Csökkentse költségeit ! Növelje fénycsövei élettartamát, csökkentse áramfogyasztását egyszerre. www.energiatakarekos.com

Csökkentse áramköltségét

Csökkentse áramköltségét, növelje fénycsövei élettartamát: kattins ide!

balhasáb van, az oldaldobozaid viszont alapértelmezésben a jobbhasábba kerülnek. Menj be az Oldaldobozszerkesztőbe (Megjelenítés / Oldaldobozok), és kattints a Hasábcsere gombra!'; });

Kopatsy Sandor gondolatai

Legidősebb közgazdász-gondolkodó irásai a múltról és máról.

Friss topikok

  • Urban Gorilla: A 18. Szazadban Kossuth meg meg sem szuletett. (2011.03.02. 22:43) Kossuth megítélése
  • syncumar: A rendszerváltás jelentős járulékos bűne, hogy megszakította a cigányság integrálásának a folyamat... (2011.02.23. 19:33) Deformálodott demográfia
  • Mr.Moonlight: Azt hiszem nyilvánvaló hogy a világ túlnépesedése korlátlanul nem folytatódhat. Az erőforrások kim... (2011.02.20. 09:19) A világ legnagyobb problémája a túlnépesedés
  • syncumar: Sajnos, ez az elképzelés is csak kormányzati akarattal és a megvalósítás lehetőségének biztosításá... (2011.02.19. 22:14) Haltermelés
  • UNIOHID.hu: "Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzette... (2011.01.03. 16:09) A nyugdíjak fedezete

Az arab világ zsákutcában

2011.02.03. 11:27 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                   PG                 2011-02-01
 
AZ ARAB VILÁG ZSÁKUTCÁBAN
 
Pár hete forr a Közel-Kelet. Az első meglepetés Tuniszban történt. Kicsi, de viszonylag egészségesnek látszó észak-afrikai diktatúra, ahol valami olyan történt, ami korábban nem volt jellemző az arab világban, a zsarnokot a nép zavarta el. Korábban a közel-keleti államokban a hadsereg hajtott végre hatalomátvételt. Irán kivétel volt, ahol a papság játszotta a rendszerváltó élcsapat szerepét. Amíg a hadsereg, és a papság a zsarnok mögött áll, nem lehet leváltani, elzavarni. Tuniszban azonban az utca népe lázad fel, és a hadsereg, és a papság nem állt ki a zsarnok mellett.
A tuniszi hatalomváltás után már meglepően sokan felvetették, hogy ennek folytatása is lehet. Ma már mindenki látja, hogy van folytatása.
Nagyon meglepő viszont az, hogy a közel-keleti fél-feudális, illetve egészen feudális diktatúrákat a világpolitikai nagyjai, mindenek előtt az Egyesült Államok és Izrael, a két legokosabb fenntarthatónak tartották. A politikájuk az általuk modern haditechnikával felszerelt diktatúrákra építetett.
Két okból előre látható volt e rendszerek bukása, sőt az is, hogy a bukásuk sem jelenthet megoldást. Egyszerűen ma már olyan állapotban vannak a közel-keleti és az észak-afrikai mohamedán államok, hogy bármiféle taralom számára sincs megoldás.
Az erőszakra épült hatalmat meg lehet dönteni, de utána is csak erőszakra épülhet a hatalom.
A kiúttalanság oka a gyors népszaporulat.
A második világháború óta, évente másfél, három százalékkal gyarapodó népesség számára semmiféle rendszer sem képes megélhetési feltételeket teremteni. A közel-keleti és észak-afrikai arab, illetve mohamedán országok lakossága az elmúlt negyven év során kétszeresére-háromszorosára gyarapodott. Ezzel szemben az eltarthatóság alig változott. Ez azonban csak az utóbbi negyven év, és ezek az országok már akkor is túlnépesedettek voltak. Rajtuk csak azzal segíthettek volna, ha megállítják a népszaporulatot, és növelik az öntözhető területet.
Jelenleg az Egyesült Államok, és Izrael egész közel-keleti politikája Egyiptomban van válságban. E két állam a második világháború óta arra építette politikáját, hogy a térség olajtermelő feudális államait, és három legnépesebb országát, Törökországot Iránt és Egyiptomot maga mellé állítja.
A feudális olajtermelőkről most nem beszélek, mert azok a pénzükben fuldokló bábok.
Kezdetben a fő szövetségesüket a sah Iránjában látták. Őt az Egyesült Államok kormánya ültette a hatalomba, és benne látta a Közel-Kelet szélsőségeit megfékezni képes katonai erőt. Irán megkapta a legmodernebb haditechnikai felszerelést. Erre csúfosan ráfáztak. Az iráni papság vezetése alatt a sahot elzavarták, és Amerikát megszégyenítették. A sah utáni Irán azonban túlnépesedő állam maradt. A sah elzavarása óta a lakossága megkétszereződött. Ezt az elviselhetetlen népszaporulatot a papság uralma alatt nem lehet, és nem is akarják megfékezni. Ezért nincs a számára kiút. Márpedig a kiúttalan ország kezében az áhított atombomba felmérhetetlen veszély. Az atombomba fejlesztését szolgáló létesítmények lebombázása azonban beláthatatlan bonyodalmakat indítana el. A leendő bomba azonban ketyeg.
Irán sokkal erősebb ország volna, ha fele akkora volna a lakossága, mint amekkora most. Pedig a következő ötven évben újra megkétszereződik.
A következő bástya Törökország lett. Azt kezdetben a hidegháborús bástyának tekintették. A hadseregét, az ország erejéhez képest, túlfejlesztették. Az évenként jelentkező, kivándorlással csökkentve is, egy milliós lakosságnövekedés azonban elviselhetetlen. Ép eszű ember könnyen felmérhetné, hogy ezekről nem lehet gondoskodni. A törökök németországi tapasztalata azt bizonyítja, hogy őket nemcsak a török állam, de a gazdag Németország sem képes munkára fogni. Ráadásul az elmúlt évben kiderült, hogy az ország lakosságát nem lehet az Izraellel való szövetség ügyének megnyerni. Naivitás abban bízni, hogy Törökország tartósan kiáll Izrael mellett. Az sem várható, hogy az EU tagja lehet. Neki is az a baja, hogy olyan minőségű munkaerőből, amilyen a török neki is sokkal több van, mint amennyit foglalkoztatni képes.
Mivel a török társadalomban nyoma sincs az olyan társadalmi, politikai erőnek, ami képes a túlnépesedést megállítani, az ország jövőjét semmiféle erő nem képes sikeres útra terelni.
Törökországnak 1969-ben még csak 35 millió lakosa volt, most a kivándorlások ellenére is 77 millió, és kissé lassabban is, évente egy millióval növekszik. Ez az ország is erősebb volna fele ekkora lakossággal, és jele sincs az olyan erőnek, amelyik ezt a túlnépesedést képes lehetne megállítani.
Most a legnépesebb arab állam, Egyiptom forrong. Ez az utolsó bástyája az Egyesült Államoknak, és Izraelnek. A jelenlegi diktátort aligha lehet megtartani, az utódja pedig csak olyan lehet, aki Izrael-ellenes. Szinte komikus, hogy a két legokosabb államvezetés ezt nem látta előre.
Még emlékszem, amikor Nasszer az Egyesült Államokhoz fordult pénzügyi segítségért, amire az Asszuáni Gát, és az öntözőrendszer kiépítéséhez lett volna szüksége. Ezt elutasították, a koldus Szovjetunió azonban segítségére sietett. Egyiptom csak akkora ország lehet, amennyi területet öntözni képes. Mivel nem képes a népszaporulatot megállítani, csak egy út állt előtte, az öntözött terület bővítése. A gát maximum tízmillió lakost tarthat el, de az óta az ország lakossága negyvenmillióval nőtt.
Az Egyesült Államok Egyiptom esetében is folytatta az iráni és török stratégiáját. Nyakig felszerelte a legmodernebb fegyverekkel. Az elmúlt húsz évben, mai áron, 50 milliárd dollárnyi szupermodern katonai felszerelést ajándékozott. Ami nem fog semmit érni, ha kitör a forradalom.
Rossz rá gondolni, hogy ebből a pénzből mennyit lehetett volna segíteni Egyiptomon. Az Egyesült Államok kiépíthetett volna olyan napelemekkel működtetett öntöző rendszereket, ami sokmillió parasztnak adott volna munkát, az országnak pedig élelmet.
Érhetetlen, hogy a világpolitikát alakítók nem látják, hogy tartósan, már a fél százaléknál gyorsabb népességnövekedés is csak nagyon gyors gazdasági növekedés mellett viselhető el. Ilyen a legfejlettebb négy, nagyon fejlett, és nagyon ritkán lakott ország. Az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. De ezek számára is nagy tehet az egy százalékos népességnövekedés, ami mellett az egy lakosra jutó szint csak évi 3 százalékos nemzeti jövedelem esetében tartható.
Ezzel szemben a közel-keleti és az észak-afrikai országokban negyven éve is túlnépesedés volt, hiszen természeti erőforrásokban, vízben, termőföldben szegények voltak. Ilyen viszonyok között az elmúlt negyven évben tapasztalt 1.5-3.2 százalékos népszaporulat egyenlő a társadalmat pusztító rákkal.
Maradjunk a jelenleg forrongó Egyiptomnál. A negyven év alatt megkétszereződött népességen belül a földművesek száma ötödével sem nőtt, a városi lakosság azonban ötszöröződött. Márpedig az óriásvárosok egyre nehezebben kezelhetők. Kairóban közel tízmillió lakos él. Ezek óriási többsége napról napra vannak ellátva élelemmel. Ha akárcsak pár napra leáll az ellátás, nem tartható fenn a rend, és a tulajdonvédelem.
Ilyen viszonyok között a fegyveres erők tehetetlenek. Minél modernebb annál kevésbé használhatók. A modern fegyverzetet képzett emberek működtetik, azokat erővel sem lehet rábírni arra, hogy a hittestvéreiket gyilkolják. Nem ismeri az arab kultúrát, amiben a vallási kötődés sokkal erősebb, mint a keresztények között, rá lehet bírni arra, hogy hittestvéreit ölje.
A kiöregedett diktátort ugyan könnyű lesz eltávolítani, de az egyiptomi társadalom sorsán senkinek, semmiféle módszerrel nem lehet javítani. A várható fejlemények nem a nép sorsán, hanem a közel-keleti és észak-afrikai stabilitást fogják romba dönteni, ami az Egyesült Államok, és Izrael sok évtized óta folytatott ostobaságait fogja leleplezni.
A térség mohamedán országaiban megnő az Izraellel és az Egyesült Államok elleni gyűlölet. Mai két aprónak látszó hír.
Az Egyesült Államok a kairói követsége védelmére tengerészgyalogosokat küld. A hír hivatalos kormányközlemény, amit a forrongó tömeg úgy fogja értelmezni, hogy Amerika kiáll Mubarak mellett. Mubarak várható elzavarása a közvélemény számra az Egyesült Államok megfutamodásának fogja értelmezni. A követséget meg lehet védeni, de az Egyesült Államok tekintélyét nem.
Izrael könnygáz gránátokat küldött Egyiptomba. Ez minden bizonnyal rémhír, de stratégiai jelentősége van. Aki a tömeg ellen könnygázt használ, zsidóbérenc. Aki pedig fegyvert használ, irtja a mohamedánokat.
Egyiptomban azzal változik meg a helyzet, hogy bárki lesz hatalmon, nem tarthatja meg az Izraellel kötött békét. Ebből fakadóan elzáródik az amerikai segély, ami fokozza az Amerika ellenességet.
Mérleg: A térség népei még szegényebbek lesznek, legfeljebb az elnyomók változnak, mert számukra nincs megoldás. Az Egyesült Államok és Izrael sok-sok fáradozása és pénze nem a kívánt élt, hanem az ellenkezőjét szolgálta.

Szólj hozzá! · 1 trackback

Csökkentse költségeit ! Növelje fénycsövei élettartamát, csökkentse áramfogyasztását egyszerre. Van megoldás:www.energiatakarekos.com

Mibe került a privatizáció

2011.02.03. 11:23 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  EE                  2011-01-30
 
MIBE KERÜLT A PRIVATIZÁCIÓ
 
Húsz évvel a rendszerváltás után ideje volna felmérni, mibe került a privatizációnak a nálunk alkalmazott formája.
Eddig ugyanis csak azt számolták, hogy mennyit kaptunk a privatizációs vagyonért, de attól máig mélyen hallgatunk, hogy ez mennyibe került, még kevésbé vizsgáljuk meg, hogy lehetett-e volna másként. Az pedig még inkább tabu, hogyan érintette ez másfélmillió munkavállalót, aki elvesztette a munkáját, és nem talált helyette máig másikat.
Kezdettől fogva mondtam, hogy a vállaltok működésének indokoltságát nem szabad csak azon az alapon mérni, hogy van-e nyereségük. Csak az olyan vállalatot szabad leállítani, amelyik helyett viszonylag gyorsan beáll hozzá viszonyítva eredményesebb, illetve kevésbé veszteséges.
A magyar közgazdászok, szinte általánosan, azon a véleményen voltak, hogy ami vállalti szinten veszteséges, az a társadalom számára sem hasznos. Még addig sem mentek el, hogy megmérték volna a felszámolásra ítélt vállalat a veszteségével szemben, mennyit fizet be a költségvetésbe, illetve a leállítása mennyi költségvetési kiadással jár.
Az volt a vélemény, hogy a veszteséges vállaltok munkaerejét gyorsan hasznosítani fogja az új hazai, illetve a Nyugatról beáramló tőke. Máig nem zavar senkit, hogy a leállított kétmillió munkahellyel szemben csak félmillió embert foglalkoztat a kisvállalkozás, a másfélmillió helyett nem létesült semmi. Ennek eredményeként nagyon gyorsan a túlfoglalkoztatott országunkból az EU legalacsonyabb foglalkoztatású országa lettünk.
Ehhez azt kell hozzátenni, hogy mi, a foglalkoztatás tekintetében a fejlett világ három térsége közül az utolsónak számító EU-ban vagyunk az utolsók. Ennek a katasztrófának a súlyát máig fel sem fogtuk. Pedig ennek az elviselhetetlenül súlyos gazdasági és pénzügyi terhénél is nagyobb, generációkra kiható az erkölcsi kára.
Húsz évig csak kalkulálni tudtam a veszteséges vállaltok leállítása által okozott gazdasági kárt. Becslésem szerint, minden munkahely tartós elveszése évi 1-2 millió pénzügyi hiányt okoz. Ez a másfélmillió, tartósan felszámolt munkahely, tehát évi 1-3 ezermilliárd forintnyi hiányt teremtett.
De ez csak a fiskális károkozás. Ennél sokkal nagyobb származik abból, hogy a tartós munkanélküliség örökre leértékelte az érintetteket, és azok gyermekit. Aláásta a nyugdíjak, és az egészségügyi rendszert pénzügyi fedezetét, leértékelte az oktatási rendszert.
Az eleve elviselhetetlen terhet fokozta az, hogy a munkátlanságra ítéltek egyre jobban átálltak arra, hogy a gyermekvállalás után járó családi pótlék egészítse ki az államtól elvárt alamizsnát. Az illetékesek lapítanak arról, hogy mekkora várható két okoz majd az, hogy a következő nemzedék korábbinál nagyobb hányada olyan családban születik, nő fel, ahol nem is találkozik azzal, hogy a szülei legális munkajövedelemhez juthatnak. Pedig húsz év után már fel lehetne mérni, hogy milyen munkaerő vált azokból, akiknek a szülei a rendszerváltás után végleg kikerültek a társadalmi munkamegosztásból.
Mindezt azért írom le a korábbinál is harsányabb formában, mert a közelmúltban alkalmam nyílt arra, hogy egy, felszámolással fenyegetett, veszteséges vállalat adatait összegezhessem.
A szerencsétlen vállalat a Hollóházi Porcelánmanufaktúra.
A vállalt tíz éve veszteséges, az elmúlt évben is volt 30 millió vesztesége. Eddig is csak azért tudott eljutni, mert leépítette a munkaerejének felét, a jelenleginek kétharmada pedig minimál bérért dolgozik.
 
Ez a veszteséges manufaktúra az utóbbi tíz évben 4.584 millió forintot fizetett a költségvetésbe, és ezzel szemben veszteségtérítés címén, 212 millió állami támogatáshoz jutott. A veszteség többi része vagyonvesztés formájában jelentkezett. Ha tíz éve felszámolják, 4.362 millió veszteség éri a pénzügyi egyensúlyt.
2011-ben a gyár felszámolása 703 milliós további vagyonvesztéssel, 127 millió felszámolási költséggel, és 291 millió elmaradt állami bevételt okozna. Minden további évben mintegy 300 millió költségvetési befizetés maradna el.
Ezen túl jelentkezne a többlet munkanélküliség által okozott társadalmi kár.
Mi kellene ahhoz, hogy az ilyen vállalkozás mindaddig működhessen, amíg nincs remény arra, hogy a leépítetteket másutt új munkahely várja?
Mivel jelentős társadalmi, és pénzügyi érdek fűződik a gyár fennmaradásához, elegendő volna, ha az állam átvállalná a bérjárulék fizetését. Vagyis évi mintegy 40 millióval meg leehetne menteni mintegy 200 munkahelyet, és megtakarítani mintegy 300 millió forintot, amit részben a működő vállalat fizet be továbbra is, részben pedig nem kell a költségvetésnek segélyként kifizetni.
Ki kellene dolgozni olyan foglalkoztatási törvényt, amely lehetővé teszi az olyan veszteséges vállalatok meghatározott idejű működését, melyek felszámolása jelentős társadalmi, és pénzügyi kárral jár.
Meg kellene tiltani, hogy az állam kárt tehessen önmagának.
Ebben a cseppben benne van az a tenger, amit a liberális privatizáció ránk zúdított.

Szólj hozzá!

Nem kell félni Csurkától

2011.02.03. 11:21 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               PP                     2011-01-31
 
NEM KELL FÉLNI A CSURKÁTÓL
 
A Bayer Zsolt antiszemita nyilatkozata olyan hazai és nemzetközi vihart váltott ki, hogy, életemben először, leragadtam az Echo Tévénél, amikor azt láttam a képernyőn, hogy Bayer beszélget Csurkával.
Végignéztem a műsort, és megnyugodtam. Tőlük nem kell félni, hiszen nem a hazai, még kevésbé a nemzetközi realitások talaján mozognak. Rájuk csak az ellenzék hívhatja fel a figyelmet. Ezt a tényt kellene megszívelni azoknak, akik hisztériát keltenek abból, amit Bayer mond. Nem ismerem az Echo tévé nézettségét, de azt hiszem, tízszer annyian értesülhetnek Bayer nyilatkozatáról az ellenzéki sajtóból, mint a saját szereplését látva. Őt is az antiszemitizmustól hisztérikusan félők népszerűsítik.
Ha zsidó lennék, talán én is, megijednék attól is, akitől nem kell félni. Meg kell érteni őket, mert én, magyar zsidóként nem tudnák Magyarországon élni. A magyarság, mind a hatalmi elit, mind a közvélemény, máig nem képes szembenézni a két háború közti múltjával, a magyar zsidóság faji alapon történő üldözését, kifosztását, és többségének kiirtását úgy kezeli, mintha a magyarságnak semmi köze nem lett volna hozzá. Természetesen, az akkori hatalmi elitnek sokkal nagyobb volt a felelőssége, mint a népnek, de a nép nagy többsége sem volt ártatlan. Az önkritikát csak a németektől tanulhatnánk. Az sem mentség, hogy egyetlen más, a zsidósságát irtó nép sem nagyon másként viselkedik, mint mi. Ez tény, de nem mentség.
Minden antiszemita jelenségtől megriadó zsidóságot megértem, mégis hibásnak tartom, mert a magyar antiszemitizmus hatalomra jutása nem reális veszély.
Ideje volna reálisan szembenézni a megváltozott ténnyel.
Miért volt népszerű az antiszemitizmus a Rajnától keletre Európában?
Mert a zsidóság az államalkotó etnikumoknál sokkal sikeresebb volt. A Rajnától keletre, a vasúthálózat kiépülése olyan polgárosodási lehetőséget nyitott, amivel nemcsak az államalkotó, de a zsidóságtól eltekintve, egyetlen másik etnikum sem volt lépést tartani. A fejlett, tőkés osztálytársadalmak perifériáján élő államok egyetlen etnikuma sem volt versenyképes a zsidósággal. Azok néhány generáció alatt, előbb gazdasági, majd minden téren látványos fölénybe kerültek a többi etnikummal szemben.
Ez váltotta ki az uralkodó osztályok, az arisztokrácia, a főpapság és az úri középosztály irigységét. Ezek el tudták hitetni az elmaradott néppel is, hogy a zsidóság a rovásukra gazdagodik.
Az is igaz, hogy Hitler hatalma, és hisztérikus zsidógyűlölete nélkül nem fajult volna végzetessé a zsidók irtása. Ez igaz Magyarország esetében is, ahol a revizionizmusra való fogékonyság csak felturbózta a közvélemény antiszemitizmusát.
Itt megállok, az uralkodó rétegeknek sikerült elhitetni a közvéleménnyel, hogy a háborúvesztésben nagy volt a zsidóság felelőssége. Ezt a vádat sem tisztáztuk. Egyértelmű, hogy a magyar zsidóság gazdasági ereje nélkül még tehetetlenebbek lettünk volna a frontokon. Ez vonatkozik az ipari és szállítási háttérre, és a szervezetségre is. Azt azonban el kell ismerni, ha nincs a kiegyezést követő évtizedekben, nagyrészt a magyar zsidóságnak köszönhetően, olyan sikeres a gazdasági fejlődés, szerényebbeknek maradnak a katonai vezetőink a háborúkezdéssel, illetve, ha mégis lekezdjük, sokkal előbb veszítjük el a háborút.
Ennyi is elég ahhoz, hogy tudatosítsuk, a megmaradt zsidósággal szembeni felelősségüket, nem tisztáztuk. Pedig lett volna időnk hozzá.
Szerencsére, a jelenlegi európai, és világhelyzet alapvetően megváltozott. A fejlett Nyugat államai már nem tőkés osztálytársadalmak, hanem össznépi demokráciák. Nincsenek fasiszta birodalmak, akiknek a segítségére építhetnek, sőt az antiszemitizmus egyre több nemzetközi kellemetlenséggel jár, a fejlett világban nem szalonképes. Az okos karrierista politikus antiszemitizmusa nem számíthat sikerre.
Akkor miért van antiszemitizmus, szélsőjobboldali párt a jelenlegi parlamentben?
Elsősorban azért, mert a rendszerváltás olyan társadalmi és gazdasági helyzetet teremtett, ami kedvez a szélsőjobbnak.
A zsidóság elfelejtette, hogy a fasizmus sikerének kulcsa a tömeges munkanélküliség volt. A két háború között, a fejlett tőkés osztálytársadalmakban, amiket utólag demokráciáknak nevezünk, óriási volt a munkanélküliség, és reménytelennek tűnt ennek felszámolása. A munkanélküliség a fél-perifériákon még nagyobb volt, és kezelése brutálisabb volt, mert kisebb volt a róluk való társadalmi gondoskodás.
A tömegek ezért fogadták örömmel a munkanélküliséget felszámoló fasizmusokat.
Aki fél a szélsőségek uralmától, legfőbb gondjának a munkanélküliség elszámolását tekintse.
Szinte szó sem esik arról, hogy a magyar rendszerváltás világrekordot állított fel abban, hogyan lehet az enyhe túlfoglalkoztatós államunkat a legalacsonyabb szintű foglalkoztatóvá deformálni. Ez történt néhány év alatt a rendszerváltás során. A foglalkoztatás 85 százalékról 55 százalékra csökkent. Ezzel, az eleve e tekintetben versenyképtelen EU országok között, az utolsók lettünk. Ráadásul az a példátlan munkátlanság vidéken, a képzetlen munkaerőben még az átlagosnál is sokkal nagyobb. A magyar cigányág foglalkoztatása pedig ezen belül katasztrofális.
Jó volna, ha a liberális közgazdászok, és a szoclib politikusok megértenék, hogy minden mai sérelmük az általuk okozott, elviselhetetlen munkátlanságból fakad.
A tények ugyan egyértelműen ezt igazolják, mégis a kétharmados győzelmet aratott Fideszt hibáztatják.
Mi igazolja az állításomat?
Minél liberálisabb volt a párt, annál nagyobbat bukott. Az SZDSZ eltűnt, az MSZP liberális szárnya erőtlenné vált, és a legutóbbi választáson, elsősorban a Jobbikkal szemben vesztett. A Jobbik ott lett erősebb, ahol a szoclib koalíció uralkodott. Vidéken ott erősebb a Jobbik, ahol alacsonyabb a foglalkoztatás.
Még fontosabb volna a bukott ellenzéknek belátni, hogy a szélsőjobb kevésbé veszélytelen, ha a közép-jobb van hatalmon. Ellene nincs szövetségese. Joggal kellene a Jobbiktól félni, ha a Fidesz még abszolút többséget sem élvező kormánypárt lenne, mint 1998-ban volt, mert akkor rászorulna a Jobbik támogatására, ahogyan 1998-ban a Kisgazdapártra szorult.
Örülni kellene annak, hogy húsz év után, végre van olyan kormányunk, amelyik nem szorul egy kisebb párttal való koalícióra. A kisebb párttal való koalíció ugyanis a tettek halálát jelenti.
A bukott pártok azt is hibának állítják be, amit dicsérni kellene. Van egy példám.
A foglalkoztatáson, csak a jelentős orosz agrárexport esetén javíthatunk. Az egymillió munkahelyteremtés létkérdés, de ehhez a belterjes mezőgazdaságra van szükség, aminek orosz piac nélkül nem lehet elég felvevője. Ha Orbánnak nincs kétharmados többsége, aligha tehette volna meg, hogy Putyinnal tárgyal. Ezt azonban a szoclib hangadók árulásnak minősítették.
Nem kisebb hiba, hogy a szoclib ellenzék, mivel itthon nincs támogatottsága, külföldi kapcsolataira épít, és ott igyekszik lejáratni az országot. A magyar társadalomban a labancság soha nem volt népszerű. Ezzel itthon csak erősítik a kuruc szerepre alkalmas Fidesz támogatottságát.
A hosszú elemzés után térek vissza a Bayer-Csurka eszmecserére.
Csurka drámát írt. Méghozzá arról, hogy a nemezt sorsa, egyetlen nap alatt, az első világháború után, a Trianoni Kispalotában pecsételődött meg, ahol az országot feldarabolták. Lehet, hogy drámának jó, de ostoba ötlet úgy beállítani, mintha a Trianoni Szerződés váratlanul, hitelen ott született volna.
Nálunk ugyan a történelmet nem illik tárgyilagosan tanítani, de Csurkának mégis illene tudni, hogy a Magyar Királyság felosztása már nyolcvan évvel korábban, a Császári Kancelláriájában felmerült, és 1948 tavaszán, jóváhagyásra is került az úgynevezett Olmützi Alkotmányban. Ebben már nemcsak Horvátország, és az Erdélyi Fejedelemség vált volna le a magyar királyságról, de Temesvár székhellyel a Szerb Vajdaság is. Ezek mindegyike a császár örökös tartománya lett volna. A Trianonihoz hasonló határok mellett, csak a Felvidék marad a Magyar Királyság része.
Vagyis, a Habsburg császár sokkal korábban felismerte, hogy a történelmi Magyarország felett eljárt az idő. Ezt mi nem tanítottuk, és nem tanítjuk, de a horvátok, a szerbek, az erélyi szászok, és románok kezdettől fogva hirdették.
2010-ben aztán Csurka nekifog, és drámát ír arról, hogy a Trianoni Szerződés a nemzetközi zsidó mesterkedés, egy éjszakai összetákolt műve volt.
Talán annak volna értelme, hogy milyen jó lett volna, ha a császár, Világos után ragaszkodik az általa már fél évvel korábban aláírt Olműtzi Alkotmányhoz, és annak alapján rendezi a határokat. Igaz, hogy erről, ma Csurka nem írhatott volna olyan jó drámát, mint Trianonról, és nehéz lenne azt bizonygatni, hogy 1848-ban az olműtzi érsek palotájában, a császár a zsidó bankárokkal egyezkedett volna.
Ma már, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után, közveszélyes ostobaság arról drámát írni, hogy Trianon a zsidó bankárok műve volt. Azt kellene tudni, hogy ez minél előbb sorra kerül, annál kevésbé sérti a magyarság érdekét.
Még jobban botránkoztam azon, hogy Csurka drámája azt is elárulja, hogy a háborúk oka, hogy jó üzlet a zsidó bankárok számára. De még azt sem teszi hozzá, hogy ez a világ elmúlt, a jelkori háború mindenkinek sokkal rosszabb üzlet, mint a békés kereskedelem. Ezért aztán nyugodtan aludhatunk, a fejlett világon belül, nem kell félni az egymásközti háborútól.
Az új dráma dicsőítése után jött, a műsor címének megfelelő mélymagyarság téma.
Közös bibliájuk Szabó Dezső Elsodort falu regénye. Nekem ugyan nem bibliám, de látom az érdemeit is. Ebben a tekintetben valahol közte, és a magyar zsidóság között vagyok.
A másik prófétájuk Németh László. Ő nálam sokkal jobban áll, mint Szabó Dezső. Százszor annyi az érdeme, mint a hibája. Mégsem tartom prófétának, sok tekintetben, túlment rajt is az idő.
Csurka a lengyeleket dicséri azért, mert egységesen katolikusok, és nem kollektivizáltak.
Nem lehet haladó, aki kétségbe vonja a reformáció forradalmi, népi jellegét. Csak ott történt átlagosnál gyorsabb fejlődés, ahol a reformáció megjelenhetett. Ez előny ott is, ahol győzött az ellenreformáció. Az viszont igaz, hogy a lengyel katolikus klérus mindig lengyel maradt, soha nem állt át a megszállók oldalára. De ez az összes pravoszláv klérusról is elmondható.
Csurka azzal ijesztett meg, hogy a lengyel parasztság javára írja, hogy megúszták a kollektivizálást. Ezért, akkor én is irigyeltem őket, de hamar rájöttem, hogy az én szívemnek is kedves paraszti társadalmat össze kellett törni. A falvak népét csak az mentheti meg, aki a háborút követő lakosságuk számát ötödére képes csökkenteni. A 20. század agrártechnikai forradalma a földművelés munkaerőigényét ugyanis tizedére csökkentette. A kollektivizálás előtti agrárlakosság négyötöde számára vagy a városokban, vagy otthon kell nem mezőgazdasági munkaalkalmat teremteni. Ezt rúgta fel a rendszerváltás, és okozott történelmi kárt nemcsak a vidéken élők, de az egész társadalom számára is. Tiszta szerencse, hogy a Fidesz nem szorul a Csurkára úgy, ahogy 1998-ban a parasztromantikus Torgyánra rászorult.
A témák felvetése arra jó, hogy bizonygassam, sokat nyerne a magyar zsidóság és a magyar liberális erők azzal, ha türelmesebben, megértőbben kezelné a magyar társadalom történelmi és esztétikai értékrendjét. Ami sokkal közelebb áll a Fidesz által képviselthez, mint a liberális zsidóság hangos véleményéhez.
Nemcsak a zsidóságnak, de a magyar társadalomnak is fontos érdeke, hogy ne élesítsük, inkább tompítsuk az egymásközti véleményeltéréseket. Mindkettőnek nagy haszna származna belőle.

Szólj hozzá!

Dőlhet az arab dominó

2011.02.01. 14:16 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 PP                   2011-01-29
 
DŐLHET AZ ARAB DOMINÓ
 
Valami olyan történik az arab világban, amire nem volt példa. Az arab népek felébrednek. Eddig sem voltak stabilok az arab országokban a diktátorok, de a megdöntésük mindig a hatalmi klikken belüli összeesküvés okozta, az egyik diktátort leváltotta a másik. Tuniszban azonban az utca népe zavarta el a diktátort. Hiba volna ezt a változást egyedinek kezelni. A feudális zsarnokságok idejétmúlttá váltak. A tudományos és technikai forradalom beszivárgott az arab világba is. Nagykorú lett a nép. A korunkban a feudális társdalom az arab kultúrában is lejárt, nem elégíti ki a lakosság elvárását.
Az eddigi helyzet csak azért volt fenntartható, mert az Egyesült Államok a második világháború után rossz lóra tett.
Az Egyesült Államok felső vezetése a második világháború tapasztalatai alapján túlértékelte, és félre értette az olajjal való ellátást. Ez a túlértékelés ugyan az óta is általános, de az volt a baj, hogy ennek élén a kor szuperhatalma állt, és áll.
Az olajjal való ellátást az Egyesült Államok kormánya úgy fogta fel, mint ahogyan ezt előzőleg a gyarmattartó államok kezelték. Csak az a nyersanyag biztos, ami mögött politikai, és katonai biztosíték áll. Ezt Roosevelt halála után az Egyesült Államok államközi szerződést kötött a legnagyobb olajtermelő ország feudális királyával, hogy az olajellátás biztosítása esetében az Egyesült Államok, akár fegyveres segítségével is garantálja a Szaúd-Arábia politikai rendszerének védelmét.
Máig nem találtam olyan világpolitikai elemzést, ami ebben az elkötelezettségben találta volna az Egyesült Államok abszurd arab politikájának az alapját. Pedig e nélkül érthetetlen az Egyesült Államok arab politikája, ami nemcsak az amerikai társadalom szemléletével, de az amerikai állam érdekében sem összeegyeztethető.
Az Egyesült Államok népe és politikája mindig elítélte a gyarmattartást, a feudális viszonyokat. Ismereteim szerint, Roosevelt sokkal közelebb ált a bolsevik Szovjetunió rendszeréhez, mint Churchill Nagy Britanniájához. A Jaltai Szerződés egész koncepciója sokkal természetesebbként fogta el a közép-európai országok szovjet megszállását, mint India gyarmati státuszát.
Máig érthetetlen számomra, ahogy a feudális arab társadalmakkal természetesnek kezelte az amerikai külpolitika, de a hidegháborúban botránkozott azon, ami a csatlós országokban történt. Az arab diktátorok politikai kegyetlenségei jobban irritálták, mint az arab királyok feudális társadalma.
Izrael megalakulása után a hibás arab politikát felerősítette a zsidó állam érekének védelme is. Sajnos, Izrael vezetői sem értették meg a történelem szavát, hogy a fejlődés objektív folyamatába sokkal kevésbé illik bele az idejétmúlt feudális rendszerekkel való szövetség, mint az arab diktatúrákkal, amelyek ugyan társadalmi deformációk, de nem a múlt felé mutatók. Husszein iraki rendszere is zsarnokság volt, de nem annyira középkori kövület, mint Szaúd-Arábia feudális társadalma.
Hibának tartom, hogy a nyugati társadalomszemlélet sokkal jobban botránkozik a jelen deformációin, mint a múltból itt maradt társadalmi múmiákon. Minden jelen tele volt, és tele van társadalmi tévutakkal, de azokban mégis jobban benne rejlik a jövő felé vezető út, lehetősége, mint a múlt kövületeiben.
Ez nem az jelenti, hogy a jelen deformációt nem kell javítgatni, csak azt, hogy velük szemben a múlt erőivel való szövetkezés még nagyobb hiba.
Irak megtámadása idején Bush és Blair szövetségét mégis olyannak tartom, ami Roosevelt esetében nem lett volna elképzelhető. Roosevelt Churchill ellen Sztálinnal szövetkezett India felszabadulása érekében.
Visszatérve az Egyesült Államok arab politikájára.
A jelenkor világpolitikájának az alapja az, hogy létrejött a nyugati puritánok, és a távol-keleti konfuciánus népek érdekközössége. Ezek eljutottak odáig, hogy minden hozzájuk tartozó államnak érdeke a békés gazdasági munkamegosztás. Hetven éve ezért nincs, és a belátható jövőben nem is lesz közöttük háború. A jelenkorban nem jár előnnyel a mások feletti politikai, katonai uralom, viszont egyre nagyobb érdek fűződik az egymással való kereskedelemhez. Ehhez képest az elmaradottakkal való együttműködés viszonylag annál inkább másodrendűvé válik. Elmúlt az a világ, hogy a nyersanyagok vevői rá vannak szorulva az eladókra. Sokkal inkább fennáll ennek az ellenkezője. A nyersanyagokkal rendelkezők számára egyre inkább létérdek, hogy legyenek vevőik.
Az ugyan igaz, hogy a várható nyersanyaghiány felveri az árukat, és nőnek a bányajáradékok, de a gazdagságukat jelentő járadék csak akkor van, ha a fejlett világ megfizeti az árakat. Attól ugyan nem kell félni, hogy a fejlett világ nem fogja megfizetni a drágább nyersanyagot, de attól annál inkább, hogy a drága nyersanyagok arra fogják ezeket kényszeríteni, hogy jobban takarékoskodjanak az anyagokkal.
A népbutító gazdaságstatisztikák csak azt közlik, hogy dollárban hogyan emelkedik a nyersanyagok ára, a lényeget azonban elhallgatják. Mennyit romlott a dollár, és mennyivel csökkent az egységnyi nemzeti jövedelem termelésének a nyersanyagigénye. Ha valaki közgazdász módra számol, kiderül, hogy minél fejlettebb a társadalom, viszonylag annál kisebb a nyersanyagigénye. Még mindig nagyon olcsó az olaj és a földgáz ahhoz, hogy ne a legolcsóbb energiahordozó legyen. Ezért a feltárására, a kiváltását okozó technikai fejlesztésre, és a takarékosságra nem fordítanak kellő figyelmet.
Ez az arab világ jövője szempontjából azért fontos kérdés, mert az arab feudális urak, az olajáraknak köszönhetően, szemtelenül gazdagodnak, az arab nép pedig viszonylag egyre szegényebb, de iskolázottabb lesz. Vagyis nő a társadalmi elmaradottság mértéke, ami csak robbanáshoz vezethet.
Az iráni forradalom volt az első figyelmeztetés, hogy a nép elleni nyugati támogatás, a feudális zsarnokság védelmében, nem lehet eredményes. Az a forradalom még a feudális rendszer iskolázott papságának vezetésével zajlott, de a papok a sah ellen, a néppel fogtak össze. Az Egyesült Államok azonban nem értett meg semmit abból, ami a közel-keleti arab világban elindult, még a korábbinál is jobban támogatta a feudális szövetségeseit.
Irak lerohanása is azt jellemezte, hogy a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, képtelen megérteni a közel-keleti társadalmi fejlődés útját. Husszein rendszere ugyan tele volt embertelen, fasiszta elemekkel, durvább volt a politikai terror, mint a feudális dúsgazdag államokban, de modernebb, jobban a jövő felé vezető volt. Sokkal inkább a jövőt megértő politika lett volna a fél-fasiszta diktatúrák szelídítése, mint a középkori állapokat megőrző milliárdosok védelmezése.
Sajnos, az Egyesült Államoknak a történelmi folyamtokkal nem számoló politikáját Izrael és az amerikai zsidóság csak erősítette. Izrael arab politikája is alapvetően hibás, de érthető. Az állami lét függ attól, hogy az antiszemita diktátorok helyett a feudális rendszerekkel fogjon össze. Más kérdés az, hogy ez az államérdekből fakadó politika is bukásra van ítélve. A történelem kerekét a zsenik sem tudják visszafordítani, azaz az arab világ társadalmai fejlődését visszafelé irányítani.
Elég volna, ha készítenének egy olyan felmérést, hogy a mohamedán térségben hogyan oszlik meg az Amerikával, illetve Izraellel való szembenállás. Kiderülne, hogy a feudális urakkal szövetkeznek az arab népekkel szemben.
Nem vagyok az arab, helyesebben a közel-keleti és az észak-afrikai mohamedán társadalmak, amiket én eddig az egyszerűség kedvéért arabnak neveztem, de vitathatatlanul az ősi magas-kultúrák egyik legyőzhetetlen képviselőjének tartom.
Huntington a kultúrák harcét jósolta. Ezt túlzásnak tartom, mert a kultúrák ellen nem lehet harcolni. Azok vagy más nem életképesek, és ezek akkor is elpusztulnak, ha dédelgetik őket, vagy a tovább élésre érdemesek, amik akkor is megmaradnak, ha az erősebbek nem akarják őket tudomásul venni.
A Nyugatnak különösen oka volna arra, hogy tisztelje az arab kultúrát, hiszen sokat köszönhetünk nekik.
Ők voltak az első reformátorok azzal, hogy felismerték, hogy a kereszténység mediterrán formája a keményebb egy istenhittől túlságosan eltávolodott. Ennek eredménye fényesen jelentkezett abban, hogy a kereszténység egy évszázad alatt összeomlott a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Ugyanakkor bölcsen belátták, hogy a nyugati népeknek sok az ő kemény egy istenhitük, és lemondtak arról, hogy a Nyugaton térítsenek.
Ők voltak azok, akik a görög kultúrát és tudományt visszaadták a Nyugat számára. Ezer éve még messze előttünk jártak.
A fentiek alapján érzem úgy, hogy a közel-keleti és észak-afrikai, mohamedán társadalom felébredését jelenti a Tuniszban lezajlott hatalomváltás. Érdemes volna elgondolkodni rajta.

