Kopátsy Sándor EG 2009-03-10
AZ ÁLLAM SZEREPÉRŐL
A modern társadalom inkább több mint kevesebb államot kíván. Egyrészt a piaci szektor egyre inkább veszít a súlyából, másrészt az állami szabályozás nélkül anarchiában sodródik.
Azt még a liberális közgazdászok sem tagadják, hogy a munkaerőnek egyre kisebb hányada dolgozik a szorosan piacinak, értéktermelőnek minősített szektorban. Azt már elhallgatják, hogy ezen belül is csökken a nagyvállalatoknál dolgozók aránya. Az egyetlen növekvő munkaerőt foglalkoztató szektor a tíz főnél kevesebbet, és ennél is gyorsabban az egy fős vállalkozás.
Ez a tendencia azért marad rejtett, mert továbbra is folyik a nagyvállalatok koncentrációja. A nagyok még nagyobbak lesznek. Nem azzal, hogy több munkaerőt foglalkoztat, hanem egyre több bedolgozó vállalatot szervez maga alá. Ahogy nő a munkamegosztás, úgy nő e bonyolult kapcsolatokat rendezni hívatott állami szabályozás. A tény, hogy minél fejlettebb a gazdaság, annál nagyobb jogi szabályozást igényel. A kívánatos jogi szabályozás mértéke alig függ attól, hogy mennyire decentralizált, illetve centralizált a gazdaság. A minőségi különbséget nem a szabályozás mélysége és szélessége, hanem a bürokratizmusa és korruptsága hozza létre. Az ortodox közgazdasági felfogással szemben, az állam közigazgatási funkcióinak a minősége sokkal fontosabb, mint a mennyisége, illetve a költsége.
Az olcsó állam, a kisebb adók a liberális közgazdászok állandó követelése. Ezzel szemben minden tapasztalt azt mutatja, hogy hasonló kulturális és fejlettségi kategórián belül inkább a nagyobb adó, a nagyobb állami szerepe hoz jobb eredményt. Ezt bizonyítja mind az egy lakosra jutó tőkebeáramlás, mind a gazdasági növekedés, mind a versenyképességi mutató.
A tőkés osztálytársadalmak idején a tőke a minél olcsóbb munkaerőt kereste, hiszen az ipari forradalom olyan technikai alapot hozott létre,a minek a munkaerőigénye mind minőségi mind mennyiségi szempontból csökkent. Ebből fakadóan a tőke a minél olcsóbb munkaerőt kereste, a legfejlettebbektől a kevésbé fejlettek felé áramlott. A tudományos és technikai forradalom azonban e tekintetben is teljes fordulatot hozott. A nemzetközi tőke az egyre fejlettebb környezetet, és a minél képzettebb munkaerőt keresi akkor is, ha sokkal drágább.
A fejlett környezet jelentőségét jó jelzi, hogy ma a világcégek egyre inkább azokba a világvárosba települnek, ahol a működésük költsége a legnagyobb. Elég, ha azokat a rendszeresen megjelenő táblázatokat, hogy melyik nagyvárosban milyen drága az élet, az irodák bérleti díja, és azt tapasztaljuk, hogy a legdrágább városok vonzók a leginkább a nagy világcégek központjai számára.
Szinte ugyanez derül ki akkor, ha az egy lakosra jutó idegen tőke nagyságát vizsgáljuk. Az élen az Egyesült Államok, Svájc, Anglia, Belgium és Hollandia áll.
Sokszor idézem a volt szocialista államokban az utóbbi húsz évben bevitt nyugati tőke egy laksora vetített nagyságát. Ha ez a mutató Ukrajnában, ahol a legolcsóbb az említett országok között a munkaerő, száz, akkor néhány országban a következő: Romániában 700, Oroszországban 1.100, de ebből 900 az olaj- és a földgáziparba ment, Szlovákiában 4.000, Lengyelországban 5.000, Magyarországon 5.500, Csehországban 6.000, Észtországban és Szlovéniában 7.000. Finnországban azonban 48.000. Ez a sorrend alig változik, ha a munkaerő árra vetítjük. A minél olcsóbb a munkaerő egy országban, annál kevesebb külföldi tőkére számíthat, azonban csak akkor igaz, ha a munkaerő minősége az ország gazdasági fejlettségével arányos. Kínába azért megy sok tőke, mert a tömegtermelésre kiváló a kínai munkaerő olcsó. De azért ne felejtsük, hogy Kínába az egy laksora vetített külföldi tőke sokkal kevesebb, mint Magyarországon.
Az utóbbi megjegyzéshez az kívánkozik, hogy hozzánk is csak az a tőke jön, amelyik a magyar munkaerő felső ötödéből válogathat. Ideje megszabadulni attól a liberális maszlagtól, hogy a magyar foglalkoztatási problémát a nyugati tőke becsábításával kell megoldani. Ezt vagy a magyar állam oldja meg, agy senki.
A globális versenyképességi index a legmegbízhatóbb iránytűje annak, hogy mire kell törekedni ahhoz, hogy versenyképességünk javuljon.
Ennek az ellenkezője történt az elmúlt év során. A hetven országot figyelő listán a 47. helyről a 62.-re zuhantunk.
