem képzettségének, sem területi elhelyezkedésének bontásában.
Mit kell tenni ennek érdekében a jelenlegi viszonyok között?
Mindenek előtt jelentősen kell csökkenteni az alacsony képzettségű munkavállalók bérjárulékát. Tehát szó sincs a bérjárulékok általános csökkentéséről, ami a jelen helyzetben főleg annak a munkaerőnek növeli a keresletét, amelyikből hiány van. Nagyon valószínű, hogy kezdetben ez sem lesz elég. Ha nem elég, akkor a tartósan munkanélküliek foglalkoztatását adókedvezménnyel is támogatni kell. A bérjárulékot úgy kell differenciálni, hogy minden minőségi szinte meginduljon a foglakoztatási ráta közeledése az átlag felé.
Van erre pénzügyi fedezet?
A foglakoztatást serkentése nem terheli, hanem javítja a pénzügyi mérleget.
A liberális közgazdászok nem veszik tudomásul, hogy a munkaerőpiac még a vállalkozói érdeket sem követi. A nagyobb dolgozói jövedelem nagyobb keresletet, azzal nagyobb vállalti lehetőségeket biztosít. A spontán, állami beavatkozásoktól mentes piac nem a vállalkozók, hanem csak a vállalkozások egyedi érdekét szolgálja. Ahhoz, hogy a vállalkozók érdeke is megjelenjen, az államnak be kell avatkozni. A vállalkozási szektor érdekei is csak akkor jelennek meg reálisan, ha az állam ennek érdekében hangolja a munkaerőnek a munkaadók számára megjelenő árát.
A tudományos és technikai forradalom teljesen átformálta a vállaltok munkaerő érdekét. Korábban a munkaerő óriási többségének nem volt fontos a minősége, csak minél olcsóbb legyen. Minél fejlettebb a technika, a munkaerő annál nagyobb hányada esetében az áránál sokkal fontosabb a minősége. Ez világosan megjelenik abban, hogy a vállalkozók számára az állam által nem manipulált munkaerőáron legfeljebb a munkaerő felső kétharmadát foglalkoztatnák. Az ilyen alacsony foglalkoztatás azonban nemcsak elviselhetetlen szociális terheket ró az államra, de a munkaerő minőségi újratermelése sem valósulhat meg. Az alacsony foglalkoztatás mellett nincs társadalmi stabilitást.
Kellő foglalkoztatást csak az állam által manipulált munkaerőpiac képes létrehozni. Ezt még a legliberálisabb államok is tudomásul veszik, és munkaügyi törvényekkel igyekeznek tenni a foglalkoztatás növelése érdekében. Ennek ellenére, a háborús károk helyreállítása óta, nem ismerünk olyan államot, amelyik ezt meg tudná oldani. Az, hogy a háborút követő újjáépítés során a fejlett országok tömegesen importálták az olcsó, és alacsonyan képzett munkaerőt, azzal magyarázható, hogy a helyreállítások munkaerő igényében még nagyon magas volt a képzetlen munkások aránya. Az utóbbi évtizedekben már éppen az olyan munkaerőben van felesleg, amelyiket korábban importáltak. Magas foglalkoztatás csak a skandináv és a távol-keleti konfuciánus kultúrákban alakul ki. Ott sem az állam, hanem a lakosság magatartása hozza létre.
A közgazdaságtan mindmáig nem tekinti elsődleges céljának a munkaképes lakosság magas fokú részvételét a társadalmi munkamegosztásban, vagyis bekapcsolásukat a legális gazdaságba.
Az elmúlt ötven év eredményei azt mutatják, hogy mind a magas foglalkoztatás, mind az egy foglalkoztatott évente ledolgozott órájának száma a kultúrától függ, erre a piac befolyása nagyon másodlagos.
FOGLALKOZTATÁS A VILÁGGAZDASÁGBAN
A 21. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a világgazdaság centrumának három térsége van. Európa nyugati fele, Észak-Amerika és a Távol-Kelet. Egyre világosabb az is, hogy e három térség közül nemcsak létszámában, de még inkább növekedési dinamikájában a Távol-Kelet az első, és Európa nyugati fele az utolsó. Amennyire nyilvánvaló e három térég eltérő növekedési sebessége, annyira figyelmen kívül maradt ennek az oka.
A Távol-Kelet sikereinek elsődleges oka a sokkal nagyobb foglalkoztatás. Mind a munkaképes lakosság foglalkoztatásában, mind az általuk évente ledolgozott órákban nagy a Távol-Kelet fölénye. A foglalkoztatás közel van a 80 százalékhoz, a ledolgozott órák pedig a 2200-hoz.
Észak-Amerika is jelentősen megelőzi az EU országokat, mind a foglalkoztatásban, mind a ledolgozott órákban.
Európa nyugati felének több más mellett éppen e téren a legnagyobb a lemaradása. Ennek ellenére a közgazdasági irodalom szinte teljesen figyelmen kívül hagyja, nem tulajdonít ennek jelentőséget.
ÖSSZEGZÉS
A rendszerváltás előtti rendszer elhanyagolta a társadalom elit mobilizálását, viszont sikerrel oldotta meg az aló harmad munkára fogását. Ezzel szemben a rendszerváltás után ránk szabadult liberális politika megteremtette az elit számára az érvényesülés szabadságát, de szinte kizárta az alsó harmadot a társadalmi munkamegosztásból. Ezzel olyan szélesre nyitotta a veszteségforrásokat, hogy húsz év után ellehetetlenült a társadalom. Ezért az elsődleges feladat a társadalom alsó harmadának beszervezése a társadalmi munkamegosztásba.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kopatsysandorgondolatai.blog.hu/api/trackback/id/tr631081799

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

LyukasBogrács 2009.04.26. 11:17:21

Örülök, hogy rátaláltam erre a blogra. Közgazdászként nagy tisztelője vagyok Kopátsy professzornak. Bár még csak egyetlen könyvét olvastam, nagyon tetszett ahogyan a nyers közgazdaságtant a társadalomtudomány, a történelem, a pszihológia oldaláról tálalta.

Most akkor elolvasom a posztokat.