Szólj hozzá!

A jelenkori siker titka

2011.02.01. 14:15 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               EE                    2011-01-26
 
A JELENKORI SIKER TITKA.
 
A tudományos és technikai forradalom teljesen új társadalmi elvárásokat hozott létre. Ez a társadalom egészen más elvárásokat követel meg a következő generáció felnevelésével szemben. Ennek ellenére a közgazdaságtan még azt sem vette tudomásul, hogy ez a társadalom már nem osztálytársadalom. A társadalmat úgy működtetik, mintha tőkés osztálytársadalom volna. Az úttévesztés azért nem feltűnő, mert a hibás vágányon működtetett társadalom is sokkal gyorsabban növekszik, mint előtte bármelyeik osztálytársadalom valaha működött.
Ennek ellenére még ezt a sebességkülönbséget sem hangsúlyozzuk. Az elmúlt ötven évben mintegy háromszor gyorsabban nőtt az egy lakosra jutó vagyon, ennél is sokkal gyorsabban nőtt az élet hossza, még azt is túlszárnyalta az iskolában töltött idő, mint amit fajunk valaha megért. Egyáltalán nem tudatosul, hogy az elmúlt ötven évben gyorsabb volt a fejlős, mint a megelőző százezer évben összesen. Az ipari forradalmat követő kétszáz ében a gyorsan fejlődő nyugaton az egy laksora jutó jövedelem fele olyan gyorsan sem növekedett, mint jelenleg.
Márpedig a jövedelem növekedése így is elmarad a várható életkor, és még az is, az iskolában töltött idő meghosszabbodásához képes. Az utóbbi két eredmény még jobban rávilágít arra, mekkora változás történt.
A MUNKERŐNEK NEM A MENNYISÉGE, A MINŐSÉGE LETT A FONTOS
A tudományos és technikai forradalom azzal okozott minőségi változást az osztálytársadalmakkal szemben, hogy amíg az osztálytársadalmakban a munkaerő fizikai erejének a megsokszorozása folyt a minőégének rovására, addig a jelenkori társadalom számára a minősége vált elsődlegessé.
Még a társadalomtudományok sem ismerték fel, hogy az elmúlt ötezer év technikai fejlődése a munkaerő fizikai erejét növelte, a szellemit csökkentette. A jelenkorban azonban mér nem a munkaerő mennyisége, hanem a minősége vált az elsődlegessé.
Az osztálytársadalmakat az alkalmazott technikát illetően, joggal nevezhetjük az ember fizikai erejét, képességét megsokszorozónak. Ezekben olyan technikát fejlesztettek elődeink, ami az ember fizikai munkavégző képességét sokszorozta meg. Ez azonban azzal járt, hogy a technikát működtetőkkel szemben egyre kisebb lett a szellemi igény, az agy kapacitásának kihasználtsága. Ez a folyamat bármennyire jellemző volt, mégsem vált felismerhetővé. Csak azt látta a társadalomtudomány, hogy az új technikai eszközök kitalálása, elkészítése egyre nagyobb szellemi teljesítményt követelt meg, de azt nem vette tudomásul, hogy a kitalálók, és elkészítők a munkaerő nagyon kis hányadát jelentették, a nagy többséggel, a technikai eszközök működtetőivel szemben egyre alacsonyabb minőségi követelmény támadt. A homo sapiens gyenge fizikai képességekkel, de nagyon fejlett aggyal jelent meg. Ez az adottsága tette lehetővé, hogy a jégkorszak végére minden természeti környezetbe képes volt beilleszkedni
A termelésre való áttérés a társadalom nagy többségével szemben egyre alacsonyabb minőségi igény támasztott. Az elmúlt ötezer év úgy fog bevonulni fajunk történetébe, amiben elég volt, ha az egyedek elenyésző kisebbsége használta a fejlett agyát, a nagy többség fejlett agyára azonban egye kisebb szellemi faladat hárult.
Még az sem vált elég tudatossá, hogy az osztálytársadalmak létrejötte előtt, a gyűjtögető életmód mellett, ez nem így volt. A viszonylag szerény fizikai képességgel rendelkező ember számára a gyűjtögetésből való megéléshez a fejlett agyra nagy szükség volt. Az ember nem rendelkezik egyetlen olyan fizikai képességgel, ami képesség tette volna, hogy nemcsak fennmaradjon, de szinte minden természeti környezetben életképes legyen. Az ember előtt, minden faj azzal vált életképessé, hogy a szelekció olyan fizikai képességeit hozta létre, amivel megélhetett. Ez a folyamat azonban rendkívül időigényes, kialakulása évmilliókba kerül, és az is csak egyetlen környezetben teszi életképessé. Ezzel szemben az ember néhány tízezer év alatt minden természeti környezetben képes volt berendezkedni. Tegyük hozzá, hogy mindenütt más módszereket, eszközöket alkalmazva.
Máig nem hangsúlyozzuk, hogy az ember azzal is minőségi változást hozott a fajfejlődésben, hogy nem a fizikai képességeinek szelekciója, hanem az esze alapján alkalmazkodott a környezetéhez.
Az adott környezetnek megfelelő új technikai eszközöket alakított ki, azokat szinte mindenki maga állította elő. Az előállításuk maga is szellemi teljesítmény volt. Ezeknek a kezdetleges eszközöknek a használta is szellemi teljesítményt követelt. Sok évtizedes vadász tapasztalatom alapján állítom, hogy a kezdetleges fegyverekkel történő vadászat óriási tapasztalatot és szellemi teljesítményt követelt.
Ebben az esetben is azt kell látni, hogy az eszközök elkészítése ugyan szellemi munkával járt, de a felhasználásuk egyszerűbbé tette a munkavégzést. Az ugyan igaz, hogy a fegyverek elkészítése, minél fejlettebbek lettek, annál bonyolultabb feladat volt, de a vadászat annál egyszerűbbé vált. A technika fejlődése, a munkaerő nagy többségét, egyre egyszerűbben megoldható feladat elé állította.
Fajunk történetének kilencven százalékában csak a fejlett agyának köszönhetően tudott fennmaradni.
A termelésre való áttérés ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Egyik oldalról megsokszorozta a térségek eltartó képességét, a másik oldalról a nagy többséggel szemben a korábbinál sokkal alacsonyabb szellemi igényt támasztott. A termelés a gyűjtögetésnél sokkal hatékonyabb megélhetési mód, de a munkaerő óriási többségével szemben sokkal kisebb minőségi, szellemi igényt támaszt.
A termelési mód azzal csökkentette a munkaerő nagy többségével szembeni igényt, hogy szélesítette a munkamegosztást. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt minél fejlettebb lett a munkamegosztás, a munkaerő annál nagyobb hányadával szemben annál alacsonyabb lett a munkavégzés szellemi igénye.
Az eszközök elállításához minőségi munkaerőre lett szükség, a működtetésükhöz azonban egyre kisebb képesség is megfelelőnek bizonyult. A vadászatnál maradva, a lőfegyverek előállításához nagyon képzett, tehetséges emberekre volt szükség, de velük már az ostoba is könnyen vadászhatott.
Egyelőre még fel sem mértük, hogyan alakult a technikai fejlődés előző ötezer éve alatt az összes munkaerőn belül azok az aránya, akik párhetes kiképzés után, szinte minden munkára alkalmasaknak bizonyultak. Minél fejlettebb lett a technika, annál kevesebb szakképzett munkaerőre lett szükség. A 20. század közepe után azonban minden megfordult.
Minél fejlettebb lett a technika, annál kevésbé lehet nem jó szakemberre bízni.
Annyi képzetlen katonával még nem vívtak háborút, mint amennyi részt vett az első világháborúban. Annyi hetek alatt kiképzett pilóta még nem ült repülőben, mint a másodikban. Ma pedig elképzelhetetlen, hogy a modern repülőket rábíznák pár hét alatt kiképzett fiatalemberekre. Ma szinte pótolhatatlan kincs a legmodernebb repülőgépek pilótája.
A vasúti mozdony vezetéséhez sokkal több ember válhatott alkalmassá, mint az úttalan világban a postakocsissá.
FAJUNK RÁTALÁLT A SAJÁT ÚTJÁRA
A homo sapiens minden tekintetben egyedülálló a fajfejlődés csúcsán. Mintegy százezer éve úgy jelent meg, mint egy új faj, aminek viszonylag gyengék a fizikai adottságai, de rendkívül fejlett az agya. Szinte nincs az embernek olyan fizikai tulajdonsága, ami az állatvilágban megállná a helyét. Minden érzékszervünk viszonylag gyenge. A fejlett agy nélkül életképtelenek lettünk volna. A fizikai adottságaink között nincs olyan, ami életképessé tette volna elődeinket, de az agyunk nagyságrendekkel fejlettebb, mint biológiai elődeinké. Nehéz objektív mércével mérni az emberi agy relatív fejlettségét, de el kell fogadni, hogy ami az agyban nem látszik nagyságrendű különbségnek, a teljesítményében lehet az. Az állatvilágban megközelítőleg hasonló kapacitású agyat nem ismerünk. Annyi biztos, hogy a különbség csupán a génünk bonyolultságával nem mérhető.
Maradjunk annyiban, hogy a fizikai adottságainknak magas kihasználtságára kezdettől fogva szükségünk volt, az agyunkban rejlő lehetőségekről azonban fogalmunk sem lehetett. Csak az elmúlt évtizedek tudományos és technikai fejlődése nyitotta meg az agy jobb hasznosításának kapuját, de azt, hogy mire lesz képes, még egy évtizedre előre is nehéz felmérni.
Az, hogy fajunk fennmaradt, csak az agyunknak köszönhetjük. A fajok életében néhány tízezer év nagyon rövid, de ennyi idő is elég volt arra, hogy a föld szinte minden természeti környezetében képesek voltunk berendezkedni. Méghozzá csodálatosan alkalmazkodva a környezeti adottságokhoz. A gyűjtögető társadalmak élete, azt bizonyítja, hogy minden környezetben megtalálták az ahhoz való tökéletes illeszkedés módját. A néprajzosok tudják, hogy minden gyűjtögető társadalom olyan módon élt, aminél jobbat az adott ismeretek birtokában, ma sem lehetne kitalálni. Aki ehhez hozzányúl, többet árt, mint használ. Még nagyon keveset tudunk az ősi életmódban ragadt törzsek történelméről, életmódjuk kialakulásáról, de vitathatatlan, hogy csodálatra méltóan tökéletesek. Nem egymástól tanulták, hiszen minden természeti környezetben más, és más módon kellett berendezkedni, mégis mind önmagában is nagyon emberi.
Mint természetjáró ember jöttem rá, hogy a nagyon kezdetleges eszközökkel rendelkező gyűjtögetés értelmiségi életmód, nemcsak fizikai erőpróba, de óriási szellemi teljesítményt is kíván. A mai átlagembernél sokszorta több ismeret kell ahhoz, hogy valaki a gyűjtögetésből megélhessen.
Aztán egy nagy éghajlatváltozással járó katasztrófa kellett ahhoz, hogy a gyűjtögető ember rátérjen a termelésre. A gyűjtögetéssel szemben, a növénytermelés, és az állattenyésztés egyáltalán nem lett a korábbinál nagyobb szellemi teljesítményt igénylő megélhetési mód. A gyűjtögetés hatékonysága nem is annyira a fizikai, mint a szellemi képesség alapján szelektált, a termeléshez elég volt a nehéz fizikai munka.
Máig nehéz megérteni, hogyan lehetett, hogy az ember fejlett agya évezredeken keresztül szinte semmi lényeges technikai változást nem hozott a termelési technikában, amikor ma egy generáció alatt akkorát változtat, ami előre fel sem volt mérhető. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt, az emberi szellem csak a hadviselésben, a csillagászatban, és a kultikus építkezésekben hozott lényeges előrelépést.
Az öntözéses növénytermelés módja évezredek alatt szinte semmit nem változott. Ami változás az ipari forradalom óta történt, nem a belső erők, hanem a nyugati civilizáció hozta. De nem ismerünk olyan magas-kultúrát, ami önerejéből minőségi változáson ment volna át.
AZ EMBERI SZELLEM KISZABADULT
A társadalomtudományok máig nagyon keveset mondanak arról, mi váltotta ki, hogy a Nyugaton kiszabadult az emberi szellem annak ellenére, hogy minden osztálytársdalom görcsösen vigyázott arra, hogy fejlett agyunk fel ne szabaduljon.
A tudomány még a két alapkérdésre sem adott feleletet.
- Mi volt képes az ember fejlett agyát stagnálásban tartani?
- Mennyire volt tudatos az ember tudásvágyának szervezett elfojtása?
A két kérdésre csak az ad feletet, hogy az ember a termelő társadalomba lépve olyan gyorsan szaporodott, hogy olyan társadalomba kellett szerveződni, ami lefékezte a túlszaporodását.
Ebből fakad a válasz. Az osztálytársadalmak mindaddig szükségszerűek, ameddig fennáll a túlnépesedés veszélye. Ez a 20. század közepére megszűnt a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet meggazdagodott konfuciánus társadalmaiban. Ahol megszűnt a túlnépesedés veszélye, az osztálytársadalmak gyorsan, és spontán átalakultak össznépi társadalmakká, és kiengedhették a palackból a potenciálisan alig kihasznált szellemet.
Az utóbbi hatvan évben, ahol leállt a népszaporulat, olyan fejlődés történik az emberi szellem világában, amire senki nem számíthatott. Ugyanakkor az emberiség nagyobbik felében a népszaporulat a korábbinál sokszorta gyorsabba nőtt, és ezért a társadalom képtelen a fejlettekkel lépést tartani, nincs ereje a túlnépesedését megállítani.
Nagyon kísért az alkalom, hogy a jelenlegi helyzetet a biblia paradicsomi jelenetével magyarázzam.
Gyermekkorom egyik talánya volt, miért büntette az Úr Ádámot azért, mert tudásra vágyott. Nem tudtam elképzelni, hogy miért tartotta a Teremtő az ember legnagyobb bűnének a tudásvágyat.
Nyolcvan éves voltam, amikor sikerült megfejtenem az eredendő bűn rejtélyét.
A bibliai jelenet, a paradicsomból való kiűzés, azt jelenti, hogy az ember, sok tízezer év után, arra kényszerült, hogy a gyűjtögetésből átlépjen a termelés korába. Az pedig azzal jár, hogy megindult a túlnépesedés, amit csak maga az ember állíthat meg. Ezt pedig csak sok munka, sok szenvedés, és az emberi szellem gúzsba kötésével lehet majd megfékezni. Az Úr meg is mondta, hogy vége a gyűjtögetés boldog korának, be kell lépnetek az izzadsággal járó munkával járó megélés korába. A fizikai munka világában pedig nem szabad kíváncsinak lenni. Ezt el kell fogadni gondolkodás nélkül. Aztán majd eljön egy olyan kor, amiben majd szabadjára lehet engedni a tudásvágyat. De ezt a logikát nem értette meg a próféták közül senki. Ma sem érti meg senki, pedig már itt élünk a tudás iránti mohóság korában.
A MEGVÁLTÁS KIVÁLASZOTT NÉPEI
A biblia paradicsomi jelenete már kimondta, hogy csak munka verejtéke vezet a boldoguláshoz.
Gyakorlatból tudom, hogy a találás ösztönös öröm. A munkagyümölcséért meg kell izzadni, az eredménye több fáradsággal, mint örömmel jár.
A tudományos és technikai forradalom egyik nagy eredménye, hogy szinte kiküszöbölte a nehéz fizikai munkát. A fejlett technikának, egyre inkább olyan munkára van szüksége, ami örömmel jár. Ebben az áldásban igazán csak a Nyugat fejlett társadalmai részesültek.
Annak ellenére, hogy a munka egyre kevésbé fárasztó, egyelőre csak a munkát tisztelő népek számára nyílt meg a gondtalan élet kapuja. Ma, a társadalmi fejlődés élvonalában csak két viselkedési kultúra, a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus jutott el.
Tekintettel arra, hogy ötszáz éve a Nyugat járt az élen, csak nyugati országok vannak a legfejlettebb tíz között. A Nyugaton belül is csak a puritánok.
Nagyon tanulságos megnézni a világ jelenleg legfejlettebb tíz társadalmát. Ezek mindegyike nyugati és puritán.
A tízből az első kilenc viszonylag kicsi, egyiknek sincs 20 millió lakosa. Hat európai, közülük öt skandináv, jóléti állam, a hatodik Svájc. Csak a kilencedig az egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok.
A tíz között van a négy, volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália. Új-Zéland és az Egyesült Államok. Még nem találkoztam olyan társadalomtudóssal, aki felfigyelt volna arra, hogy a sok, gyarmatból alakult állam közül csak ezek négyen kerültek az élcsapatba.
A meleg éghajlatúak, a spanyolok, és a portugálok által alapítottak közül egy sem. Még akkor sem, ha azok is mérsékelt égövben vannak.
Az is meglepő, hogy ez a négy volt angol gyarmat mára megelőzi az anyaországukat. Ezzel szemben egyetlen, volt gyarmattartó ország sincs a legfejlettebb tíz között.
Max Weber már száz éve felismerte, hogy az Amerikába vándorló európaiak számára társadalmi előrelépést jelent az ottani viszonyokba való beépülés. Amerika alatt Észak-Amerikát értette, és nem gondolt a spanyol és portugál gyarmatokra. Egyértelművé vált, hogy a mérsékelt égövű angol gyarmatokon a bevándorlók utódai ma jobban élnek, mint otthon az angolok. Ahol azonban a spanyolok és a portugálok rendezkedtek be, lényegesen el van maradva az anyaországuk mögött. Ezen az sem változtatott, hogy számos latin-amerikai ország kiváló élettérrel, és természeti adottságokkal rendelkezik.
Amit Weber Amerika-hatásnak nevezett, sok évezredes jelenség. Aki elmaradottabb társadalmi környezetből fejlettebbe megy, gyorsan felzárkózik. A tanyáról, faluról városba költözöttek gyorsan még a korábbi városlakóknak is példát mutatnak, nemcsak szorgalomból, de erkölcsből is.
Mivel a kivándorlók a mérsékelt égövi angol gyarmatokon dolgozók közé mentek, ők is a munkával akartak bizonyítani. Ezzel szemben, akik a spanyol, és portugál gyarmatokra mentek, ők is másokat foglalkoztató urak akartak lenni.
A viszonylag kis népességű európai országok kiváló eredménye azt mondja, hogy az állampolgárok számára jobb a kisebb, mint a nagy országban élni. Még nem találtam olyan történészt, aki e nyilvánvaló tényre rámutatott volna. Pedig fontos tanulság, hogy a világpolitikai színpadán jobban járnak a kis szerepre szorítottak, mint a nagyhatalmak, akiknek a vezetői, és a népe elhitetheti magáról, hogy történelemformáló szerepe hívatott.
Ez így volt mindig.
- Az ókori Európában a kis görög városállamok polgárait irigyelhették a nagy birodalom polgárai.
- A közép-korban a városállamok, és a politikai tekintetben független városok polgárai jobban, és a szabadabban étek, mint a birodalmak polgárai.
- Az ipari forradalom fő haszonélvezői is a városok voltak.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Nyugat felemelkedése jórészt annak köszönhető, hogy ez volt az egyetlen olyan magas-kultúra, amiben a városok jelenetős önállóságot évezhettek. A középkori Nyugat sikerének egyik kulcsát abban látom, hogy többé-kevésbé átmentette a görög-római kultúra önálló városait. Földműves alapszerkezetében helyet kaptak a városok polgári is
Az elmúlt ötven évben, a távol-keleti országok a Nyugat legsikeresebb államainál is lényegesen gyorsabban fejlőnek.
Ennek az oka, hogy az ott élők, mind a munkában, mind a tanulásban még a nyugati puritánoknál is szorgalmasabbak. Magasabb a foglalkoztatásuk, és lényegesen magasabb az évente ledolgozott órák száma. Szorgalomban, munkafegyelemben, és tanulásban nem lehet velük versenyezni. Márpedig a jelenkori fejlett társadalomban ezek a tulajdonságok jelentik a legnagyobb értéket. Ha legalább úgy tudnánk mérni a szellemi vagyont, mint a fizikait, kiderülne hogy az egy laksora jutó szellemi vagyon nagysága a jelenkorban való boldogulás legjobb mércéje.
A SZELLEMI VAGYON MÉRHETŐSÉGE
Régi mániám, hogy akkor leszek jó közgazdász, ha mérni tudom a szellemi vagyont. Előbb megtanultam azt, hogy a fizikai vagyont sem lehet mérni, el kell fogadni akkorának, amekkorának a piac méri.
Abba már Marx is belebukott, hogy a munkaerő értékét mérni, definiálni akarta. Hamar rá kellett jönni, hogy már az ő definíciója is sántít. Ha a munkaerő árát az újratermelési költségével méri, akkor nem lenne kizsákmányolva, hiszen a béréből növekszik a munkaerő létszáma, és javul a minősége. Mivel a munkaerő Marx korában, és az óta gyorsabban növekedett, mint a történelemben valaha, és ezt a háborúk sem tudták lefékezni, az ő elvei alapján nem lehet kizsákmányolásról beszélni.
Ha meg azt akarjuk nézni, hogy melyik munkaerő nincs megfizetve, még nagyobb bajba kerülünk. Az elmúlt száz év során a jó minőségű munkaerőt egyre jobban megfizetik, a gyenge minőségűt pedig olcsón sem alkalmazzák. Erre nem mondhatjuk, hogy a gyenge minőségű munkaerőt jobban kizsákmányolják, hanem csak azt, hogy viszonylag egyre értéktelenebbé válik.
Ma már tudom, hogy a munkaerő értékét is csak a piac mérheti. Márpedig, ha a piac méri, akkor el kell fogadni, hogy annyit ér, amennyit a piacon adnak érte. Szerencsére, a munkaerő értékét a piac állandóan méri.
Eddig nem is volna baj, ha a munkaerő csak a munkaadónak volna értéktermelője, de az egyúttal a legnagyobb érték, a munkaerő újratermelője is. A társadalom tehát nem kezelheti csupán úgy, mint a munkaadó számára értéktermelőt, hanem úgy is kell értékelni, hogyan termeli újra a társadalom számára a legfontosabb értéket, a következő generációt.
Márpedig az utóbbi vált a modern társadalom elsődleges céljává. A fejlett társadalom csak akkor maradhat versenyképes, ha a munkaerő minőségi újratermelésében az élen jár. A tőkés osztálytársadalomtól örököt közgazdaságtan azért nem lehet hatékony, mert megragadt ott, ahol a következő generáció felnevelése nem volt társadalmi gond, hiszen abból több és jobb állt rendelkezésére, mint amire szüksége volt.
Az új közgazdaságtannak azt kell tudomásul venni, hogy a tőkés osztálytársadalomhoz képest abban is minőségi változás történt, hogy megszűnt a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata.
A munkaerő mennyisége.
Nincs mennyiségi túlkínálat, hiszem még a létszám tartására szükséges gyermekvállalás sem biztosított. A fejlett társadalom abban különbözik az osztálytársadalmaktól, hogy abban több és jobb munkaerő képződött, mint amennyit a társadalom érdeke igényelt. A jelenkor fejlett társadalmai azonban már társadalmai ösztönzés nélkül annyi gyereket sem vállalnak, ami a létszám tartásához szükséges lenne. A demográfusok csak a lakosság számának az újratermelését vizsgálják, holott nem a lakosságot, hanem annak a munkavégző képes évjáratait kellene mérni. A még és a már nem munkaképes korosztályok ugyanis nem jelentenek munkaerő kínálatot, értéktermelő potenciált. Vagyis nem a lakosság, hanem a munkaerő mennyiségét kellene mérni. Ez ugyanis a lakosság létszámánál jobban csökken.
Ezért vált, fajunk történetében először társadalmi feladattá a gyermekvállalás ösztönzése.
A munkaerő minősége.
Minél fejlettebb a társadalom technikai alapja, annál fontosabb a munkaerő minősége. A közgazdaságtan, és a demográfia azonban még tudomásul sem vette, hogy nem a mennyisé, hanem a minősé vált az elsődlegessé. Az osztálytársadalmakban megengedhető volt, hogy a munkaerő nagyságát darabszámával mérjék. A fizikai munkára épült társadalmakban ugyanis az egyedek közti különbség kicsi volt. Az emberek fizikai képességei ugyanis viszonylag szűk határok közt mozognak. Az aratómunkásokat, a kapáló asszonyokat egymás mellé lehetett állítani, és ugyanarra a munkára fogni. A bányákban, a fonodákban is meg lehetett követelni, hogy mindenki ugyanazt a munkát végezze el. A háborúkban is a legénységi állomány létszáma volt a döntő. Ma a kombájnokkal aratók teljesítménye között a különbség sokkal nagyobb, mint amennyit száz éve, száz munkás kaszájával learatott.
Az élet minden területen azt bizonyítja, hogy a szellemi teljesítésben nem lehet darabban mérni, mert nagyságrendűek a különbségek.
A mennyiséget a munkaerőpiacon is legyőzte a minőség.
A szellemi vagyon.
A fizikai tőke értékéről sem mondhatunk mást, csak a piacon mérhetjük a nagyságát.
A szellemi vagyon értékének mérhetősége még nagyobb probléma. Annyi, amennyit adnak érte. A tudomány mégis elvárja, hogy definiáljuk.
Erre van az elméletem. A munkaerő szellemi vagyona három tulajdonságának az eredője. E három tulajdonság: a tudás, a képesség és az erkölcs. Ezeknek nem az összege, hanem a szorzata.
Az osztálytársadalmakban, vagyis a munkaerő fizikai erejére épülő társadalmakban elég volt, ha a munkaerő értékét a fizikai munkabírásával mérték. A munkaerőnek csak az egy számjegyű hányada esetében merült fel a minőség. De annak is csak nagy kis hányadban volt fontos a képesség, még ennél is ritkábban az erkölcs.
Amit a rabszolgapiacokról tudunk, a munkaerő piaca csak kivételes esetekben különbözött az igás állatokétól. A fizikai erejüket, és annak várható időtartamát nézték a vevők. Az erős fizikumú drágább volt, mint gyenge, a fiatal pedig, mint az öreg. Amire vették, abban a képesség és az erkölcs nem volt szempont.
Ez az osztálytársadalmak ötezer éve alatt alig változott.
Ráadásul, mind a mennyisége, mind a minősége mindig meghaladta a kínálatot.
Ebből baj akkor származott, amikor a munkaadók rájöttek, hogy amiből sok van, jobb, ha szabad, nem rabszolga.
Még nem találtam olyan társadalomtudóst, aki felismerte, hogy a rabszolga élete érték volt a munkaadója számra, a jobbágy, vagy a bérmunkás értéke azonban már nem volt érték. Hozzáértők azon botránkoznak, hogy a rabszolgát a tulajdonosa még meg is ölhette. De nem teszik hozzá, hogy ez volt az utolsó olyan munkaerő, akinek életét a munkáltatója értéknek tekintette. Méghozzá nagy értéknek, hiszen, ha megölte volna, venni kellett helyette másikat. A azért lehetett joga a tulajdonosnak akár megölni is a rabszolgát, mert ez ellenkezett az érdekével. Ez olyan tulajdona volt, amire vigyázott, akárcsak a pénzre, árujára. A vagyontárgyak feletti rendelkezés jogát azért nem kellett a társadalomnak korlátozni, mert arra vigyázott a tulajdonosa. Az aranyát is mindenki a tengerbe szórhatja, ebből úgy sem lesz társadalomra jellemző probléma, hiszen erre úgysem kerül sor.
A bérmunkás élete csak olyan rendkívüli esetben volt érték a tulajdonos számára, amikor nem volt könnyű pótolni. Márpedig az osztálytársadalmakban mindig több volt a munkaerő, mint a munkaalkalom.
A jelenlegi fejlett társadalmakban az a probléma, hogy a gyenge minőségű munkaerőben túlkínálat van, annak nincs akkora értéke, hogy érdemes legyen megvenni. A társadalom számára azonban ez is érték, mint a következő generáció felnevelője.
A minőségi munkaerőben hiány keletkezetett. A tudományos és technikai forradalom olyan eszközrendszert biztosított a fejlett társadalmak számára, aminek hatékonysága működtetése a munkaerő minőségétől függ. A fejlettebb technika csak akkor hatékony, ha jó minőségű munkaerőre bízzák. Minél fejlettebb a technika, annál igényesebb a munkaerő minőségével szemben. A minőségi munkaerőben kielégíthetetlen a kereslet, és a nem megfelelő minőségű pedig olcsón sem kell.
Ezért a jelenkori fejlett társadalomban az elsődleges faladat a minél jobb munkaerő termelése.
MITŐL FÜGG A MUNKAERŐ MINŐSÉGE
I. A társadalmi környezettől.
A társadalomtudományok alig fordítanak figyelmet arra a tényre, hogy a magas minőséi munkaerővel rendelkező társadalmakban a következő generáció minősége szinte biztosított. A skandináv társadalomban ugyanaz a képesség sokszorta többet érő lesz, mint aki Európa mediterrán, déli sávjában születik, pedig az is sokkal értékesebb munkaerő lesz, mint aki az egyenlítői Afrikában.
A napokban néztem egy ENSZ kiadványban 167 ország társadalmi fejlettségének rangsorát. Norvégiában egy munkás százszor akkora értéket termel, mint a tíz legelmaradottabb országban. A vele született genetikai képességekben alig lehet különbség, a teljesítményük óriási különbsége elsősorban attól függ, ki hol született.
Azt ugyan nem lehet kétségbe vonni, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban a munkaerejének minőségétől függ. A közgazdaságtan mégsem tekinti fontosnak megvizsgálni, hogy hol, és miért jó a munkaerő. Legfeljebb az oktatási rendszerek eredményességét vizsgálják. Azt már nem veszik tudomásul, hogy az oktatási rendszer csak ott lehet hatékony, ahol puritán, illetve konfuciánus társadalomban működik. Vagyis, az oktatás hatékonysága is elsőssorban a társadalmi környezet minőségén múlik.
Már többször leírtam, hogy az Észak-Amerikába kivándorolt magyar életszínvonala, munkaerejük értéke sokszorosa az itt maradtaknak. A jólétük fő oka, hogy kedvezőbb társadalmi környezetbe kerültek.
Gyermekkorom kerékpárútjain megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy a sváb falvak mennyivel előtte jártak a magyaroknak. A különbség okát a két etnikum életvitelében jelentkező különbségben láthattam.
A családi környezet hatása.
Alig találtam tudományos elemzését annak a köztudott ténynek, hogy a képességek szempontjából milyen óriási jelentősége van annak, hogy ki milyen családban nő fel. Ezzel sem a demográfusok, sem a pedagógusok nem foglalkoznak, pedig minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabbá válik a családi környezet.
A jóléti társadalmak kiemelkedő eredményei jórészt abból származnak, hogy ott sokkal kisebbek a családok közt a társadalmi különbségek, kevés az olyan család, ahol az ott születettek számára a felnevelésük feltételi annyira rosszak, hogy azok eleve leküzdhetetlen hátrányból indulnak.
Meggyőződésem szerint, a latin-amerikai országok, vagy India azért nem számíthat felzárkózásra, mert a siker két legfontosabb előfeltételében hátrányban vannak. Az egyik a népességük gyors növekedése, a másik a nagy társadalmi differenciáltságuk.
- A társadalom a növekvő népességnek nem képes biztosítani az infrastruktúrát, és a munkahelyet.
- Az új nemzedék aránytalanul magas hányada ott születik, ahol az érvényesülés lehetőségei nagyon kedvezőtlenek.
Elég volna a tudománynak feltárni a tényt, hogy a születés utáni felnevelés hatékonysága mennyire függ a családi háttértől. Meggyőződésem szerint az említett társadalmakban, de akár a magyarban is, nagyságrendiek a különbségek, ugyanakkor kedvezőtlen családi környezetben nő fel a többség. Az adott társadalom következő generációjának teljesítménye attól függ, hol, milyen szülői környezetben születtek. Ennek ellenre ezzel nem foglalkoznak sem a politikusok, sem a tudósok.
Bizonyításul elég volna nyomon követni a fiatalok iskolai teljesítménye, és a szülői háttér közti kapcsolatot. Ennek hatásához képest minden pedagógiai vívmány eltörpül.
Mivel a társadalom hosszú távú teljesítménye elsősorban a családi héttéren múlik, a jelenkor egyik legfontosabb feladata a következő generáció optimalizálása. Ezért nélkülözhetetlen az olyan családpolitika, ami arra ösztönöz, hogy azok a családok vállaljanak több gyermeket, akik ehhez a jobb feltételekkel rendelkeznek.
Ebből két társadalmi feladat fakad.
1. A családtámogatást nem a gyerekek darabszáma, hanem képzési eredménye alapján kell megvalósítani.
2. Az öregkori társadalmi gondoskodás mértékét a gyermeknevelés eredménye alapján kell adni.
Ennek megoldási módjáról már sokat írtam.
A korai pályaválasztás.
Minél fejlettebb a társadalom, annál jelentősebbé válnak a vele született képességek feltárása, és a kifejlesztésük segítése. Ugyanakkor, minél fejlettebb a társadalom annál több képességnek van társadalmi értéke. Ezt kellene tudomásul venni a képzési rendszernek. Az oktatási rendszert úgy kell működtetni, mint a művészek és hívatásos sportolók képzését. Fokozatosan le kell térni az általános alapképzés monopóliumáról, és legkésőbb az iskolakezdés idején, elkezdeni a szakosítást. Az oktatási idő egyre nagyobb hányadát a képességhez kell igazítani. A humán és reálszakos megosztást nagyon korán el kell kezdeni.
Ez csak akkor történhet meg, ha az egész országra kiterjedő képességfeltáró hálózat épül ki, és ez határozza meg a képzési irányt. Amennyiben a szülők nem értnek vele egyet, anyagi átvállalásukat kell megkövetelni. Ez esetben a jómódú szülők akarata érvényesül.
Mivel ennek az oktatási rendszernek nincs hagyománya, ki kell építeni annak alapján, hogy a képzés hatékonysága elsőssorban a képzésbe vontak képességétől függ, az állam csak azt vállalja, hogy mindenki képességének megfelelő képzést kapjon. Aki ezzel nincs megelégedve, dönthet másként, de ennek költségét meg kell előlegezni. Sikeres végzés esetén a szülői támogatást az állam visszafizeti. Ezen túl, jár a szülőknek a sikeres nevelésért fizetett öregkori támogatás.
Az elgondolás annyira új, hogy a bevezetését szakbizottságra kell bízni.