Érdemes megnézni, hogy mögöttünk csak a négy figyelt balkáni ország van. Horvátország éppen megelőz. Észtország és Csehország a 32. 33. helyen van. Szlovénia a 42. Oroszország a51. Lengyelország és Lettország 53. és 54. Az nem vigasz, hogy Románia mögött csak két ország van, Azerbajdzsán és Vietnám. Kína viszont minden közép-európai volt szocialista országot megelőzve a 30. helyre lépett előre.
Van azonban néhány további tanulság is.
Az első helyen az Egyesült Államok van. Ezt magyarázza számos tényező: szuperhatalom, a legnagyobb piac, angol a nyelve, az ő pénze a legfontosabb valuta, a tudományok és tudósok vonzásközpontja.
A következő öt a rangsorban nálunk kisebb lakosú ország. Svájc, Dánia, Svédország Szingapúr és Finnország, azaz négy skandináv, az ötödik Norvégia csak a 15. és egy városállam, amelyik megelőzi japánt. A száz év előtti világhatalmak: Németország a Németország a 7. Nagy Britannia a 12. Franciaország a 16.
Általános következtetések.
1. A kisebb államok előnyben vannak a nagyobbakkal szemben.
2. Az angol nyelv tudása nagy előny.
3. Az előkelők klubjába csak a puritán és a konfuciánus népek kerülhetnek.
Ebből számunkra a tanulság:
- Trianonnal többet nyertünk, mint vesztettük. A történelmi Magyarország még hátrább kullogna. Mi még ma sem tudunk a Kárpát-medencében, azaz korábbi országunkban élő etnikumokkal megértést találni. Akiket nem nézhettünk le, elzavartuk, a többieket pedig lekezeljük. Márpedig az első húsz közé nem kerülhet olyan ország, amelyiknek jelentős, nem egyenrangúként kezelt kisebbsége van.
- A puritánsághoz nem közeledtünk, sőt ilyen messze soha nem voltunk, mint most. Érte ez alatt, hogy a rendszerváltás óta csak romlott a közerkölcsünk.
- Amennyire nagyon nehéz is időigényes erkölcsi magatartásunkon javítani, annyival könnyebb volna az angol nyelvet elsajátítani.
Az oktatásban ugyan indokolt a verseny és a magániskolák jelentős szerepe, de a fő szerepet az államnak kell kézben tartani. Csak az állam tudja biztosítani, hogy a képességének megfelelő oktatásban mindenki, a családi körülményeitől függetlenül, megfelelő képzést kapjon. A társadalom hosszú távon semmivel nem veszít annyit, mint akkor, ha a következő generáció képzését döntően a családi körülmények alakítják. Márpedig ezt a piac olyan mértékben viszi keresztül, hogy az állam minden erőfeszítése ellenére, is jelen tős hatású marad.
Elég arra gondolni, hogy a munkaerő hatékonyságát az adott társadalomban egyre nagyobb mértékben a képzettség determinálja. Azt, hogy milyen lesz a következő generáció teljesítménye, elsősorban az oktatási rendszer határozza meg. Ebben a tekintetben a szabadpiac többet árt, min t használ. Kivétel talán a művészet és a profi sport, ahol a piac képes maga hatásfokon működtetni a tehetség kutatását, az annak megfelelő kiképzését, de a munkaerő óriási többsége esetében a képesség korai felfedezését, az annak megfelelő pályairányítást, és képzést csak az állam vállalhatja magára.
A modern társadalom még mindig olyan oktatási rendszert működtet, ami a képességtől független képzésre épül. Sem a képességek mielőbbi feltárása, sem az ehhez igazodó pályaválasztás, sem a beiskolázás nem kap társadalom érekének megfelelő szerepet.
Az egészségügyi szolgáltatások esetében is ugyanaz a helyzet. A piacnak kellő teret kell biztosítani, de sem a képzést, sem a kutatást, sem az egészséges életvitel alakítását nem lehet az állam elsődleges szerepének biztosítása nélkül hatékonyan megoldani. A piac képtelen tudomásul venni, hogy a társadalom egészségi állapota elsősorban a lakosság egészét jellemző életmódján múlik. Egyelőre még a leggazdagabb társadalomban is, a társadalom jelentős hányada, minimum az alsó harmada képtelen a piaci árakt megfizetni. Márpedig az alsó harmadának egészségügyi ellátása dönti el a társadalom átlagos egészségi mutatóit.
Mit mutat a jelenlegi gazdasági vállság?
Ennek során azok az államok szenvedtek nagyobb veszteséget, amelyek szabadjára engedték a piacot. Az a Kína, amelyikben az állam leginkább beavatkozik a gazdaságba, gyorsan növekszik,a mikor szinte minden politikai demokráciában visszaesik a termelés. Kabaréba illik, amikor a nyugati kommunikáció kiemelten foglalkozik azzal, hogy Kínában is érezhető a vállság, hiszen évi 8 százalékra esett vissza a gazdasági növekedés.
Az elmúlt ötven év megtanított arra, hogy nem lehet előre látni, de mégsem boldogulunk, ha nem akarunk, ha lemondunk róla. Ez az előrelátás pedig nem paci, hanem politikai tetteket követel.