Szólj hozzá!

Az indulat nem jó tanácsadó

2011.02.01. 14:13 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               EH                     2011-01-25
 
AZ INDULAT NEM JÓ TANÁCSADÓ
 
Már elég idő telt el a választások óta, hogy a példátlan vereséget szenvedő ellenzék kijózanodjon, és ne csak azt nézze, milyen sérelmek érik azt a politikai demokráciát, amit ők alkotmányos szabadságnak hívnak.
Még azt sem számolták ki, hogy a kormánynak ténylegesen nemcsak kétharmados parlamenti többsége van, hanem a szoclib ellenzékkel szemben négyötödös, a szélsőjobbal szemben pedig kilenctizedes támogatottsága van. Az ellenzék ugyanis a Fidesz két oldalán van, azok összefogására egyik fél sem számíthat. Számíthat viszont a Fidesz arra, hogy két ellenzéki oldal benne látja a kisebb politikai ellenfelét.
Ehhez mindig hozzáteszem, hogy a Fidesz kétharmados győzelme az angolszász országokban 99 százalékos volna. Ott ugyanis csak az lehet törvényhozó, akit a körzetében megválasztanak. Nálunk pedig ilyen ellenzék nincs.
A liberálisok, akik számára a poklot jelentené a Jobbik győzelme, még nem ébredtek rá arra, hogy csak az erős Fidesz jelent garanciát arra, hogy ne kelljen félni a jobboldaltól. Eddig mindig fennállt annak a veszélye, hogy a közép-jobb a szélsőjobbra szorul. Most nincs ilyen veszély. Ezért a szoclib ellenzék ettől fellélegezhet, és bátrabban baloldali lehetne. De nem az lett, hanem hisztérikusan Fidesz ellenes. Nem veszi tudomásul, hogy a Fidesz olyan, mint a magyar társadalom többsége, közép-jobb, nemzetei, historikus, kisé klerikális. Aki a Fideszben azt támadja, amiért népszerű, vesztére van ítélve. Minél vadabbul támadják, annál népszerűbb lesz. Ez a hatás különösen igaz akkor, ha a támadások élcsapata a liberális zsidó értelmiség, aki külföldön keresi a szövetségeseit. Márpedig egyre inkább ez rajzolódik ki. Ha folytatják, több ciklusra felszámolják magukat. Ráadásul, azt lárva, hogy itthon a Fidesz népszerűségének nem ártanak vele, egyre indulatosabbak lesznek.
Ennek a szoclib stratégiának klasszikus példája a Népszabadság mai száma. A levelező rovatban lehoznak egy olyan dühtől tajtékzó levelet, amit a színvonala miatt sem hozhat le egy színvonalas újság. De már a színvonal nem számít, csak az elkeseredett harag.
A másik, nagyobb írásnak már a színvonala megüti a mértéket, de a düh ezt is lerontja, a dühös ember Ungváry Rudolf, aki íróként jegyzi magát, de történelmi hátteret fest, Az ellenállás dicsérete címen megjelent írásában.
Arra hoz fel történelmi példákat, hogy a többségnek soha nem volt igaza. Sajnos a példái azt igazolják, hogy a többség a felhozott esetekben nemcsak súlyosan tévedett, de bűnhődnünk is kellett, sőt még ezután is kell érte.
Az állítása azonban súlyos tévedésre épül.
Példának azt hozza fel, hogy a magyar nép lelkesedett az első világháborúért, aztán a két háború között az egyre embertelenebb zsidótörvényekért. Abban Ungvárinak igaza van, hogy a magyar társadalom többsége mindkét esetben lelkes volt. Az első világháborúba a nép is lelkesen ment. De hozzá kellett volna tenni két megjegyzést.
1. A háborúba a magyar zsidóságnak legalább akkora többsége is lelkesen ment, mint a magyar etnikumú lakosság. Az úri magyar középosztály ostoba nacionalizmusához nemcsak a magyar népet, de a zsidó etnikumot is megnyerte. Az utóbbiak mentségére szól, hogy ők előbb felmérték, hogy a háborút már nem lehet megnyerni, és pacifisták lettek.
2. A magyar parasztok és munkások közel sem voltak olyan tájékozottak, többségük nagyon szegény, írástudatlan, választójoggal sem rendelkező volt. Őket sokkal könnyebb volt félrevezetni, mint a jómódú, iskolázott zsidó polgárságot. Ők még akkor is naivan harcoltak, amikor a szidók már látták, hogy nem lehet nyerni. A nép antiszemitizmusa abból fakadt, hogy úgy érezték, a zsidók cserbenhagyták őket.
Ungváry Rudolfnak abban teljesen igaza van, hogy a zsidóüldözésért a magyarság máig nem kért bocsánatot. De ebben, az értelmiség bűne százszor nagyobb, mint a népé. Még nem akadt olyan történész, aki őszintén feltárta, hogy mit veszetett a magyar nemzet azzal, hogy a legprogresszívebb etnikumát, a zsidót és a svábot tört részére pusztította. A zsidókkal szemben volt a bűnünk sokkal nagyobb.
A bolsevik rendszer elfogadását bűnnek felhozni, íróhoz méltatlan ostobaság. Azt a rendszert egyrészt nem a többség vezette be, de a legrosszabb formájának lelkes kiszolgálója éppen a zsidóság volt. Igaz, azt is előbb elhagyták a zsidók, mint a nép. De az a rendszer, a maga szükségszerűségében, jól működött. Ungváry úr mondjon olyan népet, aki az a bilincset bölcsebben viselte. Az ellene fordulás csak akkor nem volt értelmetlen, amikor az okosok már látták az alagút végét.
Azt pedig meg kell érteni, hogy a húsz éve a társadalmi munkamegosztásból kirekesztett, alamizsnán tartottak számára az elmúlt húsz év elutasítása indokolt.
E három példából levezetni, hogy a többségnek nincs igaza, finoman megfogalmazva is, ostobaság. Ungváry úr három buta példából azt vezeti le, hogy a demokrácia rossz rendszer, mert a többségre bízza a társadalom sorsát.
Azt még elfogadom, hogy a demokrácia sem tökéletes mindaddig, amíg a választók nincsenek tájékoztatva. De csak addig, és addig is a sokkal kevésbé rossz, mint a kisebbség akaratérvényesítése.
Az írás részleteivel nem kívánok foglalkozni, az ugyanis megjósolja, hogy mindig, most is, nekik, a húsz éven keresztül hibát, hibára halmozó kisebbségnek lesz igaza. Ezt ugyanis, már nem fogom megélni. Amíg élek, hiszem, hogy mindig az a kevésbé rossz rendszer, amiben a többségnek van joga dönteni, még akkor is, ha akadnak olyanok, hogy téved.
Ungvárynak pedig azt javaslom, hogy dühösen ne írjon, jobban jár, ha megvárja, amíg lecsillapodik.
A Népszabadságnak pedig két éve megjósoltam, hogy cserben fogják hagyni előbb az olvasói, majd a kiadója. Az érett társadalomban nincs szükség a sajtótörvény szigorára, mert a kiadók számára fontos vigyázni arra, hogy ne veszítse el az olvasóit, mert azzal elveszti a hirdetéseket, és végül elzavarja a tulajdonos.

Szólj hozzá!

Dőlhet az arab dominó

2011.01.31. 17:17 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 PP                   2011-01-29
 
DŐLHET AZ ARAB DOMINÓ
 
Valami olyan történik az arab világban, amire nem volt példa. Az arab népek felébrednek. Eddig sem voltak stabilok az arab országokban a diktátorok, de a megdöntésük mindig a hatalmi klikken belüli összeesküvés okozta, az egyik diktátort leváltotta a másik. Tuniszban azonban az utca népe zavarta el a diktátort. Hiba volna ezt a változást egyedinek kezelni. A feudális zsarnokságok idejétmúlttá váltak. A tudományos és technikai forradalom beszivárgott az arab világba is. Nagykorú lett a nép. A korunkban a feudális társdalom az arab kultúrában is lejárt, nem elégíti ki a lakosság elvárását.
Az eddigi helyzet csak azért volt fenntartható, mert az Egyesült Államok a második világháború után rossz lóra tett.
Az Egyesült Államok felső vezetése a második világháború tapasztalatai alapján túlértékelte, és félre értette az olajjal való ellátást. Ez a túlértékelés ugyan az óta is általános, de az volt a baj, hogy ennek élén a kor szuperhatalma állt, és áll.
Az olajjal való ellátást az Egyesült Államok kormánya úgy fogta fel, mint ahogyan ezt előzőleg a gyarmattartó államok kezelték. Csak az a nyersanyag biztos, ami mögött politikai, és katonai biztosíték áll. Ezt Roosevelt halála után az Egyesült Államok államközi szerződést kötött a legnagyobb olajtermelő ország feudális királyával, hogy az olajellátás biztosítása esetében az Egyesült Államok, akár fegyveres segítségével is garantálja a Szaúd-Arábia politikai rendszerének védelmét.
Máig nem találtam olyan világpolitikai elemzést, ami ebben az elkötelezettségben találta volna az Egyesült Államok abszurd arab politikájának az alapját. Pedig e nélkül érthetetlen az Egyesült Államok arab politikája, ami nemcsak az amerikai társadalom szemléletével, de az amerikai állam érdekében sem összeegyeztethető.
Az Egyesült Államok népe és politikája mindig elítélte a gyarmattartást, a feudális viszonyokat. Ismereteim szerint, Roosevelt sokkal közelebb ált a bolsevik Szovjetunió rendszeréhez, mint Churchill Nagy Britanniájához. A Jaltai Szerződés egész koncepciója sokkal természetesebbként fogta el a közép-európai országok szovjet megszállását, mint India gyarmati státuszát.
Máig érthetetlen számomra, ahogy a feudális arab társadalmakkal természetesnek kezelte az amerikai külpolitika, de a hidegháborúban botránkozott azon, ami a csatlós országokban történt. Az arab diktátorok politikai kegyetlenségei jobban irritálták, mint az arab királyok feudális társadalma.
Izrael megalakulása után a hibás arab politikát felerősítette a zsidó állam érekének védelme is. Sajnos, Izrael vezetői sem értették meg a történelem szavát, hogy a fejlődés objektív folyamatába sokkal kevésbé illik bele az idejétmúlt feudális rendszerekkel való szövetség, mint az arab diktatúrákkal, amelyek ugyan társadalmi deformációk, de nem a múlt felé mutatók. Husszein iraki rendszere is zsarnokság volt, de nem annyira középkori kövület, mint Szaúd-Arábia feudális társadalma.
Hibának tartom, hogy a nyugati társadalomszemlélet sokkal jobban botránkozik a jelen deformációin, mint a múltból itt maradt társadalmi múmiákon. Minden jelen tele volt, és tele van társadalmi tévutakkal, de azokban mégis jobban benne rejlik a jövő felé vezető út, lehetősége, mint a múlt kövületeiben.
Ez nem az jelenti, hogy a jelen deformációt nem kell javítgatni, csak azt, hogy velük szemben a múlt erőivel való szövetkezés még nagyobb hiba.
Irak megtámadása idején Bush és Blair szövetségét mégis olyannak tartom, ami Roosevelt esetében nem lett volna elképzelhető. Roosevelt Churchill ellen Sztálinnal szövetkezett India felszabadulása érekében.
Visszatérve az Egyesült Államok arab politikájára.
A jelenkor világpolitikájának az alapja az, hogy létrejött a nyugati puritánok, és a távol-keleti konfuciánus népek érdekközössége. Ezek eljutottak odáig, hogy minden hozzájuk tartozó államnak érdeke a békés gazdasági munkamegosztás. Hetven éve ezért nincs, és a belátható jövőben nem is lesz közöttük háború. A jelenkorban nem jár előnnyel a mások feletti politikai, katonai uralom, viszont egyre nagyobb érdek fűződik az egymással való kereskedelemhez. Ehhez képest az elmaradottakkal való együttműködés viszonylag annál inkább másodrendűvé válik. Elmúlt az a világ, hogy a nyersanyagok vevői rá vannak szorulva az eladókra. Sokkal inkább fennáll ennek az ellenkezője. A nyersanyagokkal rendelkezők számára egyre inkább létérdek, hogy legyenek vevőik.
Az ugyan igaz, hogy a várható nyersanyaghiány felveri az árukat, és nőnek a bányajáradékok, de a gazdagságukat jelentő járadék csak akkor van, ha a fejlett világ megfizeti az árakat. Attól ugyan nem kell félni, hogy a fejlett világ nem fogja megfizetni a drágább nyersanyagot, de attól annál inkább, hogy a drága nyersanyagok arra fogják ezeket kényszeríteni, hogy jobban takarékoskodjanak az anyagokkal.
A népbutító gazdaságstatisztikák csak azt közlik, hogy dollárban hogyan emelkedik a nyersanyagok ára, a lényeget azonban elhallgatják. Mennyit romlott a dollár, és mennyivel csökkent az egységnyi nemzeti jövedelem termelésének a nyersanyagigénye. Ha valaki közgazdász módra számol, kiderül, hogy minél fejlettebb a társadalom, viszonylag annál kisebb a nyersanyagigénye. Még mindig nagyon olcsó az olaj és a földgáz ahhoz, hogy ne a legolcsóbb energiahordozó legyen. Ezért a feltárására, a kiváltását okozó technikai fejlesztésre, és a takarékosságra nem fordítanak kellő figyelmet.
Ez az arab világ jövője szempontjából azért fontos kérdés, mert az arab feudális urak, az olajáraknak köszönhetően, szemtelenül gazdagodnak, az arab nép pedig viszonylag egyre szegényebb, de iskolázottabb lesz. Vagyis nő a társadalmi elmaradottság mértéke, ami csak robbanáshoz vezethet.
Az iráni forradalom volt az első figyelmeztetés, hogy a nép elleni nyugati támogatás, a feudális zsarnokság védelmében, nem lehet eredményes. Az a forradalom még a feudális rendszer iskolázott papságának vezetésével zajlott, de a papok a sah ellen, a néppel fogtak össze. Az Egyesült Államok azonban nem értett meg semmit abból, ami a közel-keleti arab világban elindult, még a korábbinál is jobban támogatta a feudális szövetségeseit.
Irak lerohanása is azt jellemezte, hogy a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, képtelen megérteni a közel-keleti társadalmi fejlődés útját. Husszein rendszere ugyan tele volt embertelen, fasiszta elemekkel, durvább volt a politikai terror, mint a feudális dúsgazdag államokban, de modernebb, jobban a jövő felé vezető volt. Sokkal inkább a jövőt megértő politika lett volna a fél-fasiszta diktatúrák szelídítése, mint a középkori állapokat megőrző milliárdosok védelmezése.
Sajnos, az Egyesült Államoknak a történelmi folyamtokkal nem számoló politikáját Izrael és az amerikai zsidóság csak erősítette. Izrael arab politikája is alapvetően hibás, de érthető. Az állami lét függ attól, hogy az antiszemita diktátorok helyett a feudális rendszerekkel fogjon össze. Más kérdés az, hogy ez az államérdekből fakadó politika is bukásra van ítélve. A történelem kerekét a zsenik sem tudják visszafordítani, azaz az arab világ társadalmai fejlődését visszafelé irányítani.
Elég volna, ha készítenének egy olyan felmérést, hogy a mohamedán térségben hogyan oszlik meg az Amerikával, illetve Izraellel való szembenállás. Kiderülne, hogy a feudális urakkal szövetkeznek az arab népekkel szemben.
Nem vagyok az arab, helyesebben a közel-keleti és az észak-afrikai mohamedán társadalmak, amiket én eddig az egyszerűség kedvéért arabnak neveztem, de vitathatatlanul az ősi magas-kultúrák egyik legyőzhetetlen képviselőjének tartom.
Huntington a kultúrák harcét jósolta. Ezt túlzásnak tartom, mert a kultúrák ellen nem lehet harcolni. Azok vagy más nem életképesek, és ezek akkor is elpusztulnak, ha dédelgetik őket, vagy a tovább élésre érdemesek, amik akkor is megmaradnak, ha az erősebbek nem akarják őket tudomásul venni.
A Nyugatnak különösen oka volna arra, hogy tisztelje az arab kultúrát, hiszen sokat köszönhetünk nekik.
Ők voltak az első reformátorok azzal, hogy felismerték, hogy a kereszténység mediterrán formája a keményebb egy istenhittől túlságosan eltávolodott. Ennek eredménye fényesen jelentkezett abban, hogy a kereszténység egy évszázad alatt összeomlott a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Ugyanakkor bölcsen belátták, hogy a nyugati népeknek sok az ő kemény egy istenhitük, és lemondtak arról, hogy a Nyugaton térítsenek.
Ők voltak azok, akik a görög kultúrát és tudományt visszaadták a Nyugat számára. Ezer éve még messze előttünk jártak.
A fentiek alapján érzem úgy, hogy a közel-keleti és észak-afrikai, mohamedán társadalom felébredését jelenti a Tuniszban lezajlott hatalomváltás. Érdemes volna elgondolkodni rajta.

Szólj hozzá!

Az össznépi demokrácia feltételei

2011.01.31. 17:14 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                   PP                 2011 01 23
 
AZ ÖSSZNÉPI DEMOKRÁCIA FELTÉTELEI
 
A Nyugat politikai és társadalomtudományi hangadói a demokráciát minden társadalom számára üdvözítő eszköznek tekintik.
Tekintettel arra, hogy nálunk most a liberális értelmiség hisztérikusan, nem is annyira itthon, mint sokkal inkább külföldön, a magyar társadalom számukra nem eléggé demokratikus berendezkedése ellen tiltakoznak, az érvelésem a minél több párt, annál demokratikusan a társadalom, elv ellen érvelek.
Hány párt a kívánatos?
Attól függ, hol és mikor.
Kezdetben, nagyon sokáig az osztálytársadalmakban egyetlen párt, sőt személy hatalma volt a jellemző. Napjainkban kevés szó esik arról, hogy miért volt ez általános.
Mind a nagy folyamokra épült önözéses növénytermelő, mind a sztyeppei pásztortársadalmakban törvényszerű volt az egyetlen személy vitathatatlan, szinte istenszerű hatalma. Ennek gazdaságföldrajzi, termelésszervezői, és katonai oka, és racionális társadalmi oka volt.
A folyamok vízére épült öntözéses gazdálkodást folytató társdalomban a centralizált vízgazdálkodás, és a vizeken történő hatékony szállítás indokolta a centralizált politikai hatalmat. Az ilyen társadalmakban sok évszázadon keresztül egyetlen családból került ki a korlátlan hatalmú, sőt isteni eredetű uralkodó. Ezzel szemben a kisebb folyók völgyeire, szigetekre tagolt térségekben a politikai hatalom is ezekhez igazodott, tagolt volt.
Mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben ezek voltak a jelentősek. Az önözéses társadalmak egyszemélyes diktatúráiban élt az osztálytársadalmak lakosságának mintegy kilencven százaléka.
A sztyeppei állattartó, nomád társadalomban éppen a lakosság és a gazdálkodás széttagoltságának az okán, a kirajzások, hódítások követelték meg az egyetlen vezér korlátlan politikai hatalmát. Ezek a társadalmak azonban csak rövid ideig tűrték meg az isteni halmú vezért, nem alakultak ki évszázadokra dinasztiák. Ezek instabil, ritkán lakott, alacsonyan urbanizálódott, de katonai téren erős társadalmak voltak.
A kereskedő népek társadalmai először csak egy-egy kikötővárosra épültek, amiben a vezető családok között oszlott meg a hatalom. A nagy öntözéses kultúrák közti kereskedelemre szakosodott törpék voltak. Mintegy két és félezer év után jött létre az első demokrácia, a görög nép kereskedő városállamai a rabszolgatartók demokráciái voltak. A görög demokratikus városállamok szövetsége sem bizonyult tartósnak. A kulturális eredményei azonban a nyugati kultúra jövője szempontjából igen jelentősek maradtak.
Mintegy négyezer évig csak a fenti három termelési módra, az öntözéses növénytermelésre, a nomád pásztorkodásra és a távolsági kereskedelemre épült társadalom valamilyen változata volt a jellemző.
Az időszámításunk első évezredének végén jelent meg az első, természetes csapadékra épülő, állattartással összekötött növénytermelő magas-kultúra Európában. Ez, a nagyon tagolt terepének megfelelően, mind politikai, mind nyelvi, mint szervezeti tekintetben nagyon tagoltan, sok államra osztódva működött. Nagyon hamar kettészakadt, nyugat- és kelet-európaira.
Európa keleti fele az izoláltan, egyre lassabb fejlődésre volt kárhoztatva. Óriási, a tengeri kereskedelemtől izolált síksága, nagycsaládos rendszere okán centralizált birodalommá épült ki.
Európa nyugati fele a nagyon tagolt tengerpartjainak, magasabb urbanizációjának, és a kiscsaládos jobbágyrendszerének köszönhetően, mintegy ötszáz év alatt, az óceánok meghódító tengeri hatalommá vált, majd a többi magas-kultúra fölé emelkedett, azokat kizsákmányolhatta, valamint meghódította, betelepítette az életterének tízszeresét jelentő, alig lakott két Amerikát és Ausztráliát.
E kedvező feltételeknek köszönhetően megszülte az ipari forradalmat, aminek köszönhetően létrejött az első olyan magas-kultúra, ami nagyságrendű technikai, gazdasági és katonai nagyságrendi fölénybe került.
A történészek alig hangsúlyozzák, hogy az osztálytársadalmak ötezer évében, az utolsó háromszáztól eltekintve, az osztálytársadalmak fejlettségi színvonala közel azonos volt. Az utóbbi háromszáz évben azonban a Nyugat jelenetős fölénybe került. Csak az utóbbi ötven évben indult meg a Távol-Kelet felzárkózása. Az összes többi kultúra azonban egyre jobban lemarad.
Az ipari forradalom a Nyugaton társadalmi változást hozott, a földesurak agrártársadalma átalakult a városok tőkés polgárainak ipari társadalmává. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy ezt megelőzően, egyetlen osztálytársadalom nem változott meg. A Nyugat ebben a tekintetben is unikum.
Az, hogy a feudális társadalomból tőkés társadalom születhetett, több körülmény szerencsés összejátszásának volt köszönhető.
1./ Az ipari forradalmat megelőzően, a Nyugat politikailag független, illetve viszonylag független kereskedő városi már megszervezték a világkereskedelmet. A történészek máig nem ismerték fel annak jelentőségét, hogy a nyugat-európai feudális rendszerekben megőrizte a görög-római kultúrából a városok viszonylagos függetlenségét. Magyar történésztől olvastam először, hogy az Alpoktól északra lévő európai társadalmakban már a középkor derekán is 4-5-ször annyi városi polgár élt, mint amennyi földesúr vidéken. Ennek a rejtett polgárosodásnak az óriási szerepét azonban senki nem ismert fel.
2./ A Nyugat technikai fölénye a távolsági hajózásban és a tüzérségben lehetővé tette a gyarmati telepek létrehozását és megtartását, ezzel a világkereskedelem kézben tartását. Németalföld és Nagy Britannia Kelet-indiai Társasága államok voltak a feudális államban, illetve a történelem valaha legnagyobb tőkés vállalatai voltak.
3./ A Nyugat berendezkedhetett a két Amerikába. Ezzel élettere, saját kézben tartott nyersanyagforrása megsokszorozódott, a feleslegessé váló lakosság pedig kivándorolhatott. A Nyugat volt az egyetlen maga-kultúra, amelyik megsokszorozhatta az életterét.
Elég arra gondolni, hogy mennyire egyedüli volt a fenti három adottság.
A középkor nyugat-európai városai, a feudális társadalmon belül, már tőkés osztálydiktatúrák voltak. Nekik csak át kellett venni a földesuraktól az állam feletti hatalmat. A Nyugat tőkés osztálytársadalmai tehát, a viszonylag független városokban az ipari forradalom előtt létrejöttek.
Hány pártra volt szükség a nyugati tőkés osztálytársadalmakban?
Először azt kell tisztázni, hogy ami jó a Nyugaton, másutt nem feltétlen jó. Tudománytalan nagyképűség kell ahhoz, hogy ami jó volt a Nyugaton, azt kell másokra rákényszeríteni.
A tapasztalatok azt igazolják, hogy Nyugaton a tőkés osztálytársadalmakban két párt volt a legjobb megoldás, mert csak ez adott biztosítékot arra, hogy az egységes koncepció megvalósulhasson. Ez esetben nem volt helye a politikai pártok taktikázásának, mert az erősebbnek mindig abszolút többsége volt, és érvényesíthette az akaratát.
A demokrácia fogalmával nincsenek tisztában azok, akik a minél több érdek politikai képviseletét hirdetik. A demokrácia a többség érdekének érvényesítése, és nem a több érdek között kialakuló kompromisszumé.
A két párt esetében eleve biztosított, hogy minden választási ciklus alkalmat adjon arra, hogy a választók többsége a kormányt alakíthasson. A két párti rendszernek az is előnye, hogy a kormány a ciklus közben nem váltható le. Az állam életében egy választási ciklus is nagyon rövid. Az ennél rövidebb időre való koncentrálás lehetetlenné teszi a többség által jóváhagyott koncepció kibontakoztatását, sínre tételét.
Az Egyesült Államok példája jól mutatja, hogy már az sem jó megoldás, hogy a parlament felét a ciklusok félidején választják. A kormánynak csak két éve van arra, hogy céljai helyességéről meggyőzze a választókat. Ezt jól bizonyítja a jelenlegi helyzet, amikor a négy évre választott elnök kormánya, két év után, parlamenti többségű ellenzékkel, a legfontosabb kérdésekben kompromisszumokra kényszerül, erőtlenné válik.
Az erős felsőház is rossz megoldás. A gyenge pedig minek.
A fenti két párt rendszer sem általános, minden tőkés társadalomra érvényes optimum. A pártok számát igazítani kell a társadalom a politikai, és gazdasági fejlettségéhez.
A fenti modell is csak az olyan országokban lehet hatékony, ahol már túlléptek a politikai, és a gazdasági fejlettség bizonyos szintjén.
A demokrácia általában, és békeidőben jó, de háború, vagy gazdasági válság, eladósodás idején nem jó megoldás. Semmi elméleti alapja nincs annak, hogy az ellenzékkel kötött kompromisszum lehet a társadalmi érdeket megvalósító eszköz.
Ehhez azt teszem hozzá, hogy nagyon rossz választási rendszer, ahol a törvényhozók többségét nem a választók, hanem a pártok választják. A listán bekerülő törvényhozó nem a választók, hanem a saját pártapparátusának a képviselje. Könnyű belátni, hogy a listán bekerülő képviselő pártfüggő. Ezért nem lehet a választók felé felelős, és tekintélyes. Ezt a deformált állapotot csak tovább torzítja a nyílt szavazás a törvényhozásban, és a frakció fegyelem.
Demokrácia a jelenkorban.
A jelenkorban, a demokrácia korábban nem ismert problémával áll szemben. Az elmúlt fél évszázad során a Nyugat fejlett társadalmai össznépivé váltak, ahol a demokráciának is össznépinek kell lenni. Ezzel szemben, ötször annyi ember él abban a társadalmi fejlettségben, ahol még csak az osztályuralom feltételei állnak fenn.
A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy megvizsgálják, mik a lakosság egészére kiterjedő demokrácia hatékony működésének az előfeltételei. Ötezer évig csak osztálytársadalmak működtek, mert más társadalom nem volt működőképes.
Miért?
Mert szegény, iskolázatlan és gyorsan szaporodó társadalom nem lehet mindenki társadalma, abban szükségszerűen csak egy kisebbség birtokolhatja a hatalmat.
A bizonyítás egyszerű, ha elfogadjuk, hogy, ami minden társadalomra jellemző, az objektív törvény következménye.
A múltban csak olyan társadalmak jöttek létre, amiben a lakosságnak kis hányada birtokolta a hatalmat. A többség nem vehetett részt sem a politikai, sem a gazdasági döntésekben. Ennek alapján el kell fogadni, hogy minden olyan társadalomban, ahol az átlagos jólét, és az iskolázottság még alacsony szintű, objektív szükségszerűség, hogy csak a társadalom kisebbsége uralkodjon. Csak azok számára lehet demokrácia, az is csak nagyon kivételes esetekben.
Az oka is kézenfekvő. Az emberi faj szaporodási törvénye, hogy annál gyorsabban szaporodik, minél jobban él. Arról csak utólag, a megvalósulása után szerezhettünk tudomást, hogy ennek a szaporodási törvénynek a működése bizonyos szint felett leáll. Ez a szint a mintegy tízezer euró/fő jövedelem, és tizenkét év/fő iskolai tanulás. A létminimum, és e szint között, az életfeltételek javulása növeli a népszaporulatot. Mind a szülések száma, mind a várható életkor gyorsabban nő, mint a technikai fejlődésből fakadó eltartó képesség. Amíg a társadalom jövedelme a létminimum és a tízezer euró/fő között helyezkedik el, a népesség túlszaporodását csak a társadalom képes erőszakkal megoldani.
A népesség növekedését fékező társadalmat hívjuk osztálytársadalomnak. Ebben csak a lakosság kis, egyszámjegyű hányada számára jöhet létre a politikai demokrácia. A feltételes mód használata is indokolt, hiszen az osztálytársadalmak uralkodó osztályán belül is nagyon ritka jelenség volt a demokrácia.
Az elmúlt száz év bebizonyította, hogy az osztálytársadalmak kizsákmányolása, tehát a kisebbség által gyakorolt erőszak nélkül a nem jómódú, és iskolázatlan ember rákosan szaporodik. Jelenleg a fajunkat fenyegető legnagyobb veszély nem az éghajlatváltozás, hanem a túlnépesedés.
Az emberiségnek alig hatoda él olyan társadalmakban, ahol a fejlődés átlépte a spontán túlnépesedési küszöböt. Tehát csak hatoda jutott el oda, hogy az egész társadalomra kiterjeszthető a jogegyenlőség. Ez a puritánNyugat, és a Távol-Kelet már gazdag, és iskolázott országai. Ezen túl nincs olyan ország, amelyeikben működőképes lenne az egész lakosságra kiterjedő jogegyenlőség.
Van azonban egy másik feltétele is annak, hol lehetséges az össznépi demokrácia. Csak ott, ahol az emberek viselkedését a nyugati puritán, illetve a távol-keleti konfuciánus életvitel jellemzi. Az ezredforduló végre már minden nyugati puritán, és néhány távol-keleti ország elég gazdag és iskolázott ahhoz, hogy demokratikus politikai hatalom mellett se szaporodjon a népessége. Vagyis már minden olyan országban, ahol adva vannak a politikai demokrácia feltételei, létre is jött. A Távol-Keleten Kína felismerte, hogy az elviselhetetlenül gyors népszaporulatát csak erőszakkal lehet megfékezni. Ennek köszönhetően, ráléphetett a demokrácia felé vezető meggazdagodás útjára. Rajta kívül csak két konfuciánus ország maradt, Vietnám és Észak-Korea, ahol a lakosság viselkedési kultúrája konfuciánus. Ezek is gyorsan meggazdagodnának, ha követnék a kínai példát, piacosítanák a gazdaságot, és megfékeznék a túlzott gyermekvállalást.
Velük bezárulna azoknak az országoknak a sora, akik kulturálisan alkalmasak a demokráciára.
Semmi alapja nincs annak az általános felfogásnak, hogy India, Oroszország, Brazília és Törökország felzárkózóban van. Ezek egyikében sem olyan a lakosság viselkedése, hogy a társadalom versenyképes legyen. Oroszországtól eltekintve, mindegyikben elviselhetetlenül gyorsan nő a népesség, amit demokratikus eszközökkel nem lehet megállítani.
Aki ebben kételkedik, gondoljon arra, hogy a felsorolt országok között melyiknek az átlagos lakosa vizsgázna jól, ha fejlett országba vándorolna. Lakosságról, nem az értelmiségről beszélek, mert az értelmiség szinte minden országban alkalmas volna a demokráciára, ha nem húzná vissza a lakosság nagy többsége.
A tudományos és technikai forradalomban olyan feltételeket hozott létre, amiben minden társadalom értelmisége nagyon alkalmas az élvonalba való emelkedésre. Ezért számolni kell azzal, hogy az elmaradó világ értelmisége egyre inkább a fejlettek felé mozog, ott hagyja a saját lemaradó társadalmát. Ezt a folyamatot nem lehet leállítani.
Ajánlás.
A társadalom egészére kiterjedő politikai demokráciának előfeltételei vannak. Egyelőre az emberiségnek csak a hatoda érett meg rá. A Nyugat azzal, hogy mindenütt az egész lakosság számára követeli a politikai demokráciát, többet árt az ügynek, mint használ.

Szólj hozzá!

A liberálisoknak már nincs visszaút

2011.01.31. 17:12 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 PP                   2011-01-25
 
A LIBERÁLISOKNAK MÁR NINCS VISSZAÚT
 
A Népszabadság Orbánnak már nincs visszaút, és Kis János: A demokratikus közvélemény már kezd magához térni, alcímmel közli a filozófus egész oldalas írását, aminek olvasása elszomorított. Már hetek óta csak azt vártam, hogy Kis János is tollat ragadjon. Ahogy ez is megtörtént, beláttam, hogy a liberálisoknak jó időre, legalábbis az én életemre, vége. Számomra ezzel az írással zárul az a kormány ellen folyó hadjárat, ami csak erősebbé teszi a Fideszt, és erőtlenebbé a liberálisokat.
A rendszerváltás előtt abban bíztam, hogy a liberalizmus hiányát vége elgyőzi az ország. Ez a bizalmam elsősorban két emberre, Kis Jánosra és Tölgyessy Péterre épült. Ők nem taroztak ahhoz a közgazdasági elithez, akiket közelről ismertem, tudtam, hogy ők nem lesznek tárgyilagosak, ők annyira túlértékelik a pénz szerepét, hogy képtelenek megérteni, mit akar a társadalom, mit akarnak az emberek, ezért bukásra voltak ítélve.
Nagyon korán felismertem, hogy a magyar társadalom liberalizmusban nagyon szegény, de annak megemésztésére csak nagyon adagolva képes.
Az első választásnak megörültem. Két liberális párt jutott a parlamentbe, az erősebb SZDSZ a magyar zsidóságra támaszkodó, viszonylag kozmopolita, a sokkal gyengébb, az új nemzedékre épített hazafias. Akkor naivul, azt hittem a kettő összeolvadása volna a megfelelő. Ezzel szemben, a sokkal erősebb SZDSZ az első helyen végzett, nemzeti közép-jobbnak induló, de Antall József által konzervatív párttá átgyúrt MDF-el kötött paktumot.
Egy percig sem hittem abban, hogy az a konzervatív-liberális paktum életképes maradhat. A bolsevik megszállás, arra jó volt, hogy az úri magyar középosztály örökre letűnjön a politika színpadáról. A magyar társadalom többségét tartósan csak közép-jobb párt képes elnyerni. Márpedig az ilyennek induló Forumot Sikerült Antall Józsefnek konzervatívvá átformálni. Az pedig eleve alkalmatlan a tartós szövetségre.
Ennek ellenére a Kis János vezetése alatti álló SZDSZ paktumot kötött a Forummal. Nem véletlen, hogy ezt az alkotmányosnak nem nevezhető szövetségkötést nem az MDF-SZDSZ Szövetségének, hanem Antall-Tölgyessy Paktumnak keresztelték. Ebben a törvényhozást megkerülve, megszövegezték a magyar demokrácia alkotmányát, választási rendszerét, és kijelölték az államelnökét. Vagyis azt tették, amit Kis János most rémképként vetít a falra. Felrúgtak minden alkotmányosságot, a választók mögött üzletet köröttek.
Ebben a paktumban két párt szövetkezett arra, hogy hatalmon maradjanak. Máig nem vallja be senki, hogy ez a paktum nem felt meg a magyar társadalom karakterének. A magyar társadalom közép-jobb, tehát már nem konzervatív és liberális.
Ez kiderült a második választáson. Az MDF példátlan vereséget szenvedett, az SZDSZ pedig jelentősen meggyengült. Ezzel szemben az MSZP váratlanul abszolút többséget szerzett. Az eddig hisztérikusan antikommunista SZDSZ azonnal szövetséget kötött az abszolút győzelemmel végző MSZP-el.
Számomra az elmúlt húsz év legnagyobb rejtélye, hogy milyen külsőm erő kényszeríttette a balos Horn Gyulát arra, hogy felajánlja a koalíciót az SZDSZ-nek. De nemcsak koalíciós partnerének fogadta, de az akkor már a leginkább elutasított SZDSZ minden elvárását teljesítette, a gazdaságpolitikát teljesen a pártjának liberális szárnyához tartozókra bízta. Bokros, Békesi, Suchmann, Apró Piroska, és társaiknak a liberális nézetei sokkal inkább megfeleltek az SZDSZ-nek, mint az MSZP-nek. Ezt a titkot Horn Gyula, minden bizonnyal magával fogja vinni. Talán inkább nyomok maradnak arról, milyen erők működtek, ki működette akkor, amikor az MSZP az SZDSZ nyomására leváltotta Meggyesyt, és kiemelte előbb a kormány, majd a párt élére állította a semmiből a liberálisokkal együttműködő Gyurcsány Ferencet.
Az okos Gyurcsány politikai nézetei, és stílusa azonban nem fedték azt a réteget, amelyikre a baloldali pártot, és a választók többsége által tartósan kormányt lehet építeni. Az okos liberálisok azonban egyre jobban besétáltak a végzetes politikai csapdába. Olyan erőszakosan ragaszkodtak az egészségügy privatizációjához, mint 97-ben a kötelező magán nyugdíjpénztárakhoz. Azt meg megúszták azzal, hogy a következő választáson Fidesz legyen a legerősebb párt, és kormányt alakíthasson a kisgazdákkal, de ebbe belebuktak. A Fideszt pedig az Antall-Tögyessy Paktumban megfogalmazott választási törvény alapján elképzelhetetlen kétharmados többsége juttatták.
Az Antall-Tölgyessy Paktum ugyanis olyan súlyt biztosított a listán bekerültek számára, ami a kétharmadot csak akkor biztosítja, ha a körzetek 99 százalékát megnyeri a legerősebb párt. Azt sem ismerem, hogy Tölgyessy és liberális társaik, mennyire voltak tisztában, hogy milyen zseniálisan bebetonozott a választási módszer, és mennyire kiveszi a választók kezéből a törvényhozók többségének megválasztását. Ez a Paktum lett a forrása a pártok uralmának. Ez kényszeríti a törvényhozókat arra, hogy nem a választók, hanem a pártvezetőkön múljon a sorsuk.
2010-ben mégis megtörtént az elképzelhetetlen, a Fidesz megnyerte a körzetek 99 százalékát, és ezzel a mandátumok kétharmadát, vagyis az alkotmány módosításához szükséges többséget.
Ezt a csodát azonban a szoclib koalíció nem képes megemészteni, és az önvizsgálat helyett hisztérikus Fidesz elleni támadásba fogott. Ez azonban a Fideszt gyengíti, hanem velük szemben válik önpusztítóvá. A magyar közvélemény többsége számára már az is jó pont a Fidesznek, hogy a liberálisok szidják. Ez a jó pont azonnal megsokszorozódik, ha ezt külföldön teszik. Az antiszemitizmus malmára terelik a vizet.
Ideje volna szembenézni a magyar társadalomban meglévő antiszemitizmussal. Ezt normális körülmények között nem tartom olyan erőnek, amitől félni kellene. Ez csak akkor lehet politikai tényező, ha kispártként szükség van rá a jobbközép kormánynak. Ez a veszély azonban ma kisebb, mint valaha. A Fidesz olyan többséget élvez, hogy nincsen rá szüksége.
Az utóbbi hónapokban azonban egy ennél sokkal nagyobb veszélyt látok. A nem antiszemita réteg válik azzá a magyar zsidóság jelenlegi viselkedésének hatására. Azzal, hogy a nemzetközi rangú magyar zsidók külföldön keresnek szövetségeseket, a hazafiak azt érzik, hogy velük szemben áll a nemzetközi zsidóság, és ezt a magyar zsidók keltették fel azzal, hogy fasizmust, antiszemitizmust kiabálnak. Ennek a rétegnek az antiszemitizmusa sokkal veszélyesebb, mint a zsigereiben szélsőjobbhoz tartozóknak.
A magyar zsidóság legjobbjai sem veszik tudomásul a tényeket, hogy alig lehet valaki népszerűbb mással, mint azzal hogy a zsidók antiszemitáknak tartják.
Kis János írása azért szomorított el, mert olyan kérdésekben bírája a Fideszt, amihez nem ért, és nem nézett utána.
Csak néhány idézet, ami a tárgyilagosság hiányát bizonyítja.
Szerinte vannak olyan döntések, amelyeket a többség sem hozhat. Ennek egyik példája, „a választási szabályokat a kormányzó párt érekéhez igazítja.” Ennek egyik kirívó esetét nem a Fidesz, hanem huszonegy éve az Antall-Tölgyessy Paktum követte el. Amiben ketten a jelen választási törvényben egyeztek meg, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a kettejük között paktumon változtatni lehessen. Erre csak akkor kerülhet sor, amikor a legerősebb párt megszerzi a mandátumok 99 százalékát. Mivel ilyent nem ismer a történelem, az a paktum gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy valaha módosítsák. Ehhez nem elég egyetlen párt óriási támogatottsága, ehhez az is kell, hogy a többi párt mindegyike elveszítse a választók bizalmát. A 2010-es választási eredmény példátlan, mert nem volt ilyenre még példa. A paktum megkötése idején, emlékeim szerint, Kis János még az SZDSZ elnöke volt. Most meg ő követeli, hogy ilyen disznóságot ne lehessen többé alkotmányba foglalni
Kis János akkor nem ragadott tollat, amikor elvbarátai bevezették a „kötelező” magán, nyugdíjpénztárakat. Akkor kellett volna a most használt kemény szavakat elmondani. Neki is tudni kellett, hogy akkor másfélmillióval kevesebb munkaképes ember fizetett nyugdíjjárulékot, mert elvbarátai esztelen módon felszámoltak másfélmillió olyan munkahelyet, ami helyett máig nem lett új. Jelenleg másfélmillió munkaképes korú ember nem számíthat öregkori ellátásra, mint a szerencsések, akiknek van munkájuk. Ekkor ismerték fel az MSZP liberális bajnokai, hogy meg kell fogadni a Világbank tanácsát, magánosítani kell a nyugdíjrendszer, mert ebből kettős haszon származik. Egyrészt a nyugdíjjárulék a pénzpiacra megy, ott felveri a tőkések papírjainak az árát, másrészt megszabadultak azok öregkori ellátásának gondjától, akiktől ők vették el a munkát.
Azt is illene tudni, hogy erre a jó hírre 79 nyugdíjpénztár alakult, akik között a többségnek fogalma sem volt arról, hogyan kell a pénzpiacon gazdálkodni. Ezek igazgatósági és felügyelő bizottsági tagsága azonban a legkellemesebb, jól fizető állást kínált. A fele már megszűnt. A megmaradtaknál az általuk kezelt pénz hozadéka hatoda volt annak, amit akkor értek volna el a dolgozók, ha a nyugdíjjárulékukat maguk fektetik állampapírba.
Normális ember tehát örömmel fogadja ennek a szélhámosságnak a felszámolását. Kis János pedig a filozófushoz méltatlan stílusban ostoroz. A kormány „… a nyugdíjpénztárak einstandolásával besöpör.” „… a nyugdíjalapok lenyúlásával elér.” „… a magánnyugdíjpénztárak lerohanását.”
Kis János azt sem érti meg, hogy a Jobbik meggyengülésének egyetlen módja van: A Fidesz kétharmados többsége. És nem erősíti semmi olyan mértékben a szélsőjobb pártot, mint a liberálisok hangoskodása.
Sajnálom, hogy Kis János is csatlakozott a liberálisok önpusztító hadjáratába.

Szólj hozzá!

A foglalkoztatás az első

2011.01.24. 11:32 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PG                    2011-01-19
 
A FOGLALKOZTATÁS AZ ELSŐ
 
A közgazdaságtan, főleg annak liberális szárnya, még mindig abban a hitben él, hogy minden a pénzen múlik. Ez elméletileg idealizmus, amikor egy felépítményi elemet kiragadunk, és arra építünk mindent. Ennél reálisabb alap volt a vallások, hogy minden az istenen múlik. Ha annál jól állunk, nem történhet bajunk. Ha nem is ezen a világon, hanem majd halálunk után.
Elméletileg bármilyen logikátlan, ostoba megközelítés a pénz istenítése, vegyük ennél komolyabban. Jó kétszáz éven keresztül a Nyugat társadalmaiban a pénz volt az isten, mégis páratlan sikert értek el vele. De csak ott, és csak akkor. Az emberiség nagy többsége ekkor is a pénz uralma nélkül élt.
Minek köszönhette a pénz, hogy a Nyugaton az isten lett?
Annak, hogy az ipari forradalom a korábbinál sokkal hatékonyabb technikai feltételeket kínált. Ennek az új technikai bázisnak a kiépítése azonban óriási, a korábbinál sokkal koncentráltabban működtetett tőkeigényt támasztott. Ahol létrejött a megfelelő tőke, korábban elképzelhetetlen hatékonyság növekedés következhetett be. Tehát a nyugati tőkés társadalmak sikeresen működtek, ha a profit maximalizálására építették. Az ipari forradalom után a Nyugaton olyan helyzet alakult ki, amiben a társadalom gazdasági teljesítménye elsősorban attól függött, hogy a vállalkozás tőkés nagyüzem legyen, és magas legyen a megtakarítási rátája.
Az elsődleges társadalmi cél jól megvalósult, ha a pénz volt az isten.
Ennek azonban volt egy másik, eddig elhallgatott feltétele is. Az új termelő berendezések, eszközök hatékony működtetéshez még a korábbi kisipari technikáénál is kevesebb, és szerényebb minőségű munkaerő is megfelelt. A társadalom munkaerőigénye, mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben, nem nőtt, hanem csökkent, ugyanakkor gyorsan nőtt a mennyisége és javult a minősége. A két termelési tényező közül a tőkében hiány, a munkaerőben felesleg volt jellemző. Ebből fakadt, hogy a tőkét értéke felett, a munkaerőt értéke alatt fizette meg a piac. Marx súlyosan tévedett, amikor a munkaerő kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta, annak az érték alatti árát a túlkínálata hozta létre.
Arra a tényre, hogy az ipari forradalmat követően felgyorsult a népszaporulat, ezért a munkaerő túlkínálata, a közgazdászok nem figyeltek fel. Ez akkor még elviselhető volt, mert a keresletét meghaladó munkaerő sorsával nem törődött a társadalom.
Ennek ellenére a munkaerő minőségének fontossága már a 20. század elején egyértelműen jelentkezett. Ezt először, a század első éveiben Max Weber állapította meg. Aki a tények alapján állapította meg, hogy a tőkés iparosítás ott hatékonyabb, ahol a lakosság viselkedését a „protestáns etika” jellemzi. Ez alatt, nem is annyira a képzettséget, mint erkölcsöt, értett. Az eltelt száz év során, a tudományos és technikai forradalom, sokszorosára nagyította felismerésének tudományos és társadalmi súlyát. Ennek ellenére a közgazdaságtan ma sem veszi tudomásul.
Max Weber felismerése állította először elméleti talpára a közgazdaságtant. Ez azonban csak a 20. század második felére két okból vált elsődlegesé.
1./ A tudományos és technikai forradalom a munkaerő minőségével szemben kielégíthetetlen igényt támasztott.
2./ A fejlett társadalmakban leállt a népesség növekedése.
Ettől kezdve a társadalom teljesítményének kulcsa a munka, annak hatékonysága pedig a munkás minőségétől függ. Megszűnt a munkaerő mennyiségi túltermelése, és kielégíthetetlen igénnyé vált a minősége. A társadalom elsődleges feladata lett a munkaerő minőségének javítása.
Az a társadalom lett hatékonyabb, amelyik jobb munkaerőt termel. Ezt a tényt a közgazdászok is tudomásul vették, és a jelenkori fejlett társadalmakat tudáslapúnak nevezik. Nevezik, de nem úgy kezelik. Még mindig a tőkemegtérülés, a profit maximalizálására épül a logikájuk.
Szerencsére, a piac nem az elméletre hallgat, és a minőséi munkaerőt egyre jobban megfizeti, a gyenge minőségűt pedig olcsón sem veszi igénybe. Tehát minden társadalomban hiány van a jó, és felesleg a gyenge minőségű munkaerőben, annak ellenére, hogy a jók bére, sőt nettóbére gyorsan emelkedik, a gyengéké pedig viszonylag csökken. Annak ellenére, hogy általános a progresszív jövedelemadó a jók gazdagodnak, a gyengék szegényednek. Még általánosabb, hogy a jó munkaerőben még ott is hiány van, ahol nagy a munkanélküliség, és a gyengébe még ott is felesleg mutatkozik, ahol munkaerőhiány van.
A közgazdászok még mindig azt hiszik, hogy a munkaadók az olcsó munkaerőt keresik, holott a jót nagyon drágán is megfizetik, a gyenge pedig ingyen sem kell. Kelet-Ázsiába nem azért megy a tőke, mert olcsó a munkaerő, hanem azért mert olcsósága ellenére is kiváló.
Először azonban a teljes foglalkoztatás útjára a bolsevik Szovjetunió lépett. A politikai diktatúra mellett a gazdasági diktatúrát, vagyis a piac nélküli gazdaságirányítást is fenntartották. Méghozzá kelet-európai keménységgel. Ennek ellenére mindaddig Nyugaton és népszerű volt. Ezt csak akkor vesztette el, amikor imperialista szuperhatalom szerepében felélte belső erőforrásit, és amikor a Nyugat fejlett politikai demokráciái össznépi demokráciákká alakultak át. Azokkal már versenyképtelennek bizonyultak a telje foglalkoztatású diktatúrák.
Azt, hogy a foglalkoztatás érdekében érdemes a gazdaság élénkítése érdekében bizonyos mennyiségű fedezet nélküli pénzt, jövedelmet teremteni, az Egyesült Államokban, tehát demokráciában, Roosevelt alkalmazta a New Deal keretei között.
A jobb megértés érdekében el kellene oszlatni a ködöt, ami a Nyugat fejlett társadalmaiban uralkodik abban a tekintetben, hogy a második világháború előtti tőkés osztálytársadalmak, és az utániak között nincs különbség. Be kell látni, hogy a két társadalom között minőségi különbség van. Az egyetlen közös vonásuk, hogy a tőke, látszólag, túlélte. Ettől eltekintve minden megváltozott.
- Politikai tekintetben. A tőkések demokráciája átalakult a lakosság demokráciájává. Elég volna megnézni, hogy a felnőtt, azaz 18 éven felüli korosztálynak hány százalékának volt szavazati joga a háború előtt és után.
- Az osztályok között nem volt a mai értelemben vett vertikális mobilitás. Elég volna megnézni, mekkora volt a háború előtt, és utána, az osztályok számaranya, és közöttük az egyedek mozgása.
- A jövedelemarányok átrendeződtek. Korábban az egyének, családok jövedelme elsősorban az öröklött vagyontól függött. Ma már elsősorban az egyének teljesítményétől függ.
- Az egy alakosra jutó jövedelem, az iskolázottság, és a várható életkor ötven év alatt sokkal gyorsabban nőtt, mint a megelőző kétszáz évben összesen. Ez a növekedés korábban szinte csak az uralkodó tőkésosztályt, jelenleg sokkal inkább a társadalom egészét érinti.
- Az államnak a gazdasági szabályozó, és jövedelem újraelosztó szerepe megtöbbszöröződött. Elég volna megnézni, milyen volt a két háború között, békeidőben a költségvetés struktúrája, és milyen ma.
- A tőkés osztálytársadalmak kétszáz évét az egymás elleni háborúk jellemezték, a második világháború óta a fejlett világon belül nem volt háború. Az azonos módszerrel számolt katonai kiadások súlya ötödére, tizedére csökkent
Még nála is előbb sorra éltek ezzel az eszközzel a fasizmusok, Európában a portugálok, az olaszok és a németek, Dél-Amerikában az argentinok, és Ázsiában a japánok. Majd a náci Németország segítségével, de önként a közép-európai országok többsége. Ideje volna bevallani, hogy a fasizmusokat nem külső, hanem a saját közvéleményükére vezették be, és mind békeidőben, mind a háború alatt sikeresebben fejlődtek, jobban szerepeltek, mint a tőkés demokráciák.
Ezek között csak a németek, azok közép-európai csatlósai voltak türelmetlen, kegyetlen antiszemiták, és a japánok, zsidók hiányában, fajgyűlölők.
A teljes foglalkoztatás útjára lépett gazdasági diktatúrák azonban mára, két okból, teljesen versenyképtelenekké váltak.
A második világháború előtt a diktatúrák az önmagát túlélt tőkés osztálydiktatúrákkal versenyeztek. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmüket alig tudták növelni, és abból a lakosság nagy többsége alig részesedett. Egymással vívtak elkeseredett politikai és fegyverek harcolt, ennek érdekében sokat költöttek fegyverkezésre. A második világháború után több jövedelmet vontak el a tőkésektől, és sokat osztottak vissza a lakosság felé. Az egészségügy, az oktatás, az öregkori ellátás és a munkanélküliek segélyezése előtte alig volt tétel, utána pedig ezek súlya lett a legnagyobb. Jelenleg még a legkevésbé jóléti társadalom is jóléti paradicsom a háború előttihez képest.
A változást jól mutatja a tény, hogy az ENSZ jelenlegi adatai szerint a világ tíz legfejlettebb társadalma a viszonylag hat kis európai jóléti állam, és a négy angolszász új állam, Kanada, az Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland.
A liberális közgazdászok évtizedek óta a jóléti államok csődjét jósolgatják, mégis győztesek. A négy volt angolszász gyarmat sikere pedig arra épül, hogy nem örököltek történelmi múltat, ott mindenki bevándorló.
Ezzel jutottam el a mondanivalóm lényegéhez.
A Nyugaton azok a legfejlettebbek, akiket a magas foglalkoztatás jellemez. Ez Weber szóhasználatával azt jelenti, hogy azok, amelyikben a lakosság viselkedését a protestáns etika, vagyis a puritanizmus jellemzi.
A harmadik ezredbe Európa már úgy lépett, hogy Finnország, a száz éve szegény orosz nagyhercegség is belépett Európa négy legfejlettebb állama közé. Néhány évtized múlva, Észtország is közéjük emelkedhet.
Sokkal kevesebb figyelem kíséri az Alpok népeinek csodáját. Ők ugyan négy nyelven beszélnek, és hat ország polgárai, de az életvitelük egyformán puritán. Ezért egyformán sikeres jövő vár rájuk. A svájciak már országostól az első tízben vannak, de a bajorok, a tiroliak is ott lehetnének, ha önálló államban élnének. A kis csoda azonban Szlovénia, akit az első világháború után a balkáni országok csoportjába, Jugoszlávia néven soroltak be. Aztán az összetákolt állam a századforduló előtt szétesett, a szlovének önállók lettek. Ma már egyértelmű, hogy ugyanolyan alpiak, mint a többi társuk.
Az észtek és a szlovének a legjobb példa arra, hogy minden az emberen múlik. Előtte csak finnekre hivatkozhattam.
Európa népeinek a jelenkori történelme arra tanít, hogy minden az emberen múlik. Ahol a lakosság olyan módon viselkedik, mint a skandinávok és az alpiak azok másoknál is gazdagabbak lesznek. E két kultúra közös abban, hogy náluk a munkaképes korosztály foglalkoztatása 80 százalék körül mozog. Vagyis, aki mozogni tud, az dolgozik, méghozzá szorgalmasan.
Nem kevésbé tanulságos, hogy e nyugati kis országok, kis népek mellett a világ legfejlettebb tíz országába, milyen okokból került bele Kanada, az Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland. Ezeket az országokat puritán munkás és paraszt telepesek rendezték be maguknak, méghozzá angolszász demokráciáknak. Körükben mindenki annyinak számított, amennyit ér a munkában. Az, hogy ki melyik országnak volt állampolgára, milyen osztálynak, vallásnak a tagja, nem volt szempont. De Weber felismerése esetükben is beigazolódott: viselkedésüket, munkájukat a protestáns etika jellemezte. Tagadhatatlan előnyük volt az is, hogy bővében vannak az élettérnek.
Arra azonban érdemes volna figyelni, hogy Latin-Amerika egyetlen országa sem jutott a közelükbe. Az ok egyszerű. Oda nem puritánok mentek.
A Távol-Kelet csodáját hozta az előző század vége, és ez a csoda még tart. Várhatóan húsz év múlv1a a legfejlettebb tízben nemcsak nyugati kultúrkörbe tartozó államok lesznek. Talán Japán, de még inkább Dél-Korea és Tajvan. Ha a városállamokat is bevonnák a rangsorba, akkor Szingapúr és Hong Kong már ott volna.
Mi a távol-keleti csoda alapja?
Hogy ott a lakosság még puritánabb, mint a nyugatiak, csak őket másként, konfuciánusnak hívják.
Nem ismerem annyira Kelet-Ázsiát, hogy részeltekbe menjek. Maradjunk annyiban, hogy nálunk még magasabb a foglalkoztatás, ráadásul évente közel 200 órával többet, és fegyelmezettebben dolgoznak.
Nem ismerek példát az elmúlt száz évben arra, hogy lett volna olyan ország, amelyik a nagyobb demokráciának, és a másokénál kisebb inflációjának, vagy a jobb pénzügyi egyensúlyának köszönhetően ért volna el kiemelkedő sikert. Ezzel szemben, csak olyan országok vannak a legfejlettebbek, illetve a leggyorsabban fejlődők között, amelyekben a lakosság sokat dolgozik, méghozzá az állam által szervezett munkamegosztásban. Ez minden siker elsődleges feltétele. Ahol ez megoldott, ott gyors siker garantált.
A tények mást is bizonyítják.
- Hiába van magas foglalkoztatás, ha nem a piac a gazdaság működtetésének az eszköze, ott a magas foglalkoztatás sem lehet sikeres. Ezt bizonyította a bolsevik rendszer. A Szovjetunió azért omlott össze, mert a gazdaságot nem piacosította.
- Ha egy országban előbb jön létre a politikai demokrácia, mint a meggazdagodása, akkor a demokrácia anarchiát hoz létre. EztbizonyítjaKína és India, a két ország gazdasága közel azonos mértében növekszik, ennek ellenére Kínában nagyon gyorsan nő az egy laksora jutó jövedelem, Indiában pedig nagyon lassan. Ez leplezi le, hogy gyorsan növekvő népesség mellett a gazdaság nem lehet versenyképes, mert a növekvő népesség tőkével és jövedelemmel való ellátása elvonja a fejlesztési forrásokat.
A tartós munkanélküliség nemcsak anyagi veszteség.
A közgazdaságtudomány egyik nagy hibája, hogy nem számol azzal, hogy a tartós munkanélküliség társadalomromboló.
A tőkés osztálytársadalomban a munkanélküliség csak a társadalom erkölcsét terhelte. A jelenkori fejlett társadalmakban azonban elviselhetetlen anyagi és erkölcsi kárral jár. Tönkreteszi nemcsak az érintett személy szakmai és erkölcsi értékét, de ez a kár kiterjed a családjára, a környezetére, az egész társadalomra is. Ahol sok a tartósan munkanélküli, ott nem lehet pénzügyi egyensúly, közbiztonság, nem működhet hatékonyan az oktatás, az egészségügy sem.
Ez kevés helyen bizonyosodott be jobban, mint hazánkban az elmúlt nyolc év során. A liberális közgazdászok erőltették az oktatási és az egészségügyi reformot, de nem vették tudomásul, hogy ez reménytelen feladat ott, ahol példátlanul magas a tartósan munkanélküliek aránya.
- Ahol a tanulók maga százaléka tartósan munkanélküli családból kerül ki, nem lehet eredményes az oktatási rendszer. Felméréssel kellene kimutatni, hogy milyen a tartósan munkanélküli családokból kikerülő gyermekek iskolázottsága.
- Ahol széles rétege van munkátlanságra ítélve, nem lehet eredményes az egészségügyi ellátás. Meg kell mutatni, hogy mekkora a várható élettartam a tartósan munkanélküliek esetében.
 
Összegzés.
A rendszerváltás katasztrofális szintre nyomta le a foglalkoztatást, és megállította a népesség növekedését. Ebben az esetben minden más célt megelőző feladat a foglalkoztatás felemelése.

Szólj hozzá!

Elöbb légy gazdag, aztán demokrata

2011.01.24. 11:30 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 PP                   2011-01-20
 
ELŐBB LÉGY GAZDAG, AZTÁN DEMOKRATA
 
A hatvanas évek első felében aforizmákat írtam. Ahol nincs sajtószabadság, ez hatékony műfaj. Ezek közül most egyre hivatkozom.
Előbb légy gazdag, aztán lehetsz szocialista. Akkor meg már minek.”
Ez jutott eszembe, amikor azt látom, hogy nemcsak a liberális értelmiségiek, de a szocialista politikusok sem találnak fontosabb feladatot, mint a maximális sajtószabadság biztosítását.
Diákkoromban azon akadtam fenn, hogy miért volt elsődleges a márciusi fiatalok számára a sajtószabadság, amikor az ország lakosságának négyötöde nem tudott olvasni, és akik tudtak azok, kilencven százaléka sem olvasott. Se pénze, se ideje nem volt hozzá.
Jó százhatvan évvel később, újra a minél nagyobb sajtószabadság az ellenzék legfőbb gondja, aminek érdekében nem restellik külföldön lejáratni a hazájukat.
A liberális értelmiségieket még megértem, hogy nekik, ha az ország népnek nem is, ez a legfontosabb. Ha már nem hallgatnak rájuk, legalább azt írhassanak, amit akarnak. Ha itthon már alig olvassák őket, a külföldi társaikra még számíthatnak.
A szocialisták háborgása azonban érthetetlen, mert az ő faladatuk az volna, hogy másfélmillió munkátlanságra ítéltnek munkát teremtsenek. Ha nem felejtenék el, akiket kellene képviselni, akkor azt kérnék számon, hogyan akar a Fidesz egymillió új munkahelyet teremteni, ha fontosabbnak tartja a sajtó irányítását, mint a munkahelyteremtést. De ezzel az a bajuk, hogy három ciklusuk során erről megfeledkeztek.
Ezzel térjünk vissza az aforizmámhoz.
Előbb legyünk gazdagok, aztán politikai demokraták.
Azt már sokszor leírtam, hogy a túlnépesedés csak akkor áll le, ha az egy főre jutó jövedelem meghaladja a tízezer eurót, az iskolázottság a 12 évet. Ehhez azt teszem hozzá, hogy a politikai demokrácia csak azok számára elsődleges, akiknek a jövedelme már meghaladta a húszezer eurót, és az iskolázottsága a 16 évet. Akik még ez alatt vannak, azoknak sokkal fontosabb, hogy munkájukból megélhessenek.
A nyugati társadalomtudósok mindmáig mélyen hallgatnak arról, hogy a demokrácia még soha nem működött a szegények körében, az mindig az urak luxusa volt.
Sokat papolnak a görög demokráciáról, de nem teszik hozzá, hogy az a lakosság hatodát sem érintette. Az a rabszolgatartók demokráciája volt. Ez nem jelenti azt, hogy sok szempontból ez a demokrácia is jobb volt a zsarnokságnál. Ha nem is a lakosság öthatoda, de a rabszolgatartók számára, minden bizonnyal.
A tőkések demokráciáját, ma divatos, demokrata társadalomnak nevezni. Az minden volt, csak nem a lakosság demokráciája. Abból a lakosság kilenctizede ki volt zárva. Még a tőkések közül is csak a nagykorú férfiak voltak teljes jogú politikai állampolgárok. Csak ők szavazhattak titkosan. Akik csak a hatóság előtt, nyíltan szavazhattak, azok szavazati joga csak formai volt. Jó volna, ha a társadalomtudósok megnéznék száz év előtti tőkés társadalmakban mekkora volt a lakosság kilencven százalékának a jövedelme, várható életkora és iskolázottsága a tőkésekéhez viszonyítva. Ezt nevezik a mai tőkések demokráciának.
A társadalomnak csak bizonyos szintje felett lehet hatékony a demokrácia. Akik ezt előbb követelik csak a maguk, és nem a társadalom érdekét tartják szem előtt.
Szinte semmi figyelmet nem kap az a tény, hogy a politikai demokráciának az a formája, amit a Nyugat mindenkire kötelezőnek tart csak azokban a társadalmakban hatékony, amelyekben a tőkés polgárságnak történelmi gyökerei vannak. Csak az ilyen országokbanviselkednek a gazdagok puritán módra. Vagyis a gazdagok is puritánok. Ahol a gazdag nem puritán, hanem feudális úrként viselkedik, ott még nem jött el az ideje a politikai demokráciának. Bizonyságul elég volna megnézni, hogyan viselkedik egy németalföldi gazdag, hogyan egy magyar, orosz, brazil, indiai és japán gazdagot. Azonnal egyértelművé válik, hogy e feltétel szerint, csak a puritán Nyugaton, az Alpoktól északra és az Elbától nyugatra, a négy, volt angolszász gyarmaton és a Távol-Kelet kisebb országaiban lehet hatékonyan működtetni a demokráciát.
Vagy gondoljunk arra, hogy a bolsevik rendszerben a párt kegyeltjei nem polgárok voltak, hanem feudális urak.
A harmadik ezredforduló aztán meghozta a világtörténelmi példát. Kína megmutatta, hogy egy puritán társadalom milyen csodára képes, ha nem hallgat sem a Nyugatra, sem Marxra, hanem fenntartja a politikai diktatúrát, ennek segítségével megfékezi a gyors népszaporulatot. Ezzel bebizonyította, hogy egy elmaradt, puritán társadalom is képes a nyugati demokráciáknál sokkal gyorsabb fejlődésre, ha nem dől be a nyugati „demokraták”, és „emberbarátok” elvárásainak, és kemény kézben tartja a politikai diktatúrát, ez egyrészt erőszakkal megfékezi a gyors népszaporulatot, másrészt tervezi a makrogazdaságot.

Szólj hozzá!

A demokrácia feltétele

2011.01.24. 11:28 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               EP                    2011-01-22
 
A DEMOKRÁCIA FELTÉTELE
 
Azt, hogy hol, milyen politikai demokrácia indokolt, soha nem tisztáztuk. Ennek ellenére fűnek, fának ajánljuk, sőt elvárjuk. Aki nem a demokrácia híve, az ellenség.
Még addig sem jutottunk el, hogy tudomásul vegyük, az osztálytársadalmakban, azaz a múltban csak az uralkodó osztály számára lehet demokrácia. Már jó fél évszázada a fejlett világ, a puritán Nyugat, és a Távol-Kelet fejlett államai, már osztálynélküli társadalmakban élnek. Ez az emberiségnek azonban csupán a hatoda. Az öthatod azonban még az osztálytársadalom szintjén van. Ennek ellenére nem tisztáztuk, hogy mi a feltétele annak, hogy osztálynélküli, azaz az egész lakosság számára egyenlő politikai jogokat biztosító társadalom létrejöhessen.
Osztálynélküli társadalom csak akkor, és ott jöhet létre, ahol az egy laksora jutó jövedelem túllépte a tízezer eurót, az iskolázottság pedig a tizenkét évet, és a népesség növekedése leállt. Ahol ezt még nem érték el, a demokrácia csak azok számára biztosítható, akik e szintet elérték. Vagyis a fenti szint előtt csak az uralkodó kisebbség számára volt és ma is csak számukra biztosítható a politikai demokrácia. Az idő előtt bevezetett társadalmi rendszer nemcsak szükségszerűen bukásra van ítélve, de a bukása visszaveti még a reális fejlődéshez képest is. Más szóval, a feltételek elérése előtt az össznépi demokrácia bevezetése anarchiát szül.
Ezt a tényt a Nyugat társadalomtudománya nem hajlandó tudomásul venni, pedig a 20. század előtt sehol nem volt össznépi demokrácia. A jelenkorban is csak az olyan társadalom lehet az egész lakossá számára demokratikus, amelyik a fenti szintet túllépte.
Ezt az állítást a tények egyértelműen bizonyítják. A múltban nem fordult elő, hogy a demokratikus jogokat az uralkodó osztályon túlra is bővítették. Jelenleg sincs olyan ország, amelyikben általánosak a politikai jogok, vagyis minden állampolgár számára azonos jog érvényesül, pedig még nem érte el az össznépi társadalom előfeltételeit. Nincsolyan ország, amelyik a tízezer euró/fő alatti szinten megvalósította volna az össznépi demokráciát.
Ez bármennyire egyértelmű, máig nem jutottunk el odáig, hogy tudomásul vegyük, egy bizonyos szint alatt, és növekvő népesség mellett az osztálytársadalom, amiben politikai jogai csak az uralkodó osztálynak vannak, objektív szükségszerűség, amin nem lehet büntetlenül változtatni. E szint elérése előtt a demokrácia, vagyis a politikai jogok egyenlősége csak az uralkodó osztály tagjai számára biztosítható.
Azt is tudomásul kell venni, hogy minden túlszaporodó társadalom csak osztálytársadalom formájában működhet, abban a nagy többség sem gazdasági, sem politikai egyenjogúságot nem élvezhet. Ez a tétel azzal bizonyítható, hogy az elmúlt ötezer évben csak olyan társadalmak voltak, amiben csak egy kisebbséget jelentő osztály volt a hatalom birokosa, amit a többség kizsákmányolására, és létszámának csapolására használt.
Nagyon egyszerű a bizonyítás. Gondoljuk át, hogyan alakult volna a lakosság száma, ha az uralkodó osztály nem vonja el a többség jövedelmének jelentős hányadát, nem zsákmányolja ki őket, ha közvetlenül vagy közvetve, nem pusztítja el a feleslegesnek bizonyuló létszámot, ha nem üldözi a tudásvágyat. Az osztálytársadalmak emberpusztításai ellenére is állandó volt a túlnépesedési nyomás.
Elég arra gondolni, hogy az utóbbi hatvan évben megkétszereződött a világ népessége, és jelenleg csak ott működik össznépi, demokratikus társadalom, ahol megszűnt a spontán népszaporulat. Ez alól kivétel néhánynagyon ritkánlakott nyugati kultúrájú, angolszász ország, amelyekbe jelentős bevándorlás folyik. Nincsen olyan ország, ahol a szaporodó népesség ellett legalább átlagos társadalmi növekedés, és össznépi demokrácia lenne. Társadalmi törvényként kellene elfogadni, hogy a növekedő népesség mellett nem lehet túllépni az osztálytársadalmi formán. (Anépesség növekedés alatt a néhány tizednél gyorsabb éves emelkedést értsük. Az ilyen lassú növekedés azért engedhető meg, mert ilyen mértékben növekedhet az ország optimális eltartó képesség is.) Ez a társadalmi törvény csak azért marad rejtve, mert a társadalomtudomány makacson ragaszkodik ahhoz, hogy a fejlődés az országok gazdasági növekedésének szintjén mérje. Ha a társadalmi fejelődést komplexebb módon mérjük, egyértelművé válik, hogy tartósan egyetlen társadalom sem viselhette, és viselheti el a népesség évente egyetlen százalékosnál gyorsabb növekedését.
Mit értsünk komplexebb mércének?
a. Az egy laksora jutó jövedelem és vagyon együttes növekedési rátája gazdaság növekedésének mércéje. Érthetetlen módon, az egy laksora jutó vagyon alakulását még a tőke növekedését maximalizáló tőkés osztálytársdalom közgazdaságtudománya sem kíséri figyelemmel. Ha ezt mérjük, nyilvánvalóvá válik, hogy a népesség gyors növekedése eleve kizárja a fejlődést. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az egy lakosra jutó erőforrások alakulásával is számolni kellene. Számos ázsiai országban ugyanis már évszázadok óta a túlnépesedés jellemző, vagyis szűkösség van természeti erőforrásokban. Az ilyen országokban társadalmi érdek, a lakosság csökkenése. Ez jelentkezik Japánban, ahol a hasznosítható területre jutó lakosság példátlanul magas.
b. Az iskolázottság mértéke. Ezt két mutatóval érdemes jellemezni. A felnőtt lakosok, és a 30 évesek iskolában töltött éveivel. Az előbbi ugyanis az egész generációra, az utóbbi a közelmúltra vonatozik.
c. A várható életkor. Bármennyire egyértelmű volna, hogy az élet az ember elsődleges célja, ezzel ritkán számolnak.
A fentiek alapján össznépi demokrácia csak ott valósulhat, illetve valósul meg, ahol az alábbi feltételek létrejöttek.
1./ A lakosság viselkedését a nyugati puritán, illetve a távol-keleti konfuciánus értékrend jellemzi. A világ legfejlettebb tíz országa nyugati puritán, Weber fogalmai szerint protestáns. Az elmúlt ötven évben leggyorsabban fejlődő társadalmai között már fele-fele arányban vannak puritánok és konfuciánusok.
2./ A népesség természetes szaporodása a nulla környékén legyen. Ez a követelmény mind a tíz legfejlettebbre, mint a tíz leggyorsabban fejlődre egyaránt igaz. Magyarázatra szorul, hogy Kínában még az erőszakos családtervezés után is fél százalékos népszaporult van, de ezen belül a gyorsan fejlődő nyugati tartományokban stagnál, a városi lakosságnál pedig csökken. A népesség spontán növekedésének leállása, illetve a leállítása is csak a két sikeres kultúrában történt meg.
3. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem vásárlóerő paritáson haladja meg tízezer eurót. A legfejlettebb tíz társadalomban ennek a négyszerese jellemző. A leggyorsabban fejlődők között, Kína kivételével, ez mindenütt a limit felett van. Kínában pedig nincs, még távol-keleti mértékkel sem, demokrácia. Ideje volna tudomásul venni, hogy Kína csak azért lehet a leggyorsabban növekvő tíz között, mert a politikai diktatúra megfékezte az elviselhetetlenül gyors népszaporulatot. India. Az állami szinten a közel tíz százalékos nemzeti jövedelem növekedése ellenére sem került be a gyorsan növekvők közé.
Aki a fentiek alapján is azt állítja, hogy az össznépi demokráciának nincsenek objektív előfeltételei, hogy az minden körülmények között a legjobb módszer, messze elszakadt a tudománytól.

Szólj hozzá!

Mi jellemzi az osztálynélküli társadalmat

2011.01.18. 16:07 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 EE                  2011-01-12
 
MI JELLEMZI AZ OSZTÁLYNÉLKÜLI TÁRSADALMAT
 
A társadalomtudósok, és próféták abban a hitben éltek, hogy a társadalom az egyenlőség felé halad. Ebben a tekintetben is Marx ment el a legmesszebb. Ő olyan társadalmat jövendölt, amiben mindenki egyenlő lesz. Ez a felfogás annyira elfogadottá vált, hogy a jelenkor társadalmában sem vesszük tudomásul, hogy ebben az egyedek közötti különbségek óriásnyira nőttek.
Az osztálytársadalmakban a különbségeket elsősorban az osztályhoz való tartozást határozta meg. Vagyis a társadalmi pozíciót elsősorban az osztályhoz való tartozás határozta meg. Ez pedig vagy vérségi, vagy öröklési alapon volt determinált. Az osztályokon belül a differenciálódás nagysága az osztály hatalmától függött. Az uralkodó osztályon belül kevesen voltak, de azok között nagy volt a különbség. Az alsó osztályba tartozott a lakosság nagy többsége, és azok között alig volt differenciálódás. A lakosság nagy többsége, kilenctizede ötezer éven keresztül, a létminimum határán élt. Ezt jól láthatjuk abból, hogy ötezer év alatt alig nőtt a várható életkor, a testsúly, a testmagasság, az írni, olvasni tudók aránya, és a lakosság száma. Ezek a mutatók a 19. század elejéig még a meggazdagodott, iparosodott, gyarmattartó országokban is alig voltak magasabbak, mint ötezer éve Kínában, vagy Egyiptomban, csak az uralkodó osztály szélesedett ki néhány százalékkal magasabbra. Ez sem a társadalom belső forrásaiból, hanem a gyarmatok és befolyási övezetek gazdasági kizsákmányolásából származtak.
Az osztálytársadalmak közös jellemzője, hogy az osztályok zártak voltak, közöttük lényegetlen mértékű volt a mozgás.
Az elmúlt ötezer év során nagyon titkán fordult elő, hogy az osztályfelépítés megváltozott, hogy új uralkodó osztály került hatalomra. A társadalomtudományok alig hangsúlyozzák, hogy szinte minden eredeti kultúra viszonylag gyorsan létrehozta a neki megfelelő osztálytársadalmat, aztán örökre abban rekedt. Csak Európa nyugati felén történt meg az, hogy a térség eredetileg feudális, természetes csapadékra épülő, növénytermelő és állattartó társadalmát átalakította tőkés osztálytársadalommá, majd ezt, a 20. század második felében, átalakult osztály nélküli társadalommá. Az ipari forradalom után, történelmi mértékkel viszonylag nagyon rövid kétszáz év alatt, Európa nyugati felén, és Észak- Amerikában nagyobbat változott a világ, mint a megelőző ötezer év alatt. A történészek szinte természetesnek veszik azt, ami a Nyugaton történt, holott egy alig mérhető növekedés nemcsak kétszáz éve felgyorsult, hanem nagyon gyorsul. Az utóbbi ötven évben háromszor gyorsabb volt a fejlődés, mint előtte százötven év alatt, és nagyobb a változás, mint ötezer év alatt összesen.
Ez a fejlődés az élet minden területén olyan gyorsa, hogy a legbátrabbak sem tudnak azzal számolni, hogy mi várható a következő ötven év során.
Minden, ami az ipari forradalom után történt, Európa nyugati felének hatása volt. Nehéz feltételezni, hogy ma nagyon más lenne a világ társadalmi struktúrája, ha Európa nyugati felének nem működik a hatása.
Önerőből csak a nyugati feudális, földesúri társadalom alakult át, tőkés osztálytársadalommá. Az összes többi osztálytársadalom a nyugati tőkés osztálytársadalom hatására jelentősen módosult, de semmi jele nincs annak, hogy a többi magas-kultúra osztálytársadalmai megváltoztak volna, ha nem éri őket a nyugati tőkés társadalom hatása. Ki mondhatjuk tehát, hogy a létrejött osztálytársadalmak magukban hordják az önmagukon való túllépés erőforrását. Másként fogalmazva. Az egyszer kialakult osztálytársadalom csak külső hatásra változik, ha nem érinti külső hatás, nem változik. A történelemben létrejött osztálytársadalmak között csak egy volt, a nyugat-európai feudális, ami a saját erejének hatásokra alakult át előbb tőkésosztály társadalmává, majd nagyon rövid idő alatt az osztálynélküli társadalommá. E két átalakulás aztán, az emberiség egészére, mindenek előtt a többi osztálytársadalomra olyan hatással volt, ami vagy lényeges változásra kényszeríttette, vagy belepusztult. Az utóbbira csak a két amerikai magas-kultúra példa.
De az osztálytársadalmak előtti, törzsi, gyűjtögető társadalmak története is azt mutatja, hogy a Nyugat hatása nélkül máig is stagnálnak, vagy elpusztultak volna.
Ha Nyugat fejlődésétől eltekintünk, akkor a társadalom fejlődésére is áll a biológiai törvény, hogy csak külső hatásra változik.
Ennek ellenére, a történészek máig nem vizsgálják, hogy minek köszönheti a Nyugat, hogy egyedüliként, túlléphette saját eredeti állapotát.
Minek köszönheti a Nyugat példátlan karrierjét?
Az elsődleges okot abban látom, hogy a nyugat-európai feudális társadalom volt az egyetlen, amelyik élettere váratlanul megtízszereződött. Minden osztálytársadalom állandó túlnépesedési nyomás alatt állt, és áll ma is. Csak ott jöttek létre osztálytársadalmak, ahol az életfeltételek javulása okán, beállt a túlnépesedés. Ez volt jellemző a Nyugat-Európára is.
A gyűjtögető társadalmak sok tízezer éves történetét a stabilitás jellemezte, és jellemzi ma is. Ausztráliában, az Amazon, vagy Borneó őserdeiben sok tízezer év alatt, szinte semmi változás nem történt, mindaddig, amíg be nem tört oda is a Nyugat.
Mi volt az oka annak, hogy hirtelen, közel azonos időben Eurázsia és Észak-Afrika néhány térségében a gyűjtögetésről áttértek az öntözéses növénytermelésre, illetve a pásztorkodó állattenyésztésre?
Egy óriási felmelegedés során, a korábbi élettereken nem lehetett tovább gyűjtögetésből megélni.
Ma ugyan tudományos divat a felmelegedéssel pánikot kelteni, mert nem veszik tudomásul a tudósok, hogy fejlődés csak változó környezetben történhet. Ez az emberi szellem kiszabadulásának köszönhetően úgy módosul, hogy az emberi szellem is képes olyan környezetváltoztatásokra, ami aztán kikényszeríti az újabb fejlődési lépést. Ennek első, világtörténelmi példája az óceánokat legyőző hajózás, majd a szárazföldit legyőző vasút és közút. Ezek teljesen átalakították a térségek egymással való kapcsolatait, vagyis átértékelték a természeti környezeteket. Az utóbbi ötven évben aztán a légi közlekedés, és a kommunikáció győzte le a térségek egymástól való távolságát.
A jégkorszak végét jelentő felmelegedés hatására kontinentális térségek alakultak át. Ezek két nagy csoportra oszthatók.
I. Több tízmillió négyzetkilométer növényben és állaltban gazdag szavanna elsivatagosodott, az eddig négyzetkilométer egy fős lakosságot eltartó térség szinte embertelenedett el. Ezek el nem pusztult lakossága a nagy folyók felé menekült, ahol önözéses gazdálkodásra tért át. Ehhez nagy segítséget adott a tengerszint mintegy hetven métere felemelkedése, ami a vízfolyásukat lelassította.
II. A korábban jéggel borított északi tájak és hegvidékek növény- és állatvilága megsokszorozódott, ahol ezzel kedvező viszonyok alakultak ki a pásztorkodásra. Ezek a térségek jelentettek életteret a pásztorkultúrák számára.
Itt jegyzem meg, hogy a megjósolt felmelegedésnek nemcsak kedvezőtlen, de kedvező hatásai is lesznek. Szibéria és Kanada sarki térségén sokszorosára fog nőni a növényzet hozama, és az emberek számra kedvezőbbé válik az élet.
A gyűjtögető társadalmak számára nem volt feladat, nem kellett a népesség növekedését fékezni, megoldotta azt a természet. Olyan kemények voltak az életfeltételek, hogy a nagy gyermekvállalás ellenére nem állhatott elő túlnépesedés, hiszen az ember nem volt képes több életfeltételt, elsősorban élelmet biztosítani. Az életfeltételeket nem az ember termelte meg magának, hanem a természettől kapta. Ha többen voltak, az éhhalál lecsapolta a többletet.
Ezzel szemben, a növénytermelő, állattartó társadalmakban a nagyobb létszám több munkájával többet termelt, csak lassan vált elviselhetetlenné a túlnépesedés. Ezt már csak a társadalom tudta féken tartani.
A Nyugat történelme abban is egyedülálló, hogy az egyetlen olyan kultúra, amelyik megsokszorozhatta az életterét. A történészek a tényt szinte nem is említik olyanként, ami fontos szerepet játszott az elmúlt ötszáz év alakulásában. Ez súlyos hiba, mivel ennek döntő szerepe volt abban, hogy egyetlenként átléphette az átléphetetlennek tartott akadályt, a túlnépesedés kivédhetetlen nyomását.
Azt már a Nyugat felé címmel megjelent könyvemben leírtam, hogy a nyugat-európai, természetes csapadékra épülő földművelés a demográfia arany középútját jelentette. Az öntözéses földművelés nagyon maga népességeltartó, és az optimális eltartó képessége nagyon lapos görbéjű. Az optimális eltartó képesség után lassan csökken a hatékonyság. Ennek hatására, szinte mindig, az optimálisnak nagyobb népességgel működik. Eztláthatjuk ma is mind a távol-keleti, mind a dél-ázsiai társadalmak mindegyikében. Ezt látva természetes, hogy Kelet-Ázsia minden országában felismerték a túlnépesedésből fakadó veszélyt. Japánban csökken a népesség, a kis tigriseknél nagyon lelassult, és Kínában erőszakkal fékezték meg.
Ezzel szemben a pásztortársadalmakban az ellenkező típusú demográfiai törvény a jellemző. Nagyon alacsony az eltartható népesség, és annak nagyon meredek az optimumot követő szakasza. Ráadásul ez az életforma viszonylag egészséges, nagy a természetes népszaporulat. Állandó a túlnépesedés, ezért a társadalom nagyon emberpusztító. Nincs az ember éltének értéke. Állandó a kirajzásuk. Ezt lehetővé tette, hogy a lőfegyverek előtt jobb katonák voltak, mint a földművelő, vagy a városlakó népek. Az alacsony eltartó képesség nem engedi meg a kívánatos urbanizációt.
A természetes csapadékra épülő földművelés és állattartás mellett az optimális eltartó képesség az előzőkben említett két kultúra között van. Már megengedi a megkívánt urbanizációt, de azt azért alacsony szinten tartja.
A nyugat-európai feudális társadalom sikerének a kulcsa, a fentiek mellett, hogy egyedülálló népesség szabályozó rendszert működtetett, a kiscsaládos jobbágyrendszert. Ebben csak annyi gyermekvállaló család jöhetett létre, ahány jobbágytelke volt a földesuraknak. Ez a rendszer annyira tolta ki a családalapítást, hogy kiesett az első, legtermékenyebb tíz év.
Nyomát sem találtam annak, hogyan alakult ki ez a zseniális módszer, de még annak sem, hogy felismerték volna valaki, hogy ez volt a Nyugat páratlan sikerének egyik kulcsa. Ebből fakadóan annak sincs nyoma, hogy kik, és hol kezdték el ezt a művelési módot alkalmazni.
Nyugat-Európa egy ilyen, alig 600 éves feudális kora után tárhatta fel magának a két Amerikát, és Ausztráliát. Ezzel élettere megtízszereződött. Ezen túl pedig a tengeri és tüzérségi fölénye lehetővé tette, hogy az emberiség nagy többségét kizsákmányolhassa.
Mivel minden más magas-kultúra nagyon gyorsan kitöltötte az életterét, és nem volt számra elérhető más élettér, a Nyugat példátlan komparatív előnyhöz jutott.
Ezen túl még számos kivételes feltétel is volt. Ezeket számos alkalommal felvetettem. Itt csak felsorolom.
a./ A nyugat-európai feudális társadalom volt az egyetlen, amelyiknek volt népességszabályozó mechanizmusa: a kiscsaládos jobbágytársadalom. Ezért eleve kisebb volt a túlnépesedés nyomása.
b./ Az óceánok bejárásra alkalmas hajózási technikával rendelkezett, amit nem a centralizált politikai birodalom, hanem az egymással versengő tőkés polgárok működtettek.
c./ A lőporos fegyverek katonai fölényt jelentettek még a kis flottáknak is.
d./ A természetes csapadékra épülő mezőgazdaság letelepítése nem igényelt nagy tőkebefektetést. Az ültetvényes művelési módhoz az európai fertőzések által szinte kiirtott indiánok helyett, pedig hozták a néger rabszolgákat. Mára igazán fejlett társadalom azonban csak ott lett, ahova a nyugati parasztok mentek farmernek.
e./ A kivándorlás sok tízmillió fővel csökkentette a túlnépesedést. Erre nem volt lehetősége egyetlen más kultúrának sem. Ezzel a háborúknál nagyobb felesleges népességtől szabadult meg Európa nyugati fele.
f./ Az Amerikából behozott burgonya, kukorica, paradicsom, és az importált gabona, hús, gyapot, cukor, arany, ezüst és színesfém közel megkétszerezte Európa térségében az eltartó képességet.
g./ A gyarmatok és befolyási övezetek kizsákmányolása jelentősen növelte Európa nyugati felében a jövedelmeket.
A felsoroltak mindegyike csak a Nyugatot gazdagította, a többi magas-kultúrának semmi haszna, sőt kára származott belőle.
Ez a páratlanul sok szerencse tette lehetővé, hogy a nyugat-európai, gazdag államokban a lakosság jelentős hányada túllépje azt a küszöböt, aminél leáll a túlzott gyermekvállalás, és megszűnik a túlnépesedés veszélye. E feltétel nélkül ugyanis nem lehet túllépni az osztálytársadalmak szintjét.
h./ A 20. század első felének két világháborúja több tízmillió nyugat-európai ember elpusztításával járt.
i./ A 20 század két világháborújában már annak köszönhette győzelmét a fejlett Nyugat, hogy nemcsak a világ nyersanyagforrásaira, hanem Észak-Amerika és Ausztrália katonai segítségére is számíthatott.
j./ A 20. század közepére megoldódott az olcsó, kényelmes és biztos fogamzásgátlás. Ami a családtervezés technikai előfeltétele. Még nem találtamarra vonatkozó becslést, hogy mennyivel több gyermek született volna, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás. Véleményem szerint, a fogamzásgátlás több születést akadályozott meg, mint amennyit a két világháború elpusztított.
Ez a sok előfeltétel jelentőséét a tudomány máig nem ismerte fel, tehát az osztálynélküli társadalom előfeltételeinek tudatos létrehozásukról nem beszélhetünk. Ezt számos véletlen, nem tudatosan kiépített feltétel együtthatásának köszönhetjük.
 
Az osztálynélküli társadalom az emberanyag minőségére épül.
Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt ugyan számos technika, találmány született, de azok nem növelték, hanem csökkentették a működtetésükhöz szükséges munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igényt. Azt a tényt a gazdaságtörténészek még ma sem veszik tudomásul, pedig az osztálytársadalmak működésének megértéséhez nélkülözhetetlen.
Az osztálytársadalom feladata a spontán létrejövőnél kevesebb, és gyengébb szellemi képességű munkaerő újratermelése. Aki ezt szem elől téveszti, nem érhet meg semmit. Ezért minden osztálytársadalom közvetlenül, vagy közvetve pusztította a lakosságot, és csökkentette a munkaerő nagy többségének minőségét.
A tudós ott kezdődik, hogy valaki felismeri, hogy ami általánosan érvényesül, annak nemcsak objektív, hanem a társadalom érdekét szolgáló oka van. Mivel minden osztálytársadalom közvetlen és közvetett emberpusztító volt, és minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat, nem lehet kétségbe vonni, hogy az osztálytársadalmaknak e két általános jellemzője társadalmi érdeket szolgált.
Ennek ellenére még tudomásul sem vesszük e két, minden osztálytársadalomra jellemző tényt, nemhogy kerestük volna az okát. Pedig mindkét ok nyilvánvaló.
1. Minden osztálytársadalom elviselhetetlenül szaporodott volna, ha nem rendelkezik népességet csökkentő módszerekkel.
2. Minden osztálytársadalom jobb minőségű munkaerővel rendelkezett, mint amennyire szüksége volt.
Az előbbi általános jellemzőt farizeusságunk nem engedte kimondani. Az utóbbit pedig elrejtette, hogy nem a munkaerővel szemben támasztott átlagos tudásigényt néztük, hanem a társadalom számára hasznosult tudásmennyisséget. A technikai fejlődés ugyan mindig igényelte a több ismeretet, kellettek hozzá zsenik, akik kitalálták az új eszközöket, eljárásokat, de ezekből az ezrelék is sok volt. Kellettek hozzá tehetséges és képzett mesterek, aki előállították az új eszközöket, de azok működtetése egyre kevesebb tudású munkaerő igényelt. Márpedig a működtetők tették ki a munkaerőigény nagy többségét, minimum kilenc tizedét.
Az ipari forradalom minden technikai találmányát kisebb tudással, szakismerettel lehetett működtetni, mint az előző technikát.
Az osztálytársadalmak egy laksora jutó tudás-, ismeretigénye egyre kisebb lett. Ezért lett a társadalmak eredendő bűne a tudásigénye.
Az tudás alapú társadalom
A 20. század második felében, világ fejlett hatodában a megszűnt a túlnépesedés, és a munkaerő minőségének javítása lett az elsődleges társadalmi feladat.
A tudományos és technikai forradalom olyan eszköztárat hozott létre, aminek hatékony működtetése a munkaerő minőségétől függ. Enneka feladatnak az ellátásra,egészen más működési elvre kell a társadalmat építeni.
Nem lehet osztálytársadalom, mivel a képesség nem öröklődik. Az utódok képessége genetikai adottság, amiben a szülők genetikai állománya kis szerepet játszik. Ezt bizonyítja, hogy a testvérek képességei nagyon eltérők. Egyre ritkább a szülők képességeinek öröklése, és arra sincs garancia, hogy a szülők az életpályájukat a képességüknek megfelelően választották. Ezért a jelenkori fejlett társadalomban alapfeltétel a nagy vertikális társadalmi mobilitás.
Ennek a célnak megfelelő rendszerről már számos esetben írtam.

Szólj hozzá!

A jegybank kritikája

2011.01.18. 16:05 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  PE                  2011-01-18
 
A JEGYBANK KRITKÁJA
 
Nyílt titok, hogy a jelenlegi kormány nem érzi a jegybank munkáját megfelelőnek. Ezt a nemzetközi pénzügyek illetékesei, és a hazai liberális közgazdászok a jegybank függetlenségét érő támadásnak állítják be. Nem tagadom, hogy a Fideszben sokan szeretnék a saját embereiket látni a jegybank vezetésében. Ez minden kormány esetében természetes. Ilyen a politikai élet általános stílusa. Legfeljebb a nyugati demokráciákban a két fél nem lát ellenséget egymásban, és minden kormányváltás nem jár az apparátusok cseréjével. Mi soha nem voltunk ilyen bölcsek. A mi alatt azonban mindkét felet kell érteni. Egy független jegybanki vezetésnek tudomásul kellene venni, hogy most nemcsak kormány változott, hanem a gazdaságpolitika tartalma is. Ez a kormány a demokratikus választáson példátlan többséget kapott, ennek hosszú évekig nem lesz egyenrangú ellenzéke. Ezzel tehát együtt kell működni. A jelenlegi vezetés azonban úgy viselkedik, mintha nem történt volna semmi, hiszen őket nem lehet leváltani. Jó is, hogy így van nálunk is, mint minden demokráciában. A baj azonban az, hogy a le nem váltható vezetés azt hiszi, neki nem kell alkalmazkodni, ő folytathatja az eddigi gyakorlatát, ami egy egészen más gazdaságfilozófiának felt meg.
Semmi jelét nem látom annak, hogy a jegybank vezetői önkritikát gyakorolnának azért a politikáért, amit az előző szoclib kormány idején követtek. Még azt sem állítom, hogy erre a kormány utasította őket. Sajnos nem volt olyan pénzügyminiszterünk, aki szakmailag képes lett volna felmérni, mit, miért csináltak.
Nagyon röviden. A jegybank vezetése olyan politikát folytatott, ami az eladósodás számára megfelelt.
Az állam eladósodását állampapírok eladásával kellett fedezni. Ez két esetben megy viszonylag könnyen. Ha nagyon olcsó a forint, illetve magas a kamat.
Ezzel szemben, nagyon drága volt a forint. Az euróreális ára 270-280 forint lett volna. Vagyis a forint mintegy 20 százalékkal fel volt értékelve. Most van a helyén. Mégsem azt mondják a jegybank illetékesei, hogy a választás óta került reális sávba a forint, hanem az óta 20 százalékkal emelkedett. Nem vallják be, hogy akkor volt irreális, és most végre az.
A független jegybank vezetése annyira független volt, hogy nem a magyar állam, hanem a saját banki érekét képviselte. A felértékelt forint jó volt arra, hogy az államadósság alacsonyabbnak látszódjon. Becsapták, és ma is becsapják a közvéleményt.
A felértékelt forint azonban azt jelentette, hogy az államkölcsönöket csak nagyon magas, mintegy húsz százalékkal magasabb kamattal lehetett eladni. Ezért volt mindig kiemelkedően magas a jegybanki alapkamat is.
A kormánytól független jegybanki vezetésnek azonban illett tolna tudni, hogy mit eredményez a magas kamat. Az exportőrök húsz százalékkal kevesebb forintot kapnak, az importőrök pedig ennyivel többet. Azt nem lehet utólag kiszámítani, hogy ez a mesterségesen felértékelt forint mennyivel csökkentette az exportot, és mennyivel növelte az importot, de azt középiskolás fokon is tudni kell, hogy sokkal.
A mesterségesen felértékelt forint és a magas hazai kamat tette vonzóvá a devizahiteleket, napnál világosabb. Azok, akik rövidlátó érdekből félrevezették a lakosságot a devizahitelek esetében, utólag azzal védekeznek, hogy a kockázattal a hiteleket felvevőknek kell számolni. De nem teszik hozzá, hogy a hitelre szorulók joggal bízhatnak a pénzügyi kormányzatban, a közgazdász miniszterelnökben, a pénzügyminiszterben és a jegybankelnökben, hogy nem ugratja be őket.
Mindezt azért írtam le, mert a független jegybank, független vezetői arra figyelmeztetnek, hogy emelik a jegybanki kamatot, mert nagy az inflációs veszély.
A pénzügyek elsőbbségének megszállottai ötven év után sem értették meg az infláció lényegét. Az infláció ugyanis szenzációs találmány, csak vigyázni kell a használtára. Mint minden eszköz, minél tökéletesebb, annál veszélyesebb a használta, ha ostobákra bízzák.
Amióta az állam teremthet fedezet nélküli pénzt, a gazdaság gyorsabban fejlődik, mint a történelem során valaha. Azt ugyan nehéz megállapítani, hogy mekkora az optimális mértéke, de az egyértelmű, hogy nem a nulla. Nem ismerünk olyan államot, ahol nulla volna az infláció. Az is természetes, hogy többen túllépték az optimumát, mint akik túl óvatosak voltak.
Az állam pénzteremtő hatalma nélkül azonban nem itt tartana a világ. Az elmúlt évtizedek legnagyobb betegsége az alacsony foglalkoztatás. Ebben pedig mi vagyunk a rekorderek. Ezt, és nem az infláció mértékét kell optimalizálni. Ha nagy az alulfoglalkoztatottság, sokan kikerülnek a munkaerőpiacról, akkor meg kell nyomni a bankóprést, jövedelmet kell teremteni. Mi húsz évben, ebben a krónikus betegségben szenvedünk. Az egymillió munkahelyet nem tíz év alatt, hanem mihamarabb létre kell hozni. Tudom, hogy e téren a szoclib politika olyan katasztrofális helyzetet teremetett, amit máról-holnapra nem lehet korrigálni, de sürgősen kell cselekedni, méghozzá úgy, hogy nem ismerünk ennél fontosabb feladatot.
Ezért a független jegybanknak is kutya kötelessége olyan kamatpolitikát, olyan pénzteremtést folytatni, ami a foglalkoztatást tekinti elsődleges feladatának. Aki az ország jelen helyzetében az inflációt minimalizálja, hazaáruló.
Ajánlás.
A jegybank csak olyan országban legyen független, amiben természetesnek tartja, ha hibát hibára halmozott, lemond. Mi még messze vagyunk ettől.

Szólj hozzá!

A magyar zsidóság nem képes szerény lenni

2011.01.18. 16:03 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  PP                  2011-01-18
 
A MAGYAR ZSIDÓSÁG NEM KÉPES SZERÉNY LENNI
 
Közép- és Kelet-Európa még száz év múlva is szenvedni fogja, kiirtotta a zsidóságát. Ugyanis pótolhatatlanok. A Rajától keletre ugyanis olyan népek élnek, akiknek szükségük volna a nálunk sokkal ügyesebb, polgárosultabb zsidóságra. Nélkülük csak nagyon lassan képesek csatlakozni Nyugat-Európához. Ez egyértelművé vált, amikor a 19. század második felében kiépült a vasút, ezzel Európa keleti kétharmada sokkal közelebb került a nyugati egyharmadához, és a szárazföldi szállítás forradalmának következtében, megindulhatott a polgárosodás.
Ezt követően rövid száz év alatt az Európa keleti kétharmadán az eddig szinte a gettóiba zárkózott zsidóság kirepülhetett, és csodákra volt képes. Máig nem mérték fel, hogy hol tartott volna e térség a második világháború kitörése előtt, ha nincs zsidó polgársága.
Ez a térségre általában jellemző, de talán sehol jobban, mint Magyarországon, és azon belül is elsősorban Budapesten. Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy 20. század első felében nem volt a világon olyan város, ahol több zsidó élt, uralta a tudományokat, művészeteket és a gazdaságot. Ez természetesen akkor sem maradt volna így, ha nem szabadul rájuk a gyűlölködő antiszemitizmus, de azért egy húsz százalékos zsidó lakosságú Budapest generációkkal előbb lenne, mint ma. Ennek ellenére Budapest volt az a város, ahol a legtöbb zsidó életben maradt. Félreértések elkerülése érdekében ez nem magyar érdem, hanem a szerencsén múlott.
- Ha a nyilas kormánynak, és a náciknak idejük van, a pesti zsidókat is kiszállítják.
- Ha nem a háború végén ér ide a front, Sztálin ugyanúgy megvárja a pesti zsidók kiirtását, ahogyan megtette ezt a varsóiakkal.
- Ha nem a háború végén a budapesti náci katonai parancsnok sem fékezi a nyilas bandákat.
- Ha Sztálinnak a zsidókon kívül is lett volna itt kellő magyar kommunista káderállomány, nem építi itteni hatalmát olyan mértékben a zsidókra, ahogyan azt tette.
- Ha a magyar zsidók nem vállalnak csúcsszerepet a csatlósságban, még kevesebben maradnak a túlélők közül.
Mindennek tudatában, a zsidóságnak tudni kellene, hogy Jelenleg Budapest, a maga közel százezer zsidójával, ebben a tekintetben, Európában az élen áll.
De nemcsak ezzel kellene józanul számolni a nyugati zsidó sajtónak, hanem azzal is, hogy a második világháború óta nem volt olyan ország Európában, ahol a zsidóság akkora politikai, kulturális, és gazdasági szerepet játszott, mint Magyarországon.
Mind az európai, mind a magyar zsidóságnak ezzel számolni kellene. Nem jó a stratégiájuk, ha csak ott támadnak, ahol legalább részben, de megmaradtak.
Azon kevés magyarhoz tartozom, akik a magyar zsidóság szerepét még itt sem csak negatívnak látom, ahol a közvélemény óriási többsége annak látja.
Vegyük csak sorba.
- A háború után a magyar zsidóság túllihegte a sztálinizmust. Ezt ugyan joggal róják fel nekik, de én hiszem, hogy még rosszabb lett volna ez a néhány esztendő, ha Rákosi csak a néhány nem zsidó értelmiségire számíthat. Lehet, hogy ő örömmel épített a magyar zsidóságra, de lássuk be végre, hogy másra nem építhetett.
- Ahogy Moszkva 1953-ban megelégedett a Rákosi-klikk uralkodásával, a zsidó kommunisták többsége Nagy Imre mögé állt, és reform-kommunista lett.
- Az is megértem, hogy volt némi okuk arra, hogy néhány nap után a forradalomtól megijedjenek. Zsidóként én is megijedtem volna. Ennek ellenére a többségük újra beállt az ellenforradalomról beszélők, és bosszúállók közé.
- 1968 után ők lettek a gazdasági reform élcsapata, és szépen együttműködtek a népiekkel, annak ellenére, hogy azok között is sejtettek antiszemitákat.
- A rendszerváltás szelét is ők érezték meg először, és aktívan készültek fel arra. Ennek gyümölcse volt az első választáson történt kiemelkedő szereplésük. Súlyosan hibáztak azonban azzal, hogy előbb a konzervatív Antallal kötöttek paktumot, aztán a következő választás után a balos Horn Gyula vezette, abszolút többséget nyerő MSZP-vel, kormány koalíciót.
- Az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya egészen 2010-ig uralta a gazdaságpolitikát. Ezen az sem sokat változtatott, hogy közben négy évig, Orbánnak volt koalíciós kormánya.
- A rendszerváltást követő húsz évben a szoclib koalíció uralkodásáról beszélhetünk annak ellenére, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magyar választók egyre nagyobb többségét elriassza ez a neoliberális politika. A negyedik és ötödik választást már kis többséggel, az ügyességüknek, és Fidesz hibájának köszönhetően nyerték meg. Ebből azonban nem tanultak, és továbbra is a társadalom nagy többsége számára elfogadhatatlan liberális politikát folytattak.
- 2010-ben aztán megsemmisítő vereséget szenvedtek. A pártjuk megsemmisült, és az azzal együttműködő szocialista szárny erejét vesztette.
A 2010-es választáson kialakult politikai erőviszonyokat nem hajlandók tudomásul venni. Egyrésztcsaka Fideszkétharmados többségéről beszélnek, nem veszik tudomásul, hogy a maradó harmadnak a harmada a szélsőjobbé, vagyis velük szemben a négyötöd áll. A szélsőjobb erejét azonban nem az ők súlyveszett pártjaik, hanem a Fidesz kétharmados többsége teszi veszélytelenné. A magyar zsidóság csak akkor lehet a szélső jobbal szemben biztonságban, ha a közé-jobbnak kétharmados többsége van. Még nem találkoztam egy okos magyar zsidóval, aki tudomásul vette volna, hogy a Jobbikkal szemben csak a kétharmados Fidesznek van hatékony ereje. Ezt Nyugaton sem látják.
Az elmúl félévben azonban egyre erősödnek az aggodalmaim, hogy a magyar zsidóság maga ellen fordítja a magyar közvélemény egyre nagyobb többségét. Miután itthon nincsen a riogatásuknak visszhangja, minél hangosabbak a Fidesz ellenes kirohanásaik, annál népszerűbb lesz a Fidesz, hát a külföldi elvbarátaikhoz fordulnak. Ez azonban a köztudottan erős magyar nacionalizmust már annyira sérti, hogy azok is a zsidók nemzetárulásáról beszélnek, akik nem antiszemiták. A háború óta nem volt ilyen erős a zsidóellenesség, mint jelenleg. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar szidóság politikai szerepvállalása hosszú időre reményetlenné válik. Ez már nem a szélsőjobb, hanem a magyar társadalom reflexévé válik.
Ez ellen lehet azt mondani, hogy ezzel önmagának árt a magyar társdalom. Ezt gondolom én is, de azt is látni kellene, hogy jórészt maguk provokálták.
Meg kellene tanulni, hogy a politikában csak az igazság, amit el lehet fogadtatni. Az SZDSZ azzal zavarta önmagát a megsemmisülésbe, hogy nem számolt a magyar társadalom nagy többségének befogadó képességével.
Magyarországon hazaárulónak számít, aki külföldön jártja le az országot.

Szólj hozzá!

Levél a liberálisokhoz

2011.01.17. 11:59 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 EP                   2011-01-16
 
LEVÉL A LIBERÁLISOKHOZ
 
Előre magyarázatra szorul, hogy a magyar liberálisok alatt a magyar zsidóságot értem. Tudom, én is ismerek nem zsidó liberálisokat, de meg kell érteni a közvéleményt is, hogy a kettőt azonos értelemben használja. Elég volna megnézni, mennyi a zsidók aránya abban a külföldön való gyalázkodásban, ami a kétharmados többséget nyert Fideszt lejáratja. Felháborítóan nagy arány derülne ki. Még megdöbbentőbb, hogy a többségük nálam a legjobb száz, valamilyen téren kiváló értelmiségi között szerepel. Ezt az írást az utóbbi késztette ki belőlem.
A magyar társadalom liberálisokban nagyon szegény, jó volna, ha sokkal többen volnának. Nemcsak kevesen vannak, de az elmúlt húsz év során egyre jobban elszigetelődnek, mert a közvélemény nem tekinti őket elég magyarnak.
A magyar társadalom a liberalizmussal szemben elutasító, amit zsidógyűlöletként élt meg. Ezt tartom az elmúlt száz esztendő legnagyobb történelmi bűnének. A rendszerváltásig, ezt a bűnt száz százalékig a magyar társadalomra hárítottam. Azt ugyan kezdettől fogva láttam, hogy a magyar zsidóság is felelős volt az antiszemitizmus kezelésében. De ezt megemlítenünk sem szabad, mivel eltörpülnek a zsidóságérdemeihez, és a velük szemben elkövetettek bűnünkhöz képest.
A zsidóüldözések idején azon háborogtam, hogy a magyar zsidóság fel sem vetette a magyar társadalom legnagyobb bűnét, a feudális nagybirtokrendszert, és a felszámoló földreformot. De megértettem, hogy, nem tejesen alaptalanul, az arisztokráciában kisebb ellenséget láttak, mint az úri középosztályban.
Amatőr történészként tisztán láttam, hogy a kiegyezés után minden liberális lépés, ha van a befogadásának realitása, üdvözlendő. A magyar zsidóság azonban, képételen volt a magyar társadalom liberalizmust megemésztő képességével számolni. Mindig többet kart lenyomni a társadalom torkán, mint amit hajlandó lett volna lenyelni, ezért aztán mindent kiokádott, azt is, amit elfogadott volna. Megelégedtek azzal, hogy a kor legnagyobbjai egyetértettek velük. Nem vették észre, hogy a magyar társadalom nagy többsége Adyt, Bartókot, Móriczot, József Attilát is csak most érti meg.
Húztam az orrom, amikor a háború után túllihegték a Rákosi-rendszert. Ugyanakkor megértettem őket, mert én, még kevésbé tudtam volna megbocsátó, tárgyilagos lenni.
Aztán örömmel láttam, hogy többségük, Rákosival szemben, Nagy Imrét támogatta.
Azt is megértettem, hogy az 56-os forradalomban pánikba estek az utca népének antiszemita megmozdulásait látva. Máig tudomásul veszem, hogy az antiszemitizmus minden jelére riadót fújnak, nem mérik fel tárgyilagosan, hogy mennyi ennek a reális veszélye.
Annál inkább örültem, amikor a 68-as reform élharcosai lettek. Talán Aczél György érdeme, hogy összehozta őket a népiekkel. Ez azonban csak a rendszerváltásig tartott. Túl gyorsan lettek a bolsevikból angolszász ultra-liberálisok. Nem vették tudomásul, hogy a magyar társadalom nem nyugat-európai a liberális gyakorlat befogadása tekintetében. Felmértem, hogy a túlfűtött szerep többet fog nemcsak nekik, de a magyar társadalomnak is kerülni. A Kádár-rendszer óvatos diktatúrája alkalmas volt arra, hogy abban az urbánus zsidó, és a népi-nemzeti értelmiség együttműködjön. Azt, hogy a lábunkon bilinccsel mi lehettünk a legvidámabb barakk, jórészt ennek az urbánus-népi összefogásnak köszönhettük.
Abban reménykedtem, hogy az a kooperáció a rendszerváltás után képes lesz együtt maradni.
A kerek-asztal tárgyalások erősítették a reményemet. Az Antall József előtti MDF-ben olyan pártot láttam, amit a magyar társadalom többsége évtizedekig elfogadhat, élvezheti a többség támogatását. Az MDF népi-nemzeti jellegétől, az abban szereplő antiszemita hangoktól azonban megijedtek a liberálissá átvedlő zsidók. Aczél Györggyel összefogva, a Kisgazda Pártól kiutasított Antallt csempészték az MDF élére, benne elég biztosítékot láttak abban, hogy vezetése alatt nem kell félni a párt antiszemitizmusától.
Azonnal megijedtem, mivel Antall a népi-nemzeti vonal helyett konzervatív-alkotmányos nézeteihez igazította nemcsak a kormányt, hanem a pártot is. A magyar zsidóság félve az antiszemitizmustól, Antallal zsákutcába terelte a Forumot, ezzel szélesre tárta a kaput Orbán Viktor kis liberális pártja előtt. Életem egyik rejtélye, hogy Antall József, aki leszerelte a Forum népi-nemzeti jellegét, halála előtt miből ismerte fel, hogy a Forum utóda maja a kormánytöbbséget nyerő Fidesz, és a jövő kormányelnöke Orbán Viktor lesz. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy halála előtt már belátta, hogy a magyar társadalomban a konzervatív Forumnak nincs kormányzási jövője. Antall nagy előrelátásának tartom, hogy meglátta, Orbán Viktor lesz, aki a fiatalok liberális pártjából jobb-közép, népi-nemzeti pártot formál, és ő lesz az a miniszterelnök, aki hosszú időre parlamenti többséget fog élvezni.
Azt aligha ismerte fel, hogy ő olyan paktumot kötött Tölgyessyvel, ami eleve lehetetlenné tette, hogy egyszer legyen olyan párt, amelyik alkotmánymódosító kétharmadot nyerhet. Ehhez ugyanis arra volt szükség, hogy egyetlen párt nyerje meg a választókerültek kilencvenkilenc százalékát. Erre ugyanis a történelem többpártrendszerben nem ismert példát.
Ez 2010-ben mégis megtörtént. Megtörténhetett, mivel minden politikai párt úgy viselkedett, ahogyan ennek érekében kellett.
a./ A Fidesz kivárt. Megvárta, hogy minden párt az ő érdekét szolgálja.
b./ Az MSZP végsőkig ragaszkodott a parlamenti többségéhez. Ebben számíthatott az akkor már politikai halott SZDSZ-re is.
c./ Az SZDSZ érezve a vesztét, miden túlélt naphoz ragaszkodott. A cipőjébe lépő LMP jelentősen gyengítette az MSZP esélyét arra, hogy körzetekben nyerhessen.
d./ A demokrata Fórom Bokros Lajost jelölte miniszterelnökének. Ezzel is elvitt a körzetekben sok Fidesz ellenes szavazatokat.
e./ A szoclib politika, mindenek előtt a cigánybűnözés lehetővé tette, hogy soha nem remélt erejű szélsőjobb párt jöjjön létre. Ez elvitte az MSZP szavazatok jelentős hányadát.
A fenti egymástól alig függő feltételnek, ha csak egyike is hiányzik, nem jöhet létre a Fidesz számára a körzetek 99 százalékának megnyerése, vagyis a kétharmados többség előfeltétele. Ennek létrejöttét tehát senki sem láthatta, tervezhette előre.
Az előreláthatatlan kétharmados Fidesz többség létrehozásának gyökerét a liberális párt húsz éves stratégiájában kell keresni.
Az SZDSZ volt a rendszerváltás előkészítésében messze a legokosabb, a legjobban előrelátó. Felismerte, hogy egyrészt nem győzhet az MDF-el szemben, ezért előre vele kötött paktumot. Ebben olyan egyességet kötöttek, ami ideális volt egy kicsi, de okos párt számára. Azzal is tisztában voltak, hogy Antallal könnyű lesz egyességre jutni, hiszen neki a saját pártjában erős ellenfelei vannak. Ő ugyanúgy félt a pártja jobboldalától, Csurkától, és a későbbi MIÉP-be, Fideszbe átlépőktől, mint ahogyan az SZDSZ.
Az első szabad választáson a zsidóságot maga mögött tudó, és káderekben erős SZDSZ második párt lett. Még liberális pártként jelent meg akkor a Fidesz is. 1990ben, Európában nem volt akkora súlyú liberális parlamenti képviselet, mint a liberális elveket támogatókban olyan szegény hazánkban. Nemcsak Budapesten, ahol a zsidóság nagy többsége él, hanem vidéken is. Az én társadalom ismeretem szerint, a magyar társadalomban a liberális pártnak legfeljebb társadalmi támogatottsága van, hogy átlépje a küszöböt. Ennek többszöröse volt az első ciklusban. De gyorsan kiderült, hogy a magyar zsidóság még ennél is sokkal nagyobb politikai erőként viselkedett. Ezt akkor sem vette tudomásul, amikor a választási támogatottsága egyre csökkent.
A második választáson a Fórum csúfos vereséget szenvedett. Az SZDSZ jóval kisebbet. Ugyanakkor, abszolút többséget nyert az előző ciklusban szerényen viselkedő MSZP.
Az örökre titok marad, milyen erők kényszeríttették a balos Horn Gyulát, hogy nemcsak értelmetlen koalíciót kössön a közvélemény szemében egyre elutasítottabb liberálisokkal, sőt az akaratukat kiszolgálja. Mindkét párt élvezte a kétharmados többségű koalíciót. Senki sem vette tudomásul, hogy ennek mindkét párt áldozata lesz.
Ekkor írtam a CET irodalmi újságba egy tanulmányt arról, hogy hova fog vezetni az SZDSZ arroganciája. Zsidó barátaim, még inkább a nem barátok, ellenségesen fogadták, és amennyire rajtuk múlott, elzárták előttem a sajtót. Besoroltak az ellenségeik közé. Ebben fejtettem ki, hogy miért látom a sorsukat megpecsételve. Mert képtelenek voltak a szavazati támogatottságukkal arányos szerénységre.
A sorsuk akkor gyorsult fel, amikor Medgyessy Pétert megbuktatták, és Gyurcsány megválasztásában serénykedtek. Eddig csak az MSZP gazdaságpolitikáját diktálták, most már a politikát is. Hornnal még csak a kiszolgáltatott emberük volt, Gyurcsány a szellemi szövetségesük lett. A sok tehetséges liberális ezután már nem ismert határt. Ők mondták meg, ki lehet az államelnök. Gyurcsányt belezavarták az általuk vezetett egészségügy megreformálásába. Az meg átvette az okos liberálisok arroganciáját. Ennek volt jellemző példája az öszödi beszéd, ami megmutatta, hogy a megválasztó elvtársait sem becsüli. Nem az volt hol a hiba, amit mondott, hanem az, ahogyan, amilyen stílusban mondta. Ez a fölényeskedő stílus jellemzi még ma is, amikor már látnia kellene, hogy tönkretette nemcsak a saját pártját, de megsemmisítette a szövetségesét, az SZDSZ-t is.
A Fidesz kétharmados többsége után elvárható lett volna, hogy a vesztesek önkritikát gyakorolnak, keresni fogják a bukásuk okait. Ezzel szemben támadásba kezdtek. Ahogy itthon a támadásoknak nem lett következménye, áttértek az ország külföldi lejáratására, a szervezett hazaárulásra. A magyar zsidóság az ország lejáratására szervezte meg erőit.
Eddig is az volt a véleményem, hogy a Fidesz még legalább két-három ciklust megnyer. Most azt mondom a magyar liberálisok talán soka nem fognak talpra állni. A szocialistáknak pedig nem lehet kormányzó pártja. Ma az a közhangulat, hogy aki a liberálisokat támogatja, hazaáruló. Ez a külföldiekre támaszkodó stratégia nem fér össze a magyar hazafisággal.
A magyar zsidóság hangadói annyira nem ismerik a magyar erkölcsi elvárást, hogy zavartalanul járatják le egyre jobban magukat.
Három példát említek a hangadók javából.
Schiffer András nem gondol arra, hogy Liszt Ferenc vagy Bartók Béla soha nem szidta a külföldi újságokban a magyar kormányt, ha annak munkájával meg volt elégedve. Pedig nekik még okkal több okuk lett volna arra, hogy kint terjesszék az országuk rossz hírét. Schiffer is nagy, de ők még sokkal nagyobbak voltak. Tudták, hogy a bírálat kötelesség, de otthon, és nem az országuk hátában. Különösen illene ezt betartani annak, aki másutt keresi a kenyerét, mert jobban megfizetik, sőt más ország állampolgárágát is felvette.
Kornai János, akitkiemelkedő közgazdásznak tartok, legalább itthon jelentette meg kritikáját. Amit a Népszabadság olyan fontosnak tartott, hogy külön mellékletben adta közre. Ő legalább azzal kezdi, hogy a bukottak hibáira, a bukásuk okaira nem tér ki. A sok gépelt oldalnyi írásában nyilvánvalóvá teszi, hogy nem is törekszik a tárgyilagosságra. Az egyoldalúsága nyilvánvaló. Szakmai vitát nem állja ki.
Konrád György is megszólalt a sajtószabadság védelmében. Kivárhatta volna az első tényt, ami valóban beleférhet a sajtótörvény betűi közé, de a feltétel esetében nem indokolt a tényeknél is sokkal nagyobb veszélyt kiáltani.
De, ha sokak között ez a három okos ember sem ismeri fel, hogy az indulatuk árt az általuk védelemre szoruló ügynek, mit várhatok a náluk sokkal kisebbektől. Ha azok is riogatnak, csak a Fidesz népésszerűségét növelik.
A megbukott kormány oldalán maradt sajtó liberális egyoldalúsága többet árt a sajtószabadságnak, a baloldali, és liberális eszmék támogatásának, mint a Fidesz többség által elfogadott sajtótörvény. Ezeket, az újságokat nem kell a Fidesznek, az olvasók fogják megszüntetni. Legalább azt néznék, hogy a hangvételükre hogyan reagál az előfizetők száma.
A Jobbiktól való félelemnek a Fidesz kétharmados többsége véget vetett. Ennek örülni kellene. A hosszú távbú megoldás az egymillió új munkahely. Ez ezerszer fontosabb előfeltétele a demokráciának, mint a sajtószabályozás megkeményedése.
 
Ajánlás.
Aki nem tiszteli a többség véleményét, hanem fölényesen kioktat, leginkább önmagának árt vele.

Szólj hozzá!

Teendők a Széchenyi tervhez

2011.01.17. 11:52 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  PG                  2011-01-16
 
TEENDŐK A SZÉCHENYI TERVHEZ
 
Általános észrevételem.
A két miniszter okosan beszélt a jelenlévő 400 érdekelthez, de nem mondtak szinte semmit a magyar közvélemény, főleg a Fideszt átlagosnál jobban támogató vidéki néphez. Nemcsak a társadalom, de főleg ezek számra a munkaalkalom teremtés az elsődleges. Az élőszóban elmondott sokkal jobb volt, mint felolvasott.
Kik voltak ott?
Nagy többségük Fideszes, akik azt várták, hogy végre nekik is jusson a kormány és Brüsszel pénzéből. A kisebbségük pedig azért jött el, mert felismerte, hogy nem érdemes egy kétharmados többségű koránnyal hideg viszonyban lenni. Mindkét csoport alig várta, hogy nyisson számukra a pénztár.
Az igazán sújtottak képviselői közül nem volt ott senki. Azok, akik az elmúlt húsz évben rosszul jártak, nem hallhattak semmit. A kötetben szereplő javaslatok főleg a választások után örökölt gazdaság fellendítésével foglalkoznak, a katasztrofális helyzetbe sodortakkal csak a miniszterelnök foglalkozott, abban az értelemben, hogy dolgozni kell, mert a munkátlanság elrohaszt. Ez nagy igazság, de a Széchenyi-tervben a tartósan munkátlanságra ítéltek foglalkoztatásából szinte semmi nincsen.
Ebben még a jó célok sem segítenek.
Az egészségturizmus jó, de nem teremet új munkahelyet. A szállodák harmadával nagyobb forgalmat is le tudnának bonyolítani a jelenlegi létszámmal. A baj, hogy a személyzet nem tud nyelveket.
A zöld energia szélhámosság. Mind a nap, mind a szél a mi viszonyaink között még a széntermelésnél is sokkal drágább. Ne azt csináljuk, amihez nincsenek adottságaink.
A hidak, sportstadionok, koncerttermek nem fontosabbak, mint a munkaalkalom teremtés.
A keleti agrárexportról, önözésről, széles vágányú vasútról említés sem történt.
Arról, hogy munkaalkalmat kell teremteni, mindenek előtt vidéken, a kisebb településeken, a miniszterektől nem hallhattak semmit. Erről csak a miniszterelnök beszélt. Az ezért elsősorban felelős, és tenni köteles agrárminisztert meg sem hívták.
Matolcsy beszámolója jobb volt, mert nemcsak szakmai szempontból, szívből, közvetlenül beszélt. De az is inkább védekező volt, mint a szoclib politika támadása, leleplezése.
Egy példa. Államadósság.
Végre valaki kimondja, hogy nemcsak az államot adósították el, hanem a lakosságot is. Rákosi az államkölcsönt ugyan erőszakkal vette el a néptől, de nem külföldön adósított el. A Jegybank ellenben felverte a kamatokat, és felértékelte a forintot, hogy külföldiek felé adhassa el a kötvényeket. Ezzel egyrészt nagyon megnehezítette az exportot, olcsóbbította az importot, rontotta a külkereskedelmi mérleget, másrészt olcsó kamattal ugratta be a lakosságot a svájci frankban való eladósodásra. Ez százszor nagyobb bűn, mint azon korrupt főtisztviselőké, akik több tízmillióért mondtak le az állásukról.
Akik számára most elviselhetetlen teher, azok szidják azokat a pénzügyi illetéseket, akik becsapták őket. Ezzel szemben, azzal, hogy a devizák ára végre a normális szintre emelkedett. A 270-280 forintos euró a normális, megnyitottuk a külkereskedelem számára a normális érdekeltséget. Nem az euró árfolyama romlott, hanem a társadalom érdekéhez igazodott.
Ki kellene mutatni, hogy kiknek használt a felértékelt forint, és a nagyon magas jegybanki kamat, és kiknek ártott, kinek használt. Ez nem csak a Simor András személyes bűne, hanem az egész megbukott rendszeré volt.
E példát arra szántam, hogy ne védekezzünk a bukott rendszer lovagjaival szemben, hanem őket állítsuk a szégyenpadra.
 
Javasolt felmérések.
1./ Mekkora a munkanélküliség vidéken.
Ki kell mutatni, hogy a kétezer főnél kisebb falvakban a munkaképes korúak hány százaléka dolgozik. Ezen belül külön a gazdasági szektorban foglalkoztatottakat, mert számos faluban szinte csak a helyi közigazgatás, oktatás és egészségügy a foglalkoztató. Külön kell az egy évnél régebbi munkanélküliek arányát megmutatni.
Ebből az derül ki, hogy a Fideszt legjobban támogató vidék foglalkoztatása afrikai szinten van.
2./ Mennyivel károsította a nyugdíjalapokat a másfélmillió dolgozó leépítése.
Nyugdíjfedezet.
a. Mennyien, és mennyi nyugdíjjárulékot fizettek 1998-ban, és mennyien ma?
b. Mennyibe került a nyugdíjalapnak a sok korkedvezményes nyugdíj, leszázalékolás?
c. Hány tartósan munkanélküli nem fizet nyugdíjalapba, tehát nem számíthat nyugdíjra?
d. A kisvállalkozások mennyi nyugdíjjárulékot fizetnek?
3./ Mennyivel károsította az egészségügyi ellátást a másfélmillió dolgozó leépítése.
a. Mennyien, és mennyi egészségügyi hozzájárulását fizettek 1998-ban, és ma?
b. Mennyit fizetnek a kisvállalkozók az egészségpénztárnak?
4./ A veszteséges vállalat leállítása.
Mérleget kell készíteni a vállalat felszámolásával járó bevételek kiesésekről, és kiadásokról. Vagyis számokkal bizonyítani, hogy csak azokat szabad elépíteni, akiket másutt el tudunk helyezni.
 
Foglalkoztatás.
A tartósan munkanélküliek foglalkoztatására külön munkajogi feltételeket és szervezetet kell létrehozni. Ezzel foglalkozom. Egyelőre a legígéretesebbnek azt látom, hogy a tartósan munkanélküliek foglalkoztatására egy szövetkezeti formát kell kitalálni.

Szólj hozzá!

Foglalkoztatás

2011.01.17. 11:50 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 PF                   2011-01-16
 
FOGLALKOZTATÁS
 
A fejlett társadalmakban, az érvényben lévő foglalkoztatás hatóági és szakszervezeti módszere egyre inkább alkalmatlanná válik. Az, a tőkés osztálytársadalomban alakult ki, ahol a foglalkoztatást a piacra lehetett bízni, mert a társadalom foglalkoztatási érdekét a vállalkozók, és a munkavállalók közötti vita döntötte el. A tőkésosztály érdeke akkor megfelelt a társadalom érdekének, hiszen kevés volt a munkahelyet teremtő tőke, ezért a munkaalkalom is, és több, az igényeltnél jobb minőségű a munkaalkalomra váró munkaerő.
Az állam volt a másik munkaadó. Neki, a maihoz képest, kevés munkaerőre volt szüksége. Az alkalmazottait jól megfizette, mondhatnánk, jól lefizette. Számukra irigylésre méltó munkafeltételeket teremtett.
A tudományos és technikai forradalom azonban egészen más foglalkoztatási stratégiát követel. Egyre kevesebb, de egyre jobb munkaerőre van a vállalkozóknak szükségük. A jelenlegi, és még inkább a jövőbeli feltételek mellett a vállalatok kapacitásbővítéséhez újabb és újabb technikára, és kevés minőségi munkaerőre van szüksége. Ezzel szemben a munkaerőpiacon egyre több olyan munkaerő jelentkezik, ami vállalkozók számára, a fejlett technika működtetésére drága és alkalmatlan.
Jelenleg minden fejlett társadalomban hiány van a szakmák elitjéhez tartozó munkaerőben, és kínálat egyre nagyobb hányadára pedig nincs igény.
A jelenlegi munkaerő piaci szabályozás mellett, magas foglalkozatás csak olyan társadalmakban érhető el, ahol a munkaerő minősége magas. Nem találunk példát arra, hogy nem puritán, illetve nem konfuciánus társadalomban kielégítő lenne a foglalkoztatás. Egyelőre csak olyan társadalmakban valósul meg a magas foglalkoztatás, ahol évezredes, évszázados tradíció a munkaszeretet. Ilyen társadalom azonban csak Északnyugat Európában, és a Távol-Keleten, továbbá a négy olyan volt angol gyarmaton, Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon van. Ezek jelentik a társadalmi fejlődés jelenlegi élcsapatát.
Puritánok azonban minden társadalomban élnek. Hol többen, hol kevesebben. Puritánok azok, akik a munkában és a tanulásban szorgalmasak, beosztók, fegyelmezettek. Ezeknek még a gyengébben szereplő társadalmakban sincs gondjuk, mert versengenek értük. Legfeljebb ezek is megszenvedik, hogy a társadalom többsége nem olyan, amilynek ők. Ezért a társadalom puritán tagjainak is érdeke, hogy minél puritánabb legyen a társadalom. A társadalom közös érdeke, hogy minél többen legyenek a puritánok. Ezt a társadalmai érdeket csak akkor lehet jól szolgálni, ha minden munkaképes egyén munkára kényszerül. Ez azonban nem lehet fizikai kényszerrel elérni, mert az élet azt bizonyítja, hogy a rabszolgák soha nem lettek puritánok. Ezért egyetlen megoldás kínálkozik, minden minőségű munkaerő számára munkaalkalmat kell biztosítani.
A fejlett világban egyelőre olyan foglalkoztatási politikai folyik, ami ezzel ellentétes irányban hat. A tények azt bizonyítják, hogy a munkaerőpiac csak az olyan munkaerő számára nyújt munkaalkalmat, akit nem kell jó munkaerővé nevelni, hiszen eleve jó. Az állam feladata olyan munkapiaci szabályozást működtetni, amiben a gyenge minőségű munkaerő iránt is van kereset. Ezt még sehol sem oldották meg.
A MUNKAERŐ HÁROM MÍNŐSÉGI OSZTÁLYA
I. A kiváló minőségű munkaerő. Ez jelenti a puritán társadalmakban a munkaerő többségét. Ilyen társadalmakban azonban kevés van. Az ilyen munkaerőből sehol nem lehet sok, mert ha az országon belül nem volna elég munkaalkalom, csőstől jönne külföldről, illetve az ilyen oda megy, ahova akar, mert mindenütt örömmel fogadják. Ezek fölényben vannak a munkaadójukkal szemben is. Nincs szükségük szakszervezetekre, vagy munkajogi védelemre. Ezekkel szemben a munkaadó van gyenge helyzetben.
Nincs szebb és hasznosabb szülői feladat, ilyenek felnevelésénél. A társadalom azonban ezt a szülői feladatteljesítést nem jutalmazza, még a ráfordításait sem téríti meg, holott ennek nem is annyira a szülők, mint a társadalom lesz a haszonélvezője. Bármennyire nehezen elképzelhető ostobaság, a társadalom azoknak téríti meg a legkevésbé a gyermekneveléssel járó költségeket, akik ezt a leghatékonyabban használják fel.
II. A közepesen megfelelő munkaerő. Ennek a munkaerőnek felel meg a fejlett államokban alkalmazott, a hatóság által szabályozott munkaerőpiac. A puritán társadalmakban ez a nagy többség számára megfelel. Bizonyítja, hogy a foglalkoztatás mértéke magas, 80 százalék körüli, és alacsony a tartós munkanélküliség. A skandináv államokban, és Dél-Koreában, gyakorlatilag ilyen nincsen.
III. A munkaerőpiacon nem igényelt munkaerő. A közgazdaságtudomány még nem jutott el odáig, hogy a tartós, és a félévnél rövidebb munkanélküliség nem összeadható, mivel a tartós munkanélküliség társadalmi hatása egyértelműen negatív, és egyre nagyobb, a rövid munkanélküliség pedig pozitív társadalmi, és gazdasági hatású. A gyenge minőségű munkaerő nagyarányú munkátlansága gyakran etnikumokban, térségekben jelentkezik.
Európában a tartós munkanélküliség nagy többsége, és az abból származó társadalmi kár nagysága elsősorban néhány etnikumon belül jelentkezik. Nyugaton elsősorban az arab, török, Közép-Európában a cigány etnikumot érinti. Keletre, illetve délre haladva, egyre inkább találhatók olyan, főleg kisteleülésekből álló térségek is, ahol sok a gyenge minőségű, nem keresett munkaerő. Ezek az etnikumok és térségek mind a foglalkoztatása, mind az erkölcse katasztrofális. Ezek számára egészen más foglalkoztatási feltételeket kell biztosítani.
Sajnos, a nyugati társadalmakban a politikai s gazdasági elit még attól is elzárkózik, hogy kiszámítsa, mibe kerül az ilyen munkanélküliség. Pedig sokkal többe, mint amennyibe a bérük kerülne. Számításaim szerint, jelenleg nálunk minden tartós munkanélküli, évente kétmillió forint körüli összegbe kerül. Ez önmagában elviselhetetlen pénzügyi teher, de ennél sokkal nagyobb az általa okozott erkölcsi kár.
A legnagyobb kár abból származik, hogy a tartósan munkanélküliek sok gyereket vállalnak, akiknek a társadalom számára eredményes felnevelése egyelőre reménytelen.
 
Teendők.
I.              El kell készíteni a tartós munkanélküliség felmérését területi, képzettségi, korszerinti, és etnikai bontásban.
II.         Módszert kell kialakítani arra, hogyan lehet a tartós munkanélkülieket munkára fogni.
Az utóbbira valamiféle szövetkezeti formát kell kitalálni. Amiben a munkaviszony szövetkezeti, annak üzemágában keletkezik, tehát sem a tartalma, sem a díjazása, sem az elvonása nem szabályozott. Ezek, mint a szövetkezet üzemágai bérmunkát, szolgáltatást végeznek a vállaltoknál, önkormányzatoknál. A korábbi termelőszövetkezetek üzemági formáját kellene a mai viszonyokra átültetni.

Szólj hozzá!

Kiegészítés a mi XX. századunkhoz

2011.01.10. 13:25 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  EH                  2011-01-06
 
KIEGÉSZÍTÉS
A MI XX. SZÁZADUNKHOZ
 
Az ezredforduló tapasztalatai arra késztetnek, hogy kiegészítést írja a XX. századról írt könyvemhez. Az túlságosan politikai szemszögből íródott. Nem foglalkoztam az alapvető társadalmi változás lényegével, aminek következtében a jelen század egészen más lesz, mint az előde. Az még a tőkés osztálytársadalomként indult, és nem tudatosult, hogy a század második felében már minőségileg is más társadalom alakult ki nemcsak Nyugaton, hanem a Távol-Keleten is.
A tőkés társadalom, mint minden másik osztálytársadalom, egyetlen osztály érdekének érvényesítésén keresztül valósította meg a társadalom érdekét. Ezt azonban sem az uralkodó osztály, sem ennek kritikusai, nem vették tudomásul. Amikkor ezt a könyvet írtam, magam előtt sem volt olyan világos, mint ma. Ezért a kritikáját jogosabbnak tartottam, mint ma.
Ma világosan látom, hogy az osztálytársadalmak objektív szükségszerűséget jelentettek, mert nem lehetett volna más módon jobban érvényre juttatni a társadalom érdekét. Felismertem, hogy a társadalomtudományok csak akkor járnak helyes úton, ha nem azt javasolják, hogyan lehetne más a társadalom, hanem azt keresik, hogy miért kellett olyannak lennie, amilyen. Egy biológusnak eszébe sem jut, hogy tanácsot adjon az oroszlánnak, hogyan kellene élni, hanem tudomásul veszi, hogy neki úgy kell, ahogyan él, az ember legfeljebb azt vizsgálja, hogy mik az életét szabályozó okok.
Az osztálytársadalmak mindegyike látszólag embertelenül viselkedett. Ezt nagyon eltérő osztályszerkezetben, de nagyon hasonló hatékonysággal hajtotta végre. Ezért a társadalomtudományok az osztálytársadalmakat nem is kezelték azonos fejlettségi szintűeknek, hanem csak a különbséget látták. Ezért beszéltek, rabszolga, feudális és tőkés társadalmakról, de arra senki nem tért ki, hogy ezek mind osztálytársadalmak. Pedig ez a lényeg.
Az is csak e könyv megírása után ismertem fel, hogy miért volt minden termelő társadalom osztálytársadalom. Azért, mert a gyűjtögetéssel szemben a termelés jelentősen megjavította az életfeltételeket, csökkentette a halálozást. Ennek megfelelően a gyermekvállalás főleg ösztönösen, de részben önérdekből is, megmaradt azon a szinten, ami a gyűjtögetés százezer éve alatt biztosította a faj fennmaradását. Ennek következtében gyorsan jelentkezett a túlnépesedés, amit meg kellett állítani. Az osztálytársadalomban való szerveződés feladata a túlnépesedés féken tartása volt.
Ha ezt a tényt tudomásul vesszük, a társadalom jobbítói számra csak egyetlen feladat marad. Hogyan lehet jobb, emberségesebb eszközökkel védekezni a túlnépesedés ellen. Az osztálytársadalmak kritikusai azonban csak olyan javaslatokkal álltak elő, ami fokozta volna ez eleve elviselhetetlen túlnépesedést. Még azt sem tűrték el, hogy a túlnépesedés tényét, veszélyét felvessék, nemhogy javaslatok szülessenek ennek érdekében.
A gyakorlatban minden osztálytársadalom megoldotta a létszámnövekedés fékezését, de egyik sem vallotta be, hogy ezt teszi.
Ismereteim szerint, csak sejtések vannak arról, hogy volt olyan osztálytársadalom, ami a túlnépesedés következtében, mint magas-kultúra elpusztult. Ilyennek sejtem például a közép-amerikai, piramisépítő indián kultúrát. A többi osztálytársadalom valahogy megoldotta. A 19. század előtt nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, ahol tartós lehetett akárcsak az évi egy százalékos népességnövekedés is. Legfeljebb olyan volt, hogy a gyorsan szaporodó pásztortársadalmak, ha nem tudták szomszédjaikat kiirtani, kirajzottak, és rátelepültek a katonai képességekben nem olyan erős növénytermelőkre.
Az osztálytársadalmak összességében a népesség olyan lassan növekedett, ahogy a technikai fejlődés növelte az eltartó képességet. A 19. században a Nyugat iparosodott osztálytársadalmaiban jelentkezett gyorsabb népszaporulat, de azt elviselhetővé tette a garatok kizsákmányolásából származó jövedelem.
A tények tanúsága szerint, az osztálytársadalmi formák mindegyikét a túlnépesedés elleni védekezés hozta létre, és működésüket csak ennek a célnak a tiszteltben tartása mellett lenne szabad bírálni. Ezt azonban senki nem gyakorolta.
Aki túl akart lépni az osztálytársadalmakon, azok „embertelenségein”, annak a népességnövekedés megállítását célzó javaslatokkal kellett volna kezdeni. Ennek azonban mindenki az ellenkezőjét tette.
A 20. század közepére azonban, számos tényező szerencsés összhatására a Nyugat fejlett tőkés osztálytársadalmaiban leállt a természetes népszaporulat, ezzel létrejött az osztálytársadalmon való túllépés lehetősége, sőt szükségessége. Szerencsére, ezzel azonos időben, berobbant a tudományos és technikai forradalom, aminek hatására a társadalmak, országok közti versenyben a mennyiség elvesztette jelentőségét, és a társadalmi hatékonyságot a munkaerő minőségétől tette függővé.
Márpedig, ahol leállt a népesség gyors növekedése, ott megszűnik az osztálytársadalom szükségessége, és ahol teret nyert a tudományos és technikai forradalom, ott nem tartható fenn, sem a vérségi, sem a vagyonöröklési alapon való társadalmi tagozódás. A képesség ugyanis nem örökölhető, mivel mindenkinek személyi tulajdona. A jelenkori társadalom tehát csak osztálynélküli lehet.
Magyarázatra szorul az osztály fogalma. A társadalomtudomány fogalmi rendszerében az osztály gyakorlatilag zárt társadalmi egység, ami inkább többé, mint kevésbé zárt. Tagjainak nagy többsége bele születik. Osztálynélküli az a társadalom, amiben a nagy többség olyan osztályba, rétegbe tartozik, amibe bedolgozta magát. Az ilyen társadalom azonban csak ott jöhet létre, ahol leállt, vagy erőszakkal leállították a népszaporulatot. Az emberiség háromötöd része azonban még mindig gyorsan szaporodik, és körükben remény sincs arra, hogy ezt meg tudják állítani. Ebből fakadóan naiv minden olyan kísérelt, ami a szaporodó társadalmakban osztálynélküli társadalmat kíván létrehozni. Ennek klasszikus példája India, és minden latin-amerikai ország. Ezzel szemben Kínában a gyermekvállalást korlátozó politika nem hibának, hanem történelmi példát mutató érdemnek tekintendő.
NEM A PÉNZÜGYI, HANEM A TÁRSADALMI EGYENSÚLY AZ ELSŐDLGES
A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtudománya még reális alapon állt, amikor a társadalmi egyensúly alapfeltételének tekintette a pénzügyi egyensúlyt, egyedüli szabályozónak a piacot. A pénzügyi egyensúly ugyanis megteremtette nemcsak a gazdasági, de a társadalmi egyensúlyt is. Ez a logikai felépítés azonban megbukott. A klasszikus közgazdaságtan nem láthatta előre, hogy jöhet olyan technikai változás, ami a logikai felépítést megfordítja.
A tudományos és technikai forradalom, és a népesség növekedésének leállása azonban fordított társadalmi struktúrát követel.
A MÁSODIK VIOÁGHÁBORÚ AZ IMERIASOLSITÁK HÁBORÚJA VOLT.
A náci borzalmak és a japán kegyetlenségek hatása alatt a történészek máig úgy fogják fel a második világháborút, mint a jó és a rossz arcát. Ez már így volt a fasizmusok jelentkezése idején is. Nem a történész objektív szemével, hanem a tőkés, polgári liberalizmus szemszögéből ítélték meg a fasizmust, már akkor is, amikor még nem volt antiszemita, csak imperialista.
A faizmusok imperializmusát nem fogja az utókor szigorúbban megítélni, mint a polgári demokráciákét. Legfeljebb a japán imperializmus módszerét lehet legyetlenebbnek minősíteni. Tartalmában minden imperializmus kezdetben kegyetlen, és mindvégig lenéző és kizsákmányoló volt. A 20. század első felében, a gyarmatosítókat annak alapján kell megítélni, hogy akkor voltak, akik már birokban voltak, és azok, akiket az első világháború után, ettől megfosztottak, és most akartak gyarmatokhoz, befolyási övezetekhez jutni. A portugál és spanyol gyarmattartás nem volt rosszabb, mint a tőkés demokráciáké, például a belgáké.
A második világháború a gyarmattartók közötti háború volt. Csak a végső győztes, az Egyesült Államok nem akart gyarmatokat rabolni a többiektől. Kezdetben még a Szovjetunió sem volt imperialistának tekinthető. Azzá csak a Ribentrop-Molotov Paktumban vált, de a század évgén a leginkább imperialistaként esett szét.
A nácik, és csatlósaik elszabadult zsidóirtását történelmi gaztettnek kell minősíteni, de nem tudóshoz illő, ha ezzel azonosítják a fasizmusokat, és említést sem tesznek arról, hogy mi volt a történelmi szerepük.
A fasizmusok voltak a liberális tőkés polgári társadalmak első kritikái. Az imperialista első világháború után a vesztesek, elsősorban a Nyugat fél-perifériáiban a társadalom belső erői nem viselték el, az őket az átlagosnál is jobban érintő munkanélküliséget, másodosztályú kezelést, és önerőből fasiszták lettek. Ideje volna hangsúlyozni, hogy a fasizmusokat nem külső erők, hanem a belsők választották. Nem ismerek olyan fasizmust, amit nem a belső erők hoztak uralomra. Olyant sokat, ami a nácik hatására lett egyre durvább. Ilyen volt a mienk is.
A történész nem teológus, akinek eretnek, aki nem vele egy vallású. A tudománynak el kell fogadni minden jelenséget, ami általános, akkor is, ha neki éppen nem tetsző. Mivel a két háború között a Nyugaton, minden fél-perifériához tartozó, illetve oda kényszerültnek érző társdalom fasiszta lett, tudomásul kell venni, hogy ennek objektív oka volt. Mint a kor tanújaként, átéltem, hogy minden fejlett tőkés osztálytársadalomban is voltak lényeges fasiszta erők. Nemcsak a kispolgárok és munkások, hanem még az arisztokraták és a tőkések között is.
Miért volt népszerű a fasizmus?
Két okból.
1. Épített a nacionalizmusra. A nemzetközi tőke uralma sértette a nemzeti büszkeséget. Ezt nemcsak akkor, de ma is tudomásul kellene venni.
2. Felszámolta a katasztrofális munkanélküliséget. A foglalkoztatottság katasztrofális helyzete volt a fasizmussal szembeni társadalmi fogékonyság fő oka. Ez is, nemcsak akkor, de ma is a politikai közvélemény másik alakítója.
A két háború közti európai történelmet nem lehet megérteni annak, aki figyelem kívül hagyja a foglalkoztatás megoldatlanságát. A 20. század elejére kiderült, hogy a liberális tőkés demokrácia, békeidőben képtelen biztosítani a munkaerő alsó minőségi negyedének a foglalkoztatását. Ez oda vezet, hogy kereslethiány következtében állandósul a társadalmi válság. Ezt jelezték már az elsős világháborút követő proletár forradalmak.
Az sem véletlen, hogy a háborúban megfáradt társadalmakban látták kilátástalannak a békeidőt, és hogy a forradalom csak a Nyugat fél-perifériáján, Kelet-Európában stabilizálódott. Az erős polgársággal rendelkező nyugat-európai társadalmak nem fogadták el a proletárdiktatúrát. A mediterrán fél-periférián Portugáliában és Olaszországban azonban a diktatúra fasiszta formája stabilizálódott, majd Latin-Amerikában, a legfejlettebb fél-periféria, Argentína tért erre az útra. Közép-Európában már a háború után fél-fasiszta rendszer alakul ki. Ez történt meg, sajátos kelet-ázsiai formában, Japánban is. A fél-perifériák fasiszta útválasztására a koronát Németország rakta fel a nácizmus győzelmével.
A 30-as évek végéig, a nyílt imperialista háborúskodásig, a fasizmusok népszerűsége gyorsan nőtt. Általában azért, mert sokkal sikeresebbnek bizonyultak, mint a liberális polgári, tőkés osztálytársadalmak. A fél-perifériákon pedig azért, mert csodálták a német fasizmus sikerét, és élvezhették azok politikai támogatását. Spanyolországban és a közép-európai államokban a kemény fasizmus győzelmét már a náci Németország fergeteges sikerének csodálása, és a tőle kapott fegyveres támogatása hozta hatalomra.
A fasizmusok gazdasági sikere, elsősorban a munkanélküliség felszámolása, olyan elbizakodottá tette, hogy kiprovokálták a második világháborút.
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ
A második világháború volt az utolsó imperialista világháború. Ezt csak nagyon erőszakoltan lehet a demokráciák és a diktatúrák közötti háborúnak beállítani. Az öreg, már gazdag, és a fiatal, a gyarmatok kizsákmányolását nem élvező imperialisták háborúja volt. Egy olyan koncért vívtak élet-halál harcot, aminek már nem is volt értéke. A 20. században már nem volt előny a gyarmatok és a befolyási övezetek feletti politikai hatalom. Ennél sokkal jövedelmezőbb volt a békés kereskedelem, amiben a fejlett országok komparatív előnye egyre nagyobb lett, a kevésbé fejlett térségek elnyomása drágábbnak bizonyult. Az imperializmus felett eljárt az idő. Erről azonban sem a politikusok, sem a közvélemény nem vett tudomást.
Ideje volna tudomásul venni, hogy a második világháborúban a tényeges erőket csak Roosevelt látta tisztán. A háború alakulása kezdettől fogva az ő tervei szerint alakult, és műve csak a század végén, az imperialista Szovjetunió szétesésével koronázódott. Megszűnt miden imperialista hatalom, és egetlen példátlan világméretű szuperhatalom, az Egyesült Államok, maradt a porondon.
Roosevelt, kezdettől fogva, nem látott minőségi különbséget a demokrata és a fasiszta gyarmattartók között. Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy nehezen érhető, a történészek általános véleménye, hogy Churchill szövetségese volt. Erre ugyanis nincs semmi tárgyi bizonyíték. Annál több az ellenkezőjére. Ő ugyanis örült, hogy a nyugati gyarmattartók és arra törekvők ölik, pusztítják egymást, hogy minél tovább tart a háború, nemcsak az Egyesült Államoknak, de a világnak is, annál jobb.
A nyugat-európai gyarmattartókat nem sajnálta, de érekében állt, hogy ne veszítsenek, hanem fáradjanak bel éppen úgy, mint a nácik.
Örült annak, hogy a Németek Megtámadták a Szovjetuniót, amit közel sem tartott olyan imperialistának, mint a nyugati gyarmattartókat. Az utóbbiakat ugyan támogattak, de soha nem ingyen. A Szovjetunió mindent ingyen kapott.
Japán hadba lépését az Egyesült Államokkal szemben, Hitler olyan jelentőségűnek tartotta, hogy elvesztette az eszét. Ő üzent hadat a legyőzhetetlen Egyesült Államoknak.
Nehéz elképzelni, hogyan alakul a második világháború, ha Hitler józan, a katonai szakvezetés kezében hagyja a háborús döntéseket. Ha Hitler kitart a Szovjetunióval való szövetség mellett, akkor Roosevelt stratégiája nehezen működik.
Már a Ribentrop-Molotov Paktum bizonyította, hogy a gátlásos Sztálin örömmel lesz imperialista, ha erre alkalom kínálkozik. Roosevelt ebből tanult, és ez adta számára a lehetőséget arra, hogy Jaltában a gyarmattartó nyugat-európai demokráciákat, és Japánt a tenyeréből etethesse.
Hitler őrültsége a kezére játszott. A Brit Birodalom tovább vérezett és adósodott el az Egyesült Államokkal szemben, a Szovjetuniót pedig meg lehetett ajándékozni azzal, hogy mind Nyugat-Európa, mind Japán nyakába üljön, és félni kelljen tőle. Amíg félnek a bolsevik imperializmustól, amiben országa számára nem látott reális veszélyt.
Jaltában Roosevelt minden vágya teljesülhetett. Ott már ő volt az egetlen nem kivérzett döntéshozó. A Szovjetunióban, a háborút követő időre szövetségest hozhatott létre, amitől mind a volt gyarmattartóknak, mind a fasiszta veszteseknek félni kellett, és az Egyesült Államok védelmére kényszerültek.
HIDEGHÁBORÚ
A hidegháborút a történészek még mindig nem úgy látják, aminek Roosevelt szánta. Ő, tudatosan hozta a bolsevik Szovjetuniót olyan helyzetbe, hogy a szövetségeseinek félni kelljen tőle.
Általános az a vélemény, hogy Churchill volt a bölcs, aki először észrevette, hogy a Szovjetunió imperializmusa a legfőbb veszély. Az Egyesült Államok azonban nem volt hajlandó Churchill bölcs előrelátását megérteni. Churchillnek abban igaza volt, hogy számukra a szovjet imperializmus veszélyes volt, nekik félni kellett tőle. Az Egyesült Államoknak, de a társadalmi fejlődésnek az érekét szolgálta, hogy a volt gyarmattartók, és a gyarmattartásra törekvők féltek az eszetlen mértékben fegyverkező Szovjetuniótól.
Azt, hogy miért játszott pozitív történelmi szerepet a hidegháború, könnyű megérteni, ha arra gondolunk, mi lett volna, ha Jaltában nem kap semmi szerepet a Szovjetunió, ha nem gerjesztik fel imperialista étvágyát azzal, hogy neki adják egész Közép-Európát, ezzel együtt Németország keleti harmadát, és néhány japán szigetet a Távol-Keleten.
A történelem egészen más útra tér.
1. Nem jöhet létre az Európai Unió, a német-francia barátság, az egységes Németország, ha a nyugati országok nem félnek a Szovjetuniótól.
2. Ha Japán nem fél, és nem haragszik a Szovjetunióra, soha nem lett volna az Egyesült Államok jámbor szövetségese.
3. Ha nincs hidegháború, a gyarmatok felszabadulása nem megy ilyen simán.
4. Ha a közép-európai országokat nem adják ajándékba a Szovjetuniónak, azok önerőből nem törték volna össze a maguk úri világát.
Ha nem is azonos mélységű, de mind a négy állítás, bizonyításra szorul.
Ad 1. Európa nyugati felének történelme, különösen az utolsó háromszáz éve, példátlan mértékű hadakozásról szól. A nemezállamok története az egymással való háborúskodásról szól. A két háború között elképzelhetetlen volt a szomszédos nemzetállamok békés egymás mellett élése. Mégsem csodálkozunk azon, hogy ez megvalósult, sőt természetesek tartjuk. Németországot a vesztett háború után sokkal jobban megbüntették, mint az elsőt követően. Ennek ellenére az elsőt fékevesztett sértettség, a másodikat példátlan önkritika követte. Ez csak azért történhetett meg, mert a Szovjetunió összeomlásáig, nyugaton reménytelenül ki voltak szolgáltatva az Egyesült Államok védelmének, keleten pedig a Szovjetuniónak való szolgai alárendeltségnek. Ha nem kellett volna tudomásul venni, hogy a volt nyugati „nagyhatalmak” együtt is kicsik a Szovjetunió katonai erejével szemben.
Csak a Szovjetunió szuperhatalmi szerepe kényszeríttette a volt nyugat-európai nagyhatalmakat erre, hogy az Egyesült Államok engedelmes szövetségesi szerét vállalják. Ezt a szerepet viszont könnyebb vállalni közösen, mint egymással veszekedve.
Ad. 2. Japánalázatos, szövetségesi szerepvállalása sem jött volna létre, ha nem kell félni a kor utolsó imperialistájától. De az európai történészeket kevésbé érdekelte.
Ad. 3. A gyarmattartók azért szálltak szemben a náci Németországgal, mert mindenre képesek voltak a gyarmataik megtartása érdekében. Az angolokat és franciákat nem Hitler kelet-európai terjeszkedése sértette, ahhoz nem fűződött érdekük. India és a távol-keleti támaszpontok, Szingapúr és Hong-Kong mindent megért. Azt, hogy a gyarmatbirodalom fennmaradás már értelmetlen, céltalan volt, az okos Churchill is képtelen volt megérteni. Churchillt ma is zseniális politikusnak tartják, holott a történelmi folyamatok megértésében ostoba volt. Győztesnek tartják, holott mindent, amit országa háborús céljának érzett, elvesztett.
Ad. 4. Az, hogy Jaltában a Szovjetuniónak ajándékozott országoknak jót tett a bolsevik rendszer, hosszabb indoklást igényel, de számos írásomban, és az említett könyvemben ezt részletesebben kifejtettem. Itt csak annyit, hogy a megszállás közel fél évszázada is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az úri középosztály hatalmától, nacionalizmusától megszabaduljunk. Múltunk még mindig kísért.
SZÁZAD NAGYJAI
A fentiek is egyértelművé tették, hogy Roosevelt volt a Nyugat legnagyobb alakja. Annak történelmét, mindenkinél jobban, ő alakította.
Lenin történelmi nagysága azonban nehezen indokolható. A zsenialitásában ma is hiszek, ami Kínában történik, annak ő az előfutára. Európa keleti fele azonban nem kapott olyan történelmi szerepet, ami valakit a legnagyobbak egyikévé emelhet. Azt, amint akart Kelet-európában, politikai diktatúrát, de piacosodott gazdaságot, rajta kívül senki nem ismerte fel. De azt nem mérte fel, hogy a pravoszláv emberekkel nincs megoldás.
Mao szerepét ma még nagyobbnak tartom, ezer év múlva, ő lesz Kelet-Ázsia, az emberiség harmadának felemelője. Ez pedig nemcsak egyelten század, hanem az évezred legnagyobb történelmi tettének számít. Nem kell száz év, hogy Kelet-Ázsiához képes a Nyugat másodhegedűs lesz. A kelet-ászai népek ugyanis sokkal jobban megfelelnek a tudásalapú társadalom követelményének, ráadásul sokkal többen is vannak.

Szólj hozzá!

Érik a reformáció

2011.01.10. 13:22 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  PV                  2011-01-09
 
ÉRIK A REFORMÁCIÓ
Történelmi megközelítés
 
Ezelőtt ötszáz éve már itt volt az ideje, hogy megreformálódjon a pogány elemekkel teli kereszténység. A kevésbé puritán nyugati kultúrában mégis megélt újabb ötezer évet. A jelen viszonyok között, a fejlett Nyugaton már anakronizmus, amihez görcsösen ragaszkodik. Krisztus már kétezer éve felismerte, hogy a kor logikájának már nem fele meg a törzsi zsidó vallás, a vallás már nem származástól, és a dogmák babonás tiszteletétől függ, hanem életformát diktál.
A zsidó vallás klérusa azonban felismerte, hogy ilyen vallási reformra a zsidóságnak nincs szüksége.
A római kultúrában otthonos Pál viszont azt vette tudomásul, hogy a görög-római világban ugyan eljött az egy istent hívő vallás ideje, de nekik még kemény lett volna Krisztus tanítása. Ezért engedményeket tett az égi világ benépesítése felé. Szent Pál kereszténysége megfelelt mind a népnek, mind a császárnak. Ezzel a kereszténység és az állam, szövetséget kötött. A törzsi zsidó vallásból a Római Birodalom vallása lett.
Ami azonban megfelelt a görög-római kultúrának, nem felt meg a közép-ázsiai és észak-afrikai népeknek, akik már a zsidókéhoz hasonló, kemény egyetlen istent igényeltek. Ezért Mohamed tanítását viharos gyorsassággal elfogadták. Rejtélyes számomra, hogy a Mohamed tanítványai mennyire felismerték, hogy a görög-római kultúra nem érett a kemény egyetlen isten elfogadására, ezért Európában nem térítettek.
A sötét középkor végét hozó nyugat-európai agrártechnikai forradalom hatására kialakult kiscsaládos feudális társadalom azonban minőségileg új társadalmat hozott létre. Amíg a görög-római társadalom a városok lakóinak társadalma volt, a nyugat-európai közép-kor a vidéken élők, a földművelők társadalma lett. A mediterrán a városi polgároké, az azokból toborzott katonáké, a 9. században magas-kultúrává emelkedett Nyugat-Európa a vidéken, mezőgazdaságból élőké, a latinul által „paganus”-nak nevezett népé, akik a földes uraik kiscsaládos jobbágyként felügyelték. Ezek a pogányokból hirtelen lett keresztények igényének megfelelt a kereszténység rejtett több istenhívése, bálványimádása.
Az Alpoktól északra elterülő Nyugat-Európa kiscsaládos társadalma nyugati keresztény lett. Sokukkal együtt a frissen érkező magyarság is.
Azzal párhuzamosan, hogy az Alpoktól délről, az Alpoktól északra tevődött át a súlypont, a nagycsaládos Balkánról és egyre inkább áttevődött az ugyancsak nagycsaládos Kelet-Európába.
A 11. századra nyilvánvalóvá vált hogy a két családtípus nem fér meg a közös vallásban. Megtörtént a két európai kereszténység kettészakadása.
Ahogy az óceánok meghódítása után Nyugat-Európa egyre nagyobb fölénybe került a mediterrán térséggel szemben, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a puritán észak-nyugat nem viseli el a mediterrán kereszténységet. A puritánoknak puritánabb, racionálisabb kereszténységre volt igényük. Ez ma már egyértelműen jelentkezik abban, hogy a Nyugat legfejlettebb társadalmai többségben protestánsok, a katolikusnak maradtak pedig egyre inkább a gazdag protestánsok támogatására szorulnak. Még világosabban jelenik meg a két kereszténység közti minőségi különbség a két Amerikában. A protestáns Észak Amerikában az egy laksora jutó jövedelem, iskolázottság többszöröse a római katolikus Latin Amerikáénak.
Az elmúlt száz évben a római katolikus vallás elmaradottságát jól bizonyítja, hogy az elmaradt térségekben, Latin-Amerikában, Afrikában terjeszkedik. Ötszáz év alatt, különösen az elmúlt hatvan évben, a protestáns és a katolikus kereszténység között egyre tágul a rés. A római katolikus vallás ott terjed, ahol a lakosság igényének még a Vatikán teológusainál is több pogányságot kell beépíteni a kereszténységbe. Ezzel szemben a Lisszabon – Róma tengelytől északra a katolikusok egyre jobban érzik, hogy reformációra, következetesebb, azaz krisztusibb egy istenhitre van szükségük. Ezt a kétoldalú igényt nem lesz képes a Vatikán sokáig közös vallásban tartani.
Azon soha nem lehet vitatkozni, hogy van isten, vagy nincsen, de azon, hogyan viszonyuljunk feltételezett létéről, a hozzánk való viszonyáról, nem lehet a fejlett Nyugatnak és Afrika népeinek közös véleménye.
A Vatikánnak el kell dönteni, hogy kiknek a vallási igényét elégítse ki.

Szólj hozzá!

Izrael és Magyarország

2011.01.10. 13:20 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PH                    2011-01-09
 
IZRAEL ÉS MAGYARORSZÁG
 
Soha nem gondoltam volna, hogy ezt a két országot párhuzamba lehet állítani. Ma mégis egy olyan adat került a kezembe, ami erre késztet.
Kiderült, hogy a világ fejlett, és gyorsan fejlődő kétötödében a munkaképes korosztályok foglalkoztatásban a két legutolsó ország Izrael és Magyarország. Mindkét országban a18-65 éveseknek csak az 55 százaléka van bevonva a társadalmi munkamegosztásba.
Izraelben világos a súlyos kór oka. Az ország két zsidó kultúra közös országa jelentős arab kisebbséggel. A botrányosan alacsony foglalkoztatáson belül, jogos feltételezésem szerint, a Nyugatról bevándoroltak foglalkoztatatási rátája 80 százalék körül lehet. Mind a férfiaké, mind a nőké nagyon magas. Ez skandináv színvonal. Ezzel szemben a mohamedán világból betelepült ortodoxoké, és az araboké 30 százalék alatt lehet. Vagyis a Nyugaton ismeretlen mértékben alacsony. Ezen belül is alacsony a nőké.
Meggyőződésem szerint, ha volna rá adat, a nyugati eredetű zsidóság önmagában a világ egyik legfejlettebb társadalma volna. Ezzel szemben az ortodoxok, és arabok a legjobban elmaradottak lennének.
Ez önmagában is fenntarthatatlan társadalmi közösség. A jövője pedig még sokkal inkább az, hiszen a nyugati zsidóság nem, vagy csak lassan szaporodik, az ortodoxok és az arabok pedig több százalékkal. Az ebből fakadó torzulást az amerikai zsidóság bőkezű anyagi és erkölcsi segítsége, és az Egyesült Államok példátlan anyagi ás katonai támogatása, sem teheti tartósan fenntarthatóvá.
Magyarország jelenlegi helyzete a fenti szempontok alapján indokolja a párhuzamot.
A foglalkoztatás nálunk is ugyanolyan botrányosan alacsony. Ennek a bontásáról sincs anyag, de van véleményem.
A rendszerváltás óta, a magyar társadalom a foglalkoztatás szempontjából, nem annyira ketté, mint inkább háromfelé szakadt.
A felső harmadban a foglalkoztatás meghaladja a 75 százalékot, a középső harmadban a jelenlegi átlag, az alsó harmadban pedig aligha haladja meg a 30 százalékot. Az alsó harmad az alacsonyan képzett falusi lakosságot, különösen a cigányságot jelenti. Tegyük hozzá, hogy a rendszerváltás előtt, mind három harmadban 80 százalék felett volt. Húsz év alatt semmit sem javult, csak a társadalmi érdekkel ellenkező irányban torzult. Minél aktívabb, hatékonyabb egy, képzettebb egy réteg a gyermekvállalása annál inkább azzal fordítottan aránylik. A társadalmi deformációt bővítetten termeljük újjá.
Sose gondoltam arra, hogy a rendszerváltást követő húsz évben az SZDSZ, és az MSZP liberális szárnya nálunk az izraelihez hasonló társadalmi modellt épített.
Nincs sürgősebb társadalmi feladat, mint ennek a lebontása.

Szólj hozzá!

Kik beszélnek sokat

2011.01.10. 13:18 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                   PG                2011-01-05
 
Kik beszélnek sokat
 
Közgazdasági tisztánlátásomat annak köszönhetem, hogy a társadalmak gazdasági teljesítményét nem a pénzügyi mérlegek alapján mérlegelem.
Megtanultam, hogy az országok képessége csalhatatlanul felismerhető, ha megnézek egy állomási toalettet, piacot, temetőt, felmérem, hogy mennyi az eldobált szemét, az áruházakban a tolvajlás.
Most elém került, hogy melyik országban mennyit telefonálnak. Tíz nagy és fejlett ország között magasan vezet az USA, ahol havonta 800 percet telefonálnak havonta. Utána az élenjárók sorrendje, Kanada és Ausztrália, vagyis az első három volt angol gyarmat, amit a térben nagyon mobil bevándorlók laknak. Őket követi Anglia. Következik, Olaszország, Franciaország, Németország és Spanyolország. A sort zárja Japán, ahol tized annyi időt töltenek telefonálással, mint az Egyesült Államokban. Németország az egyetlen, ahol a vonalas telefon még többséget jelent.
Ebből azt olvasom ki, hogy a három bevándorlók országában a legnagyobb a lakosság térbeni mozgása, ahol a legmesszebb kerülnek a családtagok egymástól. A japán társadalom a legbezártabb. A németek a leginkább hivatalosak. Ők ketten a leginkább takarékosak.
Aki nem hiszi, nézzen utána.

Szólj hozzá!

Az egy lakosra vetített adatok fontosabbak

2011.01.10. 13:17 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor              PG                      2011-01-09
 
AZ EGY LAKOSRA VETÍTETT ADATOK FONTOSABBAK
 
Évtizedek óta bizonygatom, hogy nem az országra, hanem a lakosra vetített adatok a fontosak. A közgazdászokat azonban nem zavarja a saját zavarodottságuk.
The Economist ez évi első számában kilenc grafikonon illusztrálják 6-10 fontosabb országra vonatozó 2007-2010 közti, illetve 2010-es adatokat. Néhány esetben azonban teljesen hamis képet mutat, hogy az országra, nem a lakosaira vonatkozó adatokat vetik össze.
Ennek kirívó példája a nemzeti jövedelem és a foglalkoztatás ábrázolása.
Kezdem azzal az első két országgal, ahol leggyorsabban nőtt a nemzetik jövedelem. Kínában e három év alatt 28 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, és 5 százalékkal a foglalkoztatás. Indiában e két szám 19, illetve 0 százalék. De mi van, ha egy laksora vetítjük. E három év alatt Kína lakossága 1.5, Indiáé 5 százalékkal nőt. Ezért egy laksora vetítve Kínában 26, Indiában pedig 14 százalékkal nőtt az egy laksora jutó nemzeti jövedelem. Közel csak felével. A foglalkoztatás estében már az előjel sem jó. Kínában 2.5 százalékkal nőtt a foglalkoztatás, Indiában azonban 5 százalékkal csökkent. Ez a szám még sokkal nagyobb bajt sejtet. A jóval gazdagabb Kínában 23 millió új állampolgár számára kellett életfeltételeket, infrastruktúrát, munkahelyet teremteni. A szegényebb Indiában közel háromszor ennyinek. Ehhez járul, hogy Kínában ehhez bőven keletkezett forrás a lakosság 38 százalékos megtakarításából. Indiában harmad ekkora hányadból, vagyis egy többletlakosra jutó tizednyi forrásból kellett volna megoldani ugyanezt. Természetesen Indiában ezt nem lehetett megoldani. India a Nyugatnál háromszor gyorsabban növekvő gazdaságú India, rohamosan lemarad Kínához képest.
Bármennyire világos a kép, ezt nem lehet az országra vonatkozó adatból látni.
Nem ennyire durva a torzítás, ha a népszaporulatok között kicsi a különbség.
Az Egyesült Államokban az egy laksora jutó jövedelem három százalékkal, a foglalkoztatás azonban 5 százalékkal csökkent. A stagnáló gazdaságú Japánban azonban nőtt az egy lakosra jutó jövedelem és stagnál a foglalkoztatás.
Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy az országra vetített változások nemcsak egészen más, de sok esetben nagyon félrevezető képet mutatnak.

Szólj hozzá!

Az emberi szellem kiszabadult

2011.01.04. 13:26 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PB                    2010-12-31
 
AZ EMBERI SZELEM KISZABADULT.
 
A társadalomtudomány akkor lesz tudomány, benne a történelem és a közgazdaságtan, ha a magyarázatot ad a múltara, és következtetni képes a jövőre. Egyelőre egyikre sem képes.
Ezt az állításomat két ténnyel bizonyítom.
1. Sem a történészek, sem a közgazdászok nem képesek magyarázatot adni arra, hogy miért alakult úgy a múltunk, ahogyan alakult. Márpedig, ha a fajunk sorsa másként is alakulhatott volna, akkor a jövőre sem tudunk tanácsot adni. A társadalomtudományok csak akkor állják meg a helyüket, ha a múltról be tudják bizonyítani, hogy miért történhetett úgy, ahogyan történt, hiszen azt objektív okok determinálták. Ha megelégszünk azzal, hogy csak leírjuk az eseményeket, aztán szabadon mondhatunk róla kritikát, hogy milyennek kellett volna lennie, nem vagyunk tudósok. Ebből következően be kellene látnunk, hogy nemcsak a múlt, a jövő is esetleges. Ezért nem lehet a tudomány tárgya.
Ezt számomra már régen az illusztrálta, hogy fel sem vetjük, hogy miért alakult ki osztálytársadalom minden magas-kultúrában, és miért voltak azok olyanok, amilyenek voltak.
Aki még azt is megmondja, hogy milyennek kellett volna lenni, hogy jobb, emberségesebb legyen, az eleve nem tudós.
Marx már addig eljutott, hogy a történelemalakító okokat kell feltárni, de aztán ő esett abba a hibába, hogy egy általa kitalált társadalom lenne, sőt csak az lehet ideális.
2. Mint keresztény, azon akadtam fenn, hogy a tudásvágy az eredendő bűnünk. Csak öregkoromban fejtettem meg a rejtélyt. Az osztálytársadalmak létét fenyegette az emberi szellem kiszabadítása. De eddig hosszú út vezetett. Felismertem, hogy nemcsak a keresztény, de minden kultúra üldözte a tudásvágyat. Minden osztálytársadalom jelszava: Ne légy kíváncsi, engedelmeskedj.
A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban megszűnt a tudásvágy bűne, sőt az első társadalmi erény lett. A jelenkor tíz parancsa között az első: legyél kíváncsi, keresd mindennek az okát.
A jelen írásban azt bizonyítom, hogy az eredendő bűnből eredendő erény lett.
 
A fejlődés motorja a kényszer.
A társadalomtudományok nem hajlandók tudomásul venni, hogy fejlődés csak kényszer hatására történik.
Ezt még a zseniális Darwin sem ismerte fel. A fajfejlődés motorját a fajon belüli adottságban, a szelekcióban látta, nem ismerete fel, hogy a szelekció csak a megváltozott körülmények között hoz fejlődést, a változatlan körülmények között stilizál, nemcsak a fejlődés, hanem minden irányú változás ellen dolgozik.
Így van ez az emberi társadalom esetében is.
Eddig fajunk életében csak egy minőségi változás történt. A gyűjtögetésről a termelésre való átállás. Csak azért egy, mert csak egyszer változott meg jelentősen az életterünk.
Fajunk, még ma is csak gyűjtögetne, ha már százezer évekre terjedő életében, mintegy tízezer éve, nem indul el élettereiben óriási éghajlati változás.
Mintegy tízezer éve elkezdődött felmelegedés ötezer év után leállt, és kialakultak, és stabilizálódtak a jelenlegi természeti viszonyok. Az óta nem éltünk meg nagyarányú éghajlatváltozást. Ezért nem is kellett ennek hatását kutatni.
A megjósolt felmelegedésnek, éghajlatváltozásnak minden valószínűség szerint, megint lesz ilyen, fajunk életterét átrendező hatása. A tudósok, mint minden változástól, ettől is félek. Én, utódaim életének még jobbá alakulását várom. Ez azonban nem olyan sürgős feladat, amivel érdemes foglalkozni.
Ennél sokkal időszerűbb feltárni, hogy a jégkorszak megszűnését követően, hogy a technikai fejlődés hogyan rendezte, és rendezi át az egyes területek eltartó képességét, az ottani életünk módját.
Fajunk életében a máig tartó lassú életmódváltozásokat nem az éghajlat változása, hanem a technikai fejlődés hozta. Néhány, a számunkra kedvező természeti környezetben megtörtént a termelésre való áttérés. Ezeken magas-kultúrák alakultak ki. Ezeken a térségüknek megfelelő osztálytársadalmak alakultak ki. Annak ellenére, hogy az eltérő földrajzi adottságoknak megfelelő, egymástól lényegesen különböző termelési mód, és társadalmi szerveződés alakult ki, a lényeget illetően mid a népszaporulatot féken tartó osztálytársadalmak voltak. Ezek között a lakosság többségének jövedelme, várható életkora tekintetben nem voltak jelentős különbségek.
A történészek az osztálytársadalmak közti különbségeket minőséginek tekintik, pedig minőségi tekintetben azonos színvonalút jelentettek. Az első, a többinél erősebb társadalom csak alig háromszáz éve jelent meg Nyugat-Európában. Nem maga lépett túl az osztálytársadalmak szintjén, hanem belőle nőtt ki a jelenkori osztálynélküli társadalom.
Mintegy ötszáz éve indultak el változások. Ennek elsődleges mozgatója az óceánok meghódítása volt. Ez volt a technikai alapja annak, hogy egyrészt megszűnt a kultúrák izoláltsága, másrészt lehetővé vált, hogy a valamivel fejlettebb Nyugat kizsákmányolhassa az egész világot. Majd az ipari forradalom sokszorozta meg a Nyugat fölényét. Az új technikai alapokra épülő, sokkal hatékonyabb szállítás egyre inkább egységbe rendezte át a világot.
Az óceánok meghódítása teremtette meg a kontinensek közötti munkamegosztás előfeltételét, és nyitotta meg a Nyugat számára a viszonylag alig lakott kontinensek betelepítését. Máig alig kap hangot a történelemben, hogy a 16. században, Európa nyugati fele számára az élettét megtízszereződött, és az egész világ kizsákmányolhatóvá vált. Amerika és Ausztrália felfedezésével, a Nyugat élettere megtízszereződött. Ennekköszönhetően lett a következő ötszáz évben a Nyugat a többi magas-kultúránál minden tekintetben nemcsak fejlettebb, de sokkal erősebb és gazdagabb, végül azokat korlátlanul kizsákmányolni, hasznosítani képes.
A NYUGAT DEMOGRFIÁJA
Ismereteim szerint, a nyugati kultúra felemelkedése óta ellenséghiányban szenvedett, márpedig a felesleges népesség népszerű, a tömegek által elfogadható, sőt lelkesítő célja a külső ellenség legyőzése.
Középiskolás koromban felismertem, hogy a Nyugat első, tisztán emberpusztító céllal folytatott háborúi a keresztes hadjáratok voltak. A Nyugat első technikai forradalma agrártechnikai forradalom volt, ami nagyon alacsony befektetési és munkaerő igénye ellenére közel megkétszerezte a mezőgazdasági munka hatékonyságát, ami akkor közel kétszeres eltartó képességet jelentett. Ez a többletjövedelem lényegesen megjavította a jobbágyság életkörülményeit, ami felgyorsította a népszaporulatot, többen születtek, és tovább éltek. Tucatnyi generáció után, beállt a túlnépesedés. Ez a kiscsaládos jobbágyrendszer viszonyai között, ami behatárolta a földes jobbágycsaládok számát, nagyon élesen jelentkezett. Csak az köthetett házasságot, akire megüresedett jobbágytelek várt.
A házasságra várók türelmetlenségét különösen érezte a házasságon kívüli szexuális életet főbűnnek tekintő egyház. Nyoma sincs annak, hogy ki, melyik főpap találta ki, hogy a felesleges népességet el kell küldeni a Szentföld felszabadítására. Ilyen őrült ötlete csak papnak lehetett, hiszen ettől tényleges eredmény nem volt várható.
A keresztes háborúk szervezése azonban, legalábbis utólag, leleplezte a célját. A szent cél érdekében csak a jobbágyok első fiúgyermekei el sem mehettek, csak az utána következők. A kor viszonyai között a keresztes hadjáratokban való részvétel gyakorlatilag halálos ítélet volt. A legénységnek alig volt egyetlen százalék esélye arra, hogy hazakerülhet.
E korban a népszaporulat fékezését szolgálták a szerzetesrendek is. Ezt a módszert azonban már évezredekkel korábban is kitalálták. A Himalája völgyeiben ma is alkalmazzák.
A demográfusok máig nem mutatják ki, hogy a középkorban minden családban született gyermekek közül csak egy fiúnak és egy lánynak volt reális esélye arra, hogy családot alapítson. A leányok feleslege számára csak az apácaság lehetett reális életcél. A fiúk a szerzetesség mellett még elmehettek katonának. De a sok katonának is kellett feladat, mert drága volt az eltartásuk.
Még a demográfusok sem ismerték fel, hogy a nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer volt a Nyugat későbbi felemelkedésének az elindítója, e kor történelme megértésének a kulcsa.
Ennél is fontosabb lenne annak figyelembe vétele, hogy a jobbágyfelszabadítás megsemmisítette ezt a módszert, majd az ipari forradalom adott először lehetőséget arra, hogy jogi és anyagi feltétele legyen a fiatalok házasságának.
A jobbágyfelszabadítás megsemmisítette a nyugati feudális társadalom stabilitásának alapját, a késői házasságot. A Nyugat sikeres pályájának kulcsa a nők kisebb gyermekvállalása volt. Ezért történelmének ismertetését azzal kellene kezdeni, hogy a világ összes magas-kultúrájában a nők annyi gyermeket szültek, amennyit megélhettek. A kiscsaládos feudális államban csak fele annyit. Ebből fakadóan fele annyi felesleges embertők kellett a társadalomnak megszabadulni. Ez sem jelentette még az, hogy nem volt túlnépesedési nyomás, de sokkal kisebb. Ezért volt az emberéletnek viszonylag nagyobb, ha nem is nagy, értéke, mint a világ minden más magas-kultúrájában.
AZ IMPERIALIZMUS ELŐNYE
Fajunk történetében először fordult elő, hogy egy magas kultúra nemcsak fölénybe került a társaival szemben, de képessé vált azok kizsákmányolására is. Ennek két technikai előfeltétele volt: egyrészt mindenhova képes volt eljutni, és hatékonyan képes volt a számára szükséges árukat elszállítani. A Nyugat nem annyira a saját, mint az elnyomottak munkájának gyümölcseiből gazdagodott.
Ezt a fölényt a polgárság osztályuralmára berendezkedett, egymással versengő imperialista, a polgári demokráciában érvényesítette. Még nyomát sem találtam annak, hogy valaki a nyugati nemzetállamok egymással folytatott háborúskodásainak látta volna az indokoltságát, az abból származó pozitív hatást. Ez azért nem történt meg, mert senki sem ismerte fel, hogy a túlnépesedést, akár az emberpusztítás árán is, meg kell fékezni. Mivel a Nyugatnak, kezdettől fogva, nem volt olyan ellensége, amitől félt volna, szüksége volt az egymásközti embert, és értéket pusztító háborúkra.
A Nyugat szerencséje, hogy a viszonylag kis, de a környezetében jelentős nyugat-európai nemzeti államok szinte mindegyike rendelkezett gyarmatokkal, és az ipari forradalom két alapanyagával, szénnel és vasérccel. A vasúthálózat pedig megteremtette a személyeknek, és áruknak a nemzetállamokon belüli hatékony szárazföldi mozgatását. Ma, száz évvel később nevetségesnek hangzik, hogy minden országnak önellátó akart lenni az energiahordozókról, és a vasércből.
Európa nyugati felének lehetősége nyílt arra, hogy a világ szinte minden lakott térségből hasznot húzzon, és saját emberpusztításait kivándorlással mérsékelhesse.
A Nyugat csak annak köszönhetően szabadulhatott ki a túlnépesedés csapdájából, hogy más kultúrák, térségek jövedelméből gazdagodhatott. Az imperializmus, a gyengébbek kizsákmányolása embertelen, kegyetlen, de csak az a más társadalmak munkájából történő gazdagodás tette lehetővé, hogy a fejlett nyugat-európai államokban egyre szélesebb réteg lett olyan gazdag és iskolázott, hogy nem vállalt sok gyermeket.
A társadalomtudományoknak fogalma arról nem volt arról, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata a népszaporulat fékezése. Még kevésé ismerte fajunk demográfiai törvényét, hogy minél jobban él, annál jobban szaporodik. Tehát fel sem merülhetett annak gondolata, hogy a jólétnek és az iskolázottságnak lehet olyan szintje, amin ez a túlnépesedés leáll. Arra pedig még ma sem gondol senki, hogy a leállás nem következhetett volna be, ha nincs imperializmus, és nincs tudományos és technikai forradalom.
Most csak azt bizonyítom, hogyha a cseppnyi Európa nem zsákmányolhatja ki az egész világot, és ezt, nem egymást gyilkolva, pusztítva teszi, nem állhatott volna elő a csapdából való kilábolás. A kevésbé fejlettek kizsákmányolása tette lehetővé, hogy a nyugati társadalmakban a lakosság jelentős hányada olyan gazdag és iskolázott legyen, ami mellett olyan önzővé, számítóvá válik, hogy kevés gyermek felnevelését vállalja.
Érdekes módon, a társadalomtudományok, köztük a történészek és közgazdászok, soha nem teszik fel a kérdést:
Mi lett volna ha? Mi lett volna, ha az ipari forradalom után minden nyugati társadalomnak csak annyi jövedelme van, amennyit termel?
Erre a kérdésre egyértelmű a válasz. Sokkal lassabban, talán máig sem érheti el azt a szintet, amin leáll a népszaporulat.
A gyarmatok és befolyási övezetek kizsákmányolása ugyan nem e felismerés alapján, hanem önzésből történt, de jó, hogy megtörtént, hiszen ennek köszönhetjük, hogy ilyen messze jutottunk.
A további kíváncsiság még messzebb juttatott volna.
Mi lett volna, ha az európai nemzetállamok nem egymással vetélkedve zsákmányolják ki a világot?
Akkor nem háborúznak.
Mi lett volna, ha nem háborúban pusztítanak el sok életet és vagyont?
Egyrészt nagyobb lett volna a túlnépesedési nyomás, másrészt nem kellett volna a zsákmányból adni egyre szélesebb rétegnek.
Marx sem ismerte fel, hogy a kizsákmányolás nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő túlkínálatából fakadt.
Máig nem kapott hangot, hogy az életviszonyok, és az egészségügy javulásának köszönhetően, a korábbi többszörösére nőtt a nyugati kultúra élettere, ami jeltős népszaporulatot volt képes levezetni.
Fajunk szaporodási törvénye azt jelentette, hogy minél jobban élt az ember, annál gyorsabban szaporodott. A túlnépesedés azonban sértette a társadalom érdekét. A technikai fejlődés sokkal lassabban növelte az eltartó képességet, mint ahogyan a népesség nőtt. A túlnépesedés fékezte le az egy lakosra jutó jövedelmet. A túlnépesedés már nemcsak az életviszonyok romlását okozta, de a társadalom rendjét, stabilitását is veszélyeztette.
AZ OSZTÁLYTÁRSADALMAK KÖZÖS NEVEZŐJE
A termelése épülő társadalmakban a fajunk szaporodási törvénye, és az életfeltételek javulása között csapdahelyzet alakult ki. Az életviszonyokat nem lehetett büntetlenül javítani, hiszen az a technikai fejlődés által megengedettnél sokkal gyorsabb népszaporulatot eredményezett, ami túllépte az eltarthatóság optimumát, ezzel rontotta az életfeltételeket.
Annak ellenére, hogy ez a csapdahelyzet sehol, soha nem vált felismerté, minden termelő társadalom szervezett védekezést alakított ki a népesség növekedésének féken tartására. Az osztálytársadalmak ötezer éves történetét az hozza közös nevezőre, hogy a túlnépesedést az ember maga vezette le azzal, hogy közvetlenül, és közvetve, maga vált a fő halálokozóvá.
Az ember ugyan embertelennek tartotta az emberölést, mégis szervezetten gyakorolta. De még addig sem jutott el, hogy a saját embertelenségének az okát keresse. Ezt még azok sem tették meg, akik ezt felháborító embertelenségnek tartották.
Nyomát sem találtam annak, hogy valaki felismerte volna az osztálytársadalmak létrejöttének, és embertelenségének okát.
Ha felismerik, minden ellene induló lázadás értelmét veszti, hiszen egészen a jelenkorig, nem volt, és ma sincs emberséges eszköz a túlnépesedés elleni védekezésre.
Ma már tudjuk, hogy mi hozta meg a védelmet a túlnépesedés ellen.
1. Az egy laksora jutó jövedelem tízezer dollár fölé emelkedik. Ezt lehetetlenné tette a túlnépesedés. Minden forradalmár csak olyan változtatásokat követelt, ami nem csökkentette, hanem növelte volna a népszaporulatot.
2. Az egy laksora jutó iskolázottság haladja meg a 12 évet. Ezt eleve irreálissá tette a tény, hogy az osztálytársadalmak mindegyikének még a meglévőnél is alacsonyabb volt a munkaerővel szembeni támasztott minőségi igénye. A tökegek képzését kidobott erőfeszítésnek, a jövedelem fogyasztásának tekintették.
3. A fogamzásgátlás legyen biztos és olcsó. A tudomány ezt a feladatot csak a múlt században oldotta meg.
A jelenkorit a túlnépesedés megállításának mindhárom humánus feltétele elérhetetlen volt. Ennek ellenére, még addig sem jutott el egyetlen társadalom, hogy ennek szükségességét felismerje.
Mégis megtörtént az elképzelhetetlen.
MEGTÖRTÉNT AZ ELKÉPZELHETETLEN
A fejlett nyugati társadalmakban széles réteg elérte az egy lakosra jutó jövedelem megkívánt szintjét. Ezttöbb előfeltétel szerencsésösszhatásatette lehetővé. Az ipari forradalmat követően, alig két évszázad alatt, a gyarmatok és befolyási övezetek kizsákmányolásából egyre szélesebb réteg jövedelme emelkedett a megkívánt szintre.
A világ szinte egészének kizsákmányolására volt szükség ahhoz, hogy Európa nyugati felén a tőkés társadalmak jelentős hányada olyan gazdag és iskolázott, a tudomány pedig a kényelmes, olcsó és biztos fogamzásgátlást képes legyen megoldani. Ezzel spontán leállít a túlzott gyermekvállalást. Vagyis az emberi akarattól független tényezők előre nem látható sorozatának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy egy kultúrkörben, Európa nyugati felén, az osztálytársadalom megszüntethetőségének feltétele, a túlnépesedés, megvalósulhasson.
Nyilván képtelenség hirtelen felsorolni a szükséges véletleneket, ahhoz a tudományok csapatának erőfeszítésére lesz szükség. Mégis megpróbálok néhányat felsorolni.
A nyugat-európai magas-kultúra
Egy kis, alig néhány millió négyzetkilométernyi kontinensnek nem nevezhető kontinens észak-nyugati, nagyon tagolt harmadán, ezelőtt ezer éve, vagyis az első magas-kultúrák létrejötte után négyezer évvel, kialakult a magas-kultúrának egy sajátos formája.
Eddig alig kapott hangot, hogy a magas-kultúráknak mennyire különös, új formája olt a nyugat-európai feudális társadalom. Nem volt eredeti a szó azon értelmében, mert kialakulásának előzménye volt a mezopotámiai, és az egyiptomi, az azokból született mediterrán, vagyis görög-római. Az első ezredforduló vége előtt ennek alapjaira épült harmadik lépcsőként, a germán, angolszász és skandináv népek nyugat-európai kultúrája.
Ennek a termelési módja teljesen új volt. Se nem önözéses növénytermelő, sem nem állattartó, hanem mindkettőt ötvöző, és a természetes csapadékra épülő.
Középutat jelentett abban a tekintetben, hogy az önözésesnél sokkal alacsonyabb, az állattartónál sokkal magasabb népességet volt képes eltartani.
Első, és egyetlen volt abban a tekintetben, hogy kiscsaládra épült, méghozzá úgy, hogy a kiscsaládok számát determinálta a földesúri földtulajdon. Létre hozta a túlnépesedés elleni társadalmi az első, és egyetlen népességkorlátozó társadalmi struktúrát. Máig nem tudatosult, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer tette először lehetővé, hogy a gyermekvállalás szinte feleződjön. Könnyebben kezelhetővé vált a túlnépesedést lecsapoló közvetlen, és közvetett, embertelen emberirtás. Ettől lehetett minden más magas-kultúránál humánusabb a nyugat-európai középkor.
Kevés szó esik arról, hogy a kiscsaládos társadalom mennyivel fogékonyabb volt az új eszmék, gondolatok befogadására. A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a tudományos és technikai forradalom csak ott születhetett meg, ahol a lakosság kiscsaládokban élt. Az új eszmékkel, az új módszerekkel szemben a fiatal szülők befogadóbbak voltak, mint a nagyszülők.
Nyugat-Európa különleges földrajzi adottsága.
Európa nyugati felének szinte páratlan tagoltságát alig hangsúlyozzák a történészek, pedig történetének az a kulcsa.
Tengerpartjai, hegyei, folyói szinte lehetetlenné teszik a kulturális, nyelvi, politikai integrációt. Miden más magas-kultúra alapjában osztatlan egység volt.
Fentebb említettem az ipari forradalom után kialakult tucatnyi, egymással versengő gyarmatbirodalom versengésének jelentőségét.
Fontos történelemformáló szerepe volt a hajózási adottságoknak. Mindig volt egy újabb megjárható fokozata a hajózás fejlődésének. Indult a lassú folyású Níluson, innen a Földközi Tenger nagyon tagolt világába léphetett. Innen nem volt megoldhatatlan feladat a Földközi Tenger sokkal kevésbé tagolt nyugati medencéjének behajózása. Ezt követte az Atlanti Óceán északkeleti partvidéke. Ennek példátlan adottsága volt a partok felé jövő Golf-áramnak. Annak köszönhetően nehéz volt eltávolodni, de könnyű volt hazajönni. Ezen nevelődtek azok a hajósok, akik aztán meghódították az óceánokat. A két legnagyobb, és legfejlettebb magas-kultúrának nem adott a természet ilyen kedvező tanulási lehetőséget, hiszen a nagy folyamok mind közvetlen az óceánra vezetek, és ilyen kedvező, hazahozó áramlatuk sem volt.
A megtízszereződött élettér.
A két Amerika és Ausztrália meghódításának éppen a legnagyobb hatását sem hangsúlyozzuk. Pedig ennek köszönhetően Nyugat-Európa élettere megtízszereződött.
Ennek köszönhető.
- A kivándorlás jelentős mértékben megcsapolta a túlnépesedést. Ma sokkal több nyugat-európai eredetű ember él az új kontinenseken, mint korábbi hazájában.
- Az új kontinensektől kapott növények, nyersanyagok nélkül elképzelhetetlen lett volna Európa nyugati felén az elért népesség és gazdasági fejlődés.
- Az utolsó két világháborúban e népesség országainak támogatás nélkül aligha lett volna megmenthető Nyugat-Európa angolszász, demokrata úton maradása.
A felsorolt a tények mindegyike véletlen szerencse, nem az emberi akarat következménye. A nyugati ember csak élni tudott a szerencsés lehetőségekkel.
Magát az ipari forradalmat is a kivételes adottságok szülték. Az ipari forradalom technikai eszközeit nem annyira a Nyugat fejlettebb tudománya eredményezte, mint sokkal inkább azok kedvező alkalmazási feltételei. Az ipari forradalom előtt a Távol-Keleten, mindenek előtt Kínban szinte minden technikai alapismeret legalább úgy rendelkezésre állt, mint Nyugaton.
Az új kontinensek kincseinek a jelentőségét túlhangsúlyozzuk, az ennél fontosabb hatásokat nem is említjük. A délkelet ázsiai fűszerek nagyobb éréket jelenetetek, mint az amerikai nemesfémek. Ezt a kor angliai és németalföldi polgárai világosabban látták, mint az utókor történészei. Kezdetben Európa a nemes- ás színes fémeknél sokkal többet kapott az Amerikából hozott burgonyával és a kukoricával. Később pedig az Amerikába vitt, és ott hatékonyan termelt európai gabonákból, gyapotból, gumiból is sokkal több jövedelme származott, mint az onnan rabolt, és az ott kitermelt kincsekből.
Még gazdaságtörténésztől sem olvastam, hogy a burgonya milyen módon változtatta meg az Alpoktól északra lévő Európa súlyát a kontinensen. Elsősorban a burgonyának köszönhetően, Európa északi térségein megkétszereződött az eltartható népsűrűség.
Ahol az ipari forradalom győzött, ahol szén és vasérc volt, ott a burgonyának köszönhetően a népesség is nagyobb számban tudta élelmezni magát.
Az ipari forradalom élenjáró iparága volt a gyapotipar, ami az amerikai gyapotra épült. De később az amerikai cukor, gumi, kávé, dohány, és végül az ezeknél is sokkal fontosabb, onnan hozott gabona, szén, színes fém nélkül nem alakulhatott volna ki Nyugat-Európa világgazdasági fölénye.
Összegzés.
Ezeknek, és minden bizonnyal még számos más oknak köszönhetően, Nyugat-Európában egyre szélesebb réteg érte el a jólét és az iskolázottság azon szintjét, maikor már spontán leáll a túlnépesedés. A 20. század közepén, a fejlett Nyugaton, Európa nyugati felén, Észak-Amerikában és Ausztráliában, létrejött az osztálytársadalom túllépésének mindkét előfeltétele, a puritán életvitel, és a népszaporulat leállása.
Az utóbbi hatvan év során, a puritán Nyugaton nagyobb fejlődés történt, mint előtte évezredek alatt. Korábban elképzelhetetlen mértékűre gyorsult gazdasági növekedés mellett megsokszorozódott az életszínvonal, a szellemi vagyon, és meghosszabbodott a várható életkor. Ráadásul, a leggyorsabban a szellemi vagyon növekedik. Ma már senki sem merné megjósolni, mi lesz száz, vagy akárcsak ötven év múlva, hogyan lesz képes az emberiség feldolgozni a saját agyának terméseit.
A közvetlen előttünk álló faladat azonban felkészülni arra, mit tehetünk az emberiség nagyobb, a fejlődéssel lépét tartani sem képes felével. Ezek esetében egyelőre ismeretlen a módja annak, hogyan lehet ott megteremteni a versenyképes társadalmat, a puritánt és nem szaporodót.
Úgy biztosan nem, ahogyan a Nyugat elképzeli.
A megelőző ötezer évben az emberi agy megsokszorozta az ember fizikai erejét, de ezzel nem járt a szellemi képességének jobb kihasználása. Ennek során az ember minden fizikai képessége elképesztően megsokszorozódott. Az ember ezerszer gyorsabban és kisebb erőfeszítéssel győzi le a távolságot, ezerszer nagyobb erőt fejthet ki, ezerszer jobban lát. Mindennek hasznosításához egyre kevésbé van szüksége az érintetteknek. Az ember nagyon gyenge fizikai adottságai ezerszeresre nőttek, a rendkívül fejlett agyra a többségnek azonban egyre kevésbé lett szüksége.
A tudományos és technikai forradalom azonban teljes fordulatot hozott. A jelenkori fejlett társadalom csak akkor lehet hatékony, ha a technikai eszköztárát szellemi vagyonában gazdag munkaerő működteti. Vagyis annak az agynak a kapacitására épül, amit eddig alig néhány százalékra használtunk ki. Ebben tehát sokszor akkora kihasználatlan kapacitás rejlik, mint a fizikai erőben. Ha az utóbbit meg lehetett ezerszerezni, fel sem lehet mérni mekkora az agyban rejlő potenciál.
 

Szólj hozzá!

Merre fordul a világ

2011.01.04. 13:24 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  EH                  2010-12-29
 
MERRE FORDUL A VILÁG
 
Ha a naptár szerint járna a világ, a második évezred végén ok lett volna a Nyugatnak elgondolkodni. Látni kellett volna, hogy ötszáz év után, ismét fordul a világtörténelem, egyre inkább kibontakozik, hogy vége a Nyugat fölényének. Ezzel szemben nyoma sincs annak, hogy a Nyugat már legalább vizsgálni kezdi, miért marad le Kelet-Ázsiával szemben. Pedig a lemaradás egyre nyilvánvalóbbá válik. Ennek ellenére a nyugati értelmiség a Távol-Kelet társadalmaitól azt kéri számon, hogy miért nem az ő útját járják.
Pedig nagyon egyértelmű, hogy minek köszönheti a Távol-Kelet a sikerét.
Csak a két legfontosabbat említem.
1. A lakosság viselkedése puritán.
2. Nem szaporodnak.
A puritanizmus.
Max Weber, a német politológus, jó száz éve felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmak ott sikeresebbek, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ez már akkor is egyértelmű tény volt. A tudományos és technikai forradalom azonban ezt az előnyt megsokszorozta. Ma minden puritán társadalom sikeres, és egyelten nem puritán sem az.
Weber a puritán helyett protestánst mondott, de az alatt puritánt értett. Abban tévedett, hogy a puritanizmust a protestáns vallás következményének tartotta, nem értette meg, hogy a puritán népek nem azért puritánok, mert protestánsok, hanem azért választották a kereszténység protestáns formáját, mert puritánok voltak.
Elég arra gondolni, hogyan élt a mediterrán kultúrájú Medici család Firenzében, és a germán Fuggerek Achenben. A Mediciek mecénás hercegek, pápák lettek, a Fuggerek pedig a munkásaiknak lakónegyedeket építettek. Nem véletlen, hogy a takarékos embert róluk nevezik fukarnak. Az Alpoktól északra a jó tőkést a takarékosság, a racionális életvitel jellemezte.
A reformáció ott győzött, ahol az emberek, nemcsak a tőkések, de a nép is puritán volt. A reformáció megbukott ahol a mediterrán, illetve a kelet-európai magatartással találkozott. Ezért mondom, hogy a Nyugaton a kereszténységnek három formája alakult ki. A római, azaz mediterrán, a görög-keleti az ortodox, és az északnyugati a protestáns. Amikor a puritánok fölénybe kerültek, levetették magukról a kereszténység római, azaz mediterrán formáját.
A 20. század elejére, nyilvánvalóvá vált, hogy a tőkés társadalom ott ért el jobb eredményeket, ahol a nép, mind a tőkés, mind a paraszt, mind a munkás puritán volt. A 19. század végére a tőkés világ élcsapatát a protestáns angolszászok, germánok és skandinávok vezették, és hozzájuk volt felzárkózóban a négy felszabadult angolszász gyarmat.
Max Weber ezt a tényt ismerte fel, és állapította meg, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol az emberek puritánok.
Ehhez hozzájárult az is, hogy a puritán népekben nemcsak tőkés és munkás, de katona is jobb. Diákkoromban, a második világháborúban azt láttam, hogy a finnek és a germánok kiváló katonák, a mediterrán és a kelet-európai népek azonban nem. Az imperialista korban ez is előnyükre szolgált.
A tények megmutatták, hogy korunkban a társadalmak hatékonyságának egyik alaptényezője a viselkedési kultúra. A társadalomtudósok, főleg a közgazdászok, ezzel azonban nem hajlandók számolni. Ez a szakmai rövidlátás még valahogy elment a tőkés osztálytársadalmak viszonyai között. Legfeljebb a háborúkban vált katasztrofálissá. A tudományos és technikai forradalom azonban felerősítette, alapfeltétellé tette a lakosság viselkedési kultúrájának megfelelését.
A tőkés vállaltban elég volt, ha a tulajdonos puritán, a munkaerő nagy többségével szemben nem jelentkezett minőségi igény, elég volt a kényszer. A többségtől csak azt várta el az ipari forradalom technikája, hogy dolgozzon, és ne gondolkozzon. A munkásra a túlkínálat rákényszeríttette, hogy végezze el, amit rábíztak. A jelenkori fejlett technika azonban a munkaerő egészétől megköveteli, hogy gondolkodjon, parancs nélkül is képes legyen a döntésekre.
Az élet egyértelműen megmutatta, hogy a jelenkori fejlett társadalomban a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen az igény, a gyengére pedig nincs szükség. Az utóbbi ötven év során, az átlaghoz viszonyítva, a minőségi munkaerő ára gyorsan nő, a gyenge minőségű pedig olcsón sem kell. Amíg a tőkés osztálytársadalmakban a tőke a minél olcsóbb munkaerőt kereste, és a minősége az árához képest, másodlagos volt, a jelen társadalomban a tőke, az árától függetlenül, csak a minőségi munkaerőt keresi. A gyenge minőségűt pedig elkerüli, mert, bizonyos szint alatt, ingyen sem érdemes foglalkoztatni.
A minél jobb munkaerőt kereső, és a gyengét kerülő munkaerőpiac bármennyire egyértelmű a gyakorlatban, a közgazdaságtan annyira nem számol a munkaerő minőségével, hogy annak termelését nem tekinti értéktermelésnek.
A közgazdászok ma is a munkaerő magas ára miatt sírnak, nem ismerik fel a tényt, hogy a jó, akármilyen drága kevés, a gyenge pedig ingyen sem kell. Ostobaságukat azzal igyekeznek elfedni, hogy a távol-keleti társadalmak felemelkedését is az olcsó munkaerővel magyarázzák. Nem veszik tudomásul, hogy a távol-kelti csodák alapja nem a munkaerő alacsony ára, hanem a kiváló minősége. Arra sem gondolnak, hogy a Nyugaton is volna olcsó munkaerő, de a minősége rossz, és a jó minőségű munkaerőben még ott is hiány van, ahol magas a munkanélküliség.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a sikeresen exportáló országokban nagyon drága a munkaerő. Ez esetben is Kína exportsikereire hivatkoznak. Elfelejtik, hogy az egy millió lakosra vetített export nagyságában Kína, még a drága munkaerővel dolgozókhoz viszonyítva, sereghajtó. Ez a mutató Németország esetében hússzor magasabb, és messze Kína előtt jár minden olyan nyugti és távol-keleti ország, ahol sokkal drágább a munkaerő. Nem dolgoztam fel, de állítom, sokkal inkább igaz az ellenkezője. A világgazdasági versenyben csak az olyan ország lehet erős, ahol drága a munkaerő. Az egy millió laksora vetített export nagysága a munkaerő árával arányos. Kína csak azért erős, mert ott, a jó munkaerő is olcsó.
Az ostobák meggyőzésére pedig a tények.
A világ legfejlettebb tíz társadalmának mindegyike puritán, Weber szerint protestáns etikájú. Hat európai jóléti állam, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Hollandia és Svájc, és a négy volt angol gyarmat, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada és az Egyesült Államok. Köztük az utóbbi az utolsó.
Az elmúlt ötven évben a világ tíz leggyorsabban növekedő gazdasága mind puritán, a többségük távol-keleti, azaz konfuciánus. A két első Dél-Korea és Finnország. Őket is megelőzné a két távol-keleti városállam.
A két statisztikai adat arra hívná fel a figyelmet, hogy a húsz jelesre vizsgázó ország között az Egyesült Államok az egyetlen nagy népességű állam.
Miért vannak előnyben a kicsik?
Mert kénytelenek reálpolitikát folytatni, beilleszkedni a nagy folyamtok által diktált erőviszonyokba. A kis államoknál is jobban szerepelnek a városállamok, és ezeknél is jobban, a két államok nélküli diaszpóra, a zsidók Nyugaton, a kínaiak a Távol-Keleten.
Ezek a sikereire a közgazdaságtan nem is próbál magyarázatot adni. Ezért könnyen bizonyítható, hogy a közgazdaságtan a jelenkor számára nem tudomány.
Ami a népszaporulatot illeti.
A közgazdaságtan nem számol a lakosság növekedéséből fakadó költségekkel. Ezzel szemben a népesség csökkenésével járó költségeket pedig hisztérikusan felnagyítja, az előnyeiről pedig teljesen megfeledkezik.
A közgazdaságtudomány nem foglalkozik azzal, hogy minden térségnek, az adott technikai feltételek mellett, optimális eltartó képessége van. Ez fajunk története során átélt éghajlatváltozások során jelentősen ingadozott, és a technikai fejlődésnek köszönhetően lassan, de fokozatosan növekedett, gyakran változott.
Az osztálytársadalmak mindegyike a túlnépesedési nyomás alatt élt. A népesség sokkal gyorsabban növekedett, mint a térség eltartó képessége. Ez ellen csak azzal védekezhetek, ha magukra vállalták a túlnépesedés levezetését. Bármennyire egységesen jelentkezett minden magas-kultúrában, akár tudatosan, akár ösztönösen, maga a társadalom volt, közvetve, vagy közvetlenül, az egyik fő halálokozó.
1. Mivel szinte a jelenkorig a legnagyobb halálok a szegénység volt, nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amiben a hatalmi elit nem vonta el az elve szegény többség jövedelmének jelentős hányadát. Ezzel fékezte szaporodásukat. Még egyetlen történésznek, vagy demográfusnak nem jutott eszébe, mennyivel nagyobb lett volna a népszaporulat, ha csak annyit vonnak el a szegény többségtől, amennyire az államigazgatásnak szüksége van.
2. Minden osztálytársadalom jövedelmének jelentős hányadát fegyverkezése, hadviselésre fordította. Ezzel fokozta a szegénységet, és biztosította az erőszakos emberpusztítás technikai feltételét. Az osztálytársadalmak történetében jellemző hadakozások nemcsak fegyverrel okozták sokak halálát, hanem a járványok terjesztésével, az értékek pusztításával is. Még egyetlen történésznek és demográfusnak sem jutott eszébe, hogyan alakult volna a népesség, ha nincsenek hadikiadások, nincsenek háborús veszteségek, ha nincsenek háborúk által okozott járványok.
3. Minden osztálytársadalomra jellemző volt a hatalmi elit pazarló luxusa, kincsképzése. A szegény többségtől elvont jövedelem nagy többségét elpocsékolta a társadalmi elit. Még egyetlen történésznek és demográfusnak sem jutott eszébe, hogyan alakult volna a népesség, ha az elvont jövedelmet racionálisan használják fel.
4. Minden osztálytársadalom üldözte a tudást, azaz fékezte az emberi elmében rejlő óriási kapacitás kiszabadulását. Még egyetlen történésznek, teológusnak nem jutott eszébe, hogy keresse a választ, miért volt minden osztálytársadalomban eredendő bűn a tudásvágy.
Mivel nem volt olyan osztálytársadalom, amit nem jellemzett e négy népességkorlátozó funkció, tudomásul kell vennünk, hogy ezek nélkül nem maradtak volna életkésesek. Sajnos, az osztálytársadalmakat jobbítani szándékozók nem számoltak azzal, hogyan alakulna a népesség, ha ezekről az „embertelenségekről” lemondanánk.
Az osztálytársadalom megszűntetésének előfeltétele, hogy megálljon a népesség növekedése. Ezt az előfeltételt mindmáig nem ismerte fel sem a politika, sem a társadalomtudomány. Még az óta sem, hogy a szerencsés véletleneknek köszönhetően, néhány fejlett nyugati és távol-keleti államban spontán leállt a népességnövekedés, vagy legalábbis jobban lelassult, ezzel lehetőséget adott arra, hogy túlléphessünk az osztálytársadalmon.
Csak olyan országokban nő az átlagnál gyorsabban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, az iskolázottság és a várható életkor, ahol megszűnt a túlnépesedési nyomás. Annak ellenére, hogy ez alól nincs kivétel, a népesség változás hatását mind a politika, mind a közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja, sőt társadalmi féknek tekinti.
A hatékony társadalom jellemzői.
A fentiekből következik, hogy csak a puritán, és már nem szaporodó népességű társadalmak lehetnek sikeresek. Ebből fakad, hogy a nem puritán, és gyorsan szaporodó népességű társadalmak helyzete reménytelen, amíg nem viselkednek puritánul, és nem áll meg a népesség növekedése.
Egyik feladatot sem könnyű elérni. Egyiket sem lehet a liberális demokrácia viszonyai között elérni, de mindegyikre meg lehet nyerni a többség támogatását.
A politikai demokrácia útját azonban csak a társadalmak járhatják, amelyekben a szerencsés körülményeknek köszönhetően spontán leállt a népszaporulat. Ezek a szerencsés körülmények csak Európa nyugati felén, Észak-Amerikában és Ausztráliában voltak adottak.
Minden más térségben a népesség növekedésének leállítása csak erőszakkal történhet. Ez alól kivételt képeztek a hidegháborúban a Nyugat oldalán álló távol-keleti országok, Japán és kisebb államok. Ezekben egyrészt évezredes túlnépesedés volt a jellemző, másrészt a Nyugat felvette az exportjukat. Sem a politikusok, sem a közgazdászok nem ismerték fel, illetve nem vallják be, hogy ezek az országok gazdasági csodája a Nyugatra irányult export épült. Ezt egyrészt a bolsevik Szovjetuniótól való félelem, másrészt a munkaerejük kiválósága szülte. Az ezeknél ötször nagyobb népességű Kína számára ez az út nem volt járható, mert egyrészt a hidegháború másik frontján állt, másrészt még olyan népes, olyan elmaradott, és szegény volt, hogy a gyors gazdagodása csak fokozta volna az eleve túlépesedett lakossága eleve gyors növekedését. Ezt Kínának magának kellett megfékezni. Tehát Kína számára nem volt járható a keleti szomszédok által a hidegháborúban járt út. A gazdasági liberalizációt neki csak politikai diktatúra viszonyai között lehetett elindítani, és járni.
A nyugati társadalomtudomány képtelen megérteni, hogy adott körülmények között a politikai diktatúra is lehet a jobb megoldás.
A Nyugat történetében is voltak népszerű diktatúrák.
Napóleon volt a legnépszerűbb francia, Hitler a legnépszerűbb német, és Sztálin orosz diktatúrája a történelmük legnépszerűbb rendszere. Nemcsak e tényeket, de a saját múltját sem hajlandó tudomásul venni a Nyugat politikai, és tudományos elitje.
Vannak ugyanis népszerű diktatúrák, sőt azok, bizonyos kultúrában, bizonyos relatív és abszolút fejlettségi fokon, könnyebben lehetnek népszerűek, sőt eredményesebb, mint a politikai demokráciák.
Málunk ugyan csak most féltik a sajtószabadságot, de annak a túlzott szabadsága sem volt elég arra, hogy a magyar közvélemény tudomást szerezhessen arról, hogy melyik politikai rendszerrel, mennyire megelégedett a lakosság. Amerikai kutatóintézet felmérése szerint a saját politikai rendszerét helyeslők sorrendje ilyen. Kínában a lakosság 87, Brazíliában 50, Indiában 45, Anglia 31, az USA 30, és Franciaország 26 százaléka tartja jónak az országa vezetését. Nálunk a legutóbbi két választáson hetede szerette a lebuktatott kormányt.
A liberális demokrácia hívei azonban az olyan rendszernek tekintik a demokráciát, amivel a többségnek nem kell egyetérteni, akkor is tökéletes, és diktatúra akkor is átkos, ha azzal egyetért a példátlan többség, és hiába gyorsabb a fejlődése, mint a demokráciáknak.
Ez a politikai hozzáállás jellemzi hazámban is a bukott ellenzéket. Őket nem az zavarja, hogy kétmillió embernek nincs munkája, hogy a kedvükre való rendszer katasztrofális munkanélküliséget, eladósodást teremtett, őket elzavarta a választók többsége.
Ostoba arroganciának tartom, amikor egy csúfosan megbukott politika hangadói leckéztetik a százharmincszor nagyobb Kínát, hogyan kellene alakítani ott is a politikai hatalmat. Az ezeket nemcsak itthon, de bárhol a világon az zavarja, hogy az emberiség négyötöde nem a kedvük szerint cselekszik, de nem zavarja, hogy amíg mi három éve szinte stagnálunk, eladósítottuk az országot, és annak lakosságát, Kína három év alatt harmadával növelte az egy laksora jutó nemzeti jövedelmét, és mind a lakosság, mind az állam példátlan mértékben takarékoskodik, megtakarít.
A Nyugat néhány ötszáz éve gyorsabban fejlődött, mint a Távol-Kelet, de néhány évtized óta példátlan mértékben lemarad, mégis nagyképűen kioktatja a most sokkal sikeresebbet
A távol-keleti népek fölénye.
A Nyugat illetékes politikusai, közgazdászai fel sem teszik a kérdést:
Min múlik a távol-keletiek fölénye?
A rövid válasz:
Többet dolgoznak, többet tanulnak, és sokkal takarékosabbak.
Ugyan nem álljuk velük a versenyt, de azt kívánjuk, hogy minket utánozzanak. Ők élvezik a sikerüket, a sok megaláztatásuk után, a fölényüket. Ez az ő örömük.
 
MUNKASZERETET.
A Távol-Keleten a foglalkoztatási ráta meghaladja a 80 százalékot. Ezzel szemben az EU országoké alig több 65 százaléknál, nálunk pedig csak 55 százalék. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy ott a munkaképes korosztály mintegy 20 százalékkal, évente két és fél hónappal többet dolgozik. Ez a különbség még nagyobb, ha az egy dolgozó munkásra jutó évente ledolgozott órák számát is számoljuk. Ők évente mintegy kétszáz órával többet dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy csak annak okán náluk egy további hónappal hosszabb volna náluk az év.
Még nagyobb lenne a különbség, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ott a tartós munkanélküliség tört része a fejlett Nyugaton jellemzőnek. A közgazdaság ostobaságának tartom, amikor a munkanélküliek között nem tesz különbséget. A hat hónapnál rövidebb, 3-5 százalékos munkanélküliség pozitív jelenség, a tartós pedig nagyon kártékony. Tekintettel arra, hogy Nyugaton a tartós, azaz nagyon kártékony munkanélküliség szinte csak az alacsonyan képzett réteget érinti, ahol fokozottan nagyobb az ebből származó kár. Az ilyen kártékony munkanélküliség a Távol-Keleten nagyon alacsony, nálunk pedig ez a nagy többség, azt kell mondani, hogy a társadalomra kártékony munkanélküliség Kelet-Ázsiában szinte ismeretlen. Dél-Korea adatai szerint, náluk ilyen nincs is. Ott joggal tekinthetjük foglalkoztatást optimális szintűnek. Ezzel szemben a Nyugaton szinte csak ilyen kártékony munkanélküliség van, nem is kicsi.
Ennek ellenére a nyugati közgazdászok attól féltik Japánt, hogy elöregedik, mert egyre nő a munkaképes korosztályhoz viszonyított nyugdíjasok aránya. Ez a mutató önmagában is tudományos szélhámosság. A reális helyzetet tükröző mutatóban a munkaképes korosztályból ténylegesen dolgozók, azaz járadékfizetők vannak az egyik oldalon, a másikon pedig mindenki, nemcsak az öregek, hanem a fiatalok, és a nem dolgozó munkaképes korúak is. Ennek alapján az EU átlagához képest, nemcsak az elöregedő Japánnak, de minden távol-keleti országok nagy a fölénye. Nálunk, ez a mutató, még az EU országok átlagához viszonyítva is, katasztrofálisan rossz, mivel nagyon sokan vannak a nem dolgozó munkaképes korúak.
Az is fontos, ha nem is mérhető, hogy hol, hogyan használják ki a munkaidejüket. E tekintetben is vitathatatlan a Távol-Kelet fölénye.
A Nyugat azon az alapon nem lehet versenyképes, hogy sokkal kevesebben és kevesebbet dolgoznak.
TANULÁS.
E téren csak az erősen puritán nyugati országok teljesítménye közelíti meg, a távol-keleti átlagot.
A sok távol-keleti diákot fogadó Egyesült Államok egyetemeiről vannak olyan adatok, amelyek a különböző etnikumú, kultúrájú diákok felső oktatási eredményeit vetik össze. Ebből egyértelművé válik, hogy a távol-keletiek még az angolszászokat is jelentősen megelőzik.
A történészek sem helyeznek hangsúlyt arra, hogy ebben a tekintetben milyen pozitív hatása van a több évezredes mandarin rendszernek, vagyis annak, hogy társadalmi kiemelkedést csak az oktatási eredmények jelenthettek.
Olvastam olyan felmérést is, ami szerint a japán középiskolás diákok tízszer nagyobb hányada vesz igénybe magán tanítói, tanári segítséget, és kétszer több időt töltenek otthon az iskolában tanultak megerősítésére, mint az Egyesült Államokban. Magyarországon azonban ilyen felméréseket nem is végeznek. Pedig, ebben a tekintetben, az EU országok között is nagy különbségek vannak.
Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmak teljesítménye egyre inkább a tudásvagyon nagyságától függ, akkor is kiderül, hogy nem vagyunk a Távol-Kelettel versenyképesek.
MEGTAKATÍTÁS
A Nyugat egészét érintő pénzügyi válság azért vált ilyen súlyossá, mert a Nyugaton mind a társadalmak, mind a lakosság túlköltekezett. Ebben a tekintetben nemcsak hányadban, de még az előjelben is különbség van a Távol-Kelettel szemben.
A távol-keleti országok között csak Japánnak van nagy államadóssága, de az sem más országokkal szemben, hanem a lakosság felé jelentkezik. A japán társadalomnak óriási megtakarítása van. Ennek egy részét vette fel az állam, pedig annak is óriási tartaléka van.
Ilyen adatokat látva dühöngök, amikor a sajtó tele van az alkotmányunk, a sajtószabadság milyensége feletti aggodalommal, de szó sem esik arról, hogy mint együnk az állam és a lakosság takarékosságra szoktatása érdekében. Pedig sokkal nagyobb baj, hogy nem megtakarítunk, hanem eladósodik az állam és a lakosság.
ÖSSZEFOGLALÁS
Gyermekkoromban azon háborogtam, hogy mi olyan urak országa vagyunk, akiket nem zavar az adósságuk, csak az a fontos, hogy urak módjára éljenek. Aztán lehettek a hatalmasok elvtársak, vagy tőkés urak, újra csak gátlástalanul eladósodnak.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